Fejtő Ferenc előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez
Ágoston Hugó szavamon fogott. Mivel egyszer megírtam róla, milyen élvezettel olvasom A Hétben Bukaresti életképeit, és hogy megérdemelnék, hogy kötetbe gyűjtve álljanak az olvasók rendelkezésére. Így hát miként is tagadhattam volna meg Ágoston kérését, hogy tizenegy másik kar- és sorstárssal egyetemben – a tizenkettedik nyilván ő maga – előszót írjak e kötethez.
Örömmel teszem, annál inkább, mert alkalmat ad, hogy kifejezzem szolidaritásomat és aggódó együttérzésemet Ágoston Hugó személyén keresztül erdélyi író és újságíró kollégáimmal, akik e sanyarú korban oly nagy önfeláldozással és bátorsággal helyt tudtak állni s továbbra is helyt állanak a magyar szellemiség fenntartásáért, amely – mondhatnám, a magyar nyelvű transzilván kultúra kezdetei óta – szorosan összefonódott a nyugati művelődéssel.
Ezt ma már azért is érdemes kihangsúlyozni, mert amint egy román miniszter, Alexandru Herlea mondta nemrég egy párizsi értekezleten, a közvélemény-kutatások szerint Románia lakosságának hetven százaléka fejezte ki a közelmúltban az institucionális Európához való csatlakozás kívánságát. A miniszter hozzátette, ez azt mutatja, hogy a románok mintegy európaibbak, mint maga Európa. Mindenesetre nem hiszem, hogy tévedek abban a véleményemben, hogy az említett hetven százalék az erdélyi magyarok túlnyomó részét foglalja magába. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Európa kérdésében a romániai románok és magyarok érdeke közös. Az Európához tartozás egyik első szellemi és politikai ismérve és feltétele az egy állami keretben élő nemzetek harmonikus együttélésének és együttműködésének a biztosítása. A Jugoszláv Föderáció felbomlásának és az azt követő borzalmas háborúságoknak fő tanulsága az, hogy nem az etnikai hegemonikus törekvés és tisztogatás az az út, amely a volt kommunista országok előtt Európa kapuit megnyithatja. S ez a tény igazolni látszik egy régi alapelvet, amely szerint a soviniszták mindig a saját nemzetük létérdekei ellen is vétenek.
De visszatérve Ágoston Hugóhoz: amit talán legjobban szeretek az ő írásaiban, az a humora. Nemhiába hivatkozik Karinthy Frigyesre, aki azt mondotta magáról, hogy „ami a humort illeti, abban nem ismer tréfát.” Ugyancsak ő mondta, hogy ha tudni kell, hogy „minden másképp van”, azt is tudni kell, hogy „minden másképp van másképpen, mint gondoltuk”. És erről az a tréfa jut eszembe, amellyel a La vie est belle című olasz filmet hirdették Párizs falain a plakátok. A kérdés: „Mi a különbség a német és a zsidó humor között?” A válasz pedig: „Nincs is különbség. A zsidó humor éppen olyan, mint a német, csak éppen humor is van benne.” Ágoston Életképeiben is sok a humor, néha persze keserűséggel fűszerezve. De mindig bölcsen. Humor nélkül hogyan is lehetne kibírni ezt az ordas eszméktől hemzsegő világot, azzal a szellemi függetlenséggel, amely Ágoston írói és újságírói tevékenységét jellemzi?
És amelyet a balkáni tájakon nyilván éppoly nehéz megőrizni, mint a jókedvet. Sokszor kérdezik tőlem ifjú barátaim, mi a különbség Közép-Európa és a Balkán között, amely utóbbit – mint azt a francia geopolitikus, Pierre Behar legújabb könyvében (Vestiges d’Empires) kihangsúlyozza – már Traianus császár meghódított Európának. Ágoston jól megfelelt erre a kérdésre, mondván, hogy a különbség főleg nyelvezeti kérdés. „Más a nyelvezet” – írja. „A balkáni jellegzetes, erőteljes, önkényes, tele történelmileg meghatározott kombinációkkal és brutalitásokkal, ugyanakkor hajlékony és furfangos”. Jól mondja Ágoston: történelmileg meghatározott, már azért is, mert olyan vegyes, akárcsak az a salátakeverék, amelyet a francia konyhában macedon salátának hívnak. Persze az etnikai vegyességet másutt is megtaláljuk, Közép-Európában, sőt még Nyugaton is. De a balkáni vegyesség, úgy látszik, vegyesebb, mint kellene, az átlagosnál nagyobb feszültségeket, komplexusokat, félelmeket és konfliktusokat eredményez, amelyek a kissé kevésbé komplikált, kiegyensúlyozottabb fajták számára szinte érthetetlenek.
Ágoston Hugó erénye és érdeme, hogy jól érti ezt a nyelvezetet, megérti a mentalitást, amelyet tükröz, s ugyanakkor igyekszik azt nemcsak racionálisra „lefordítani”, hanem „megfordítani” is, mégpedig egy egyszerű művelettel: a hagyományos bizalmatlanságot bizalommal javasolja helyettesíteni. Azt javasolja, hogy az emberek megtanuljanak bízni önmagukban, hogy tudjanak bízni egymásban is.
Erre azt mondhatnák, hogy Ágoston Hugó utópista. Bizonnyal az, mint ahogy utópista volt a rotterdami nagy utópistával, Erasmus-szal levelező román Nicolaus Olahus. De jó humorral utópista ő, és figyelemre méltó érzékkel a mindennapi és néha hajszálmeresztő realitások iránt.
Párizs, 1999. augusztus 28-án.
Fejtő Ferenc (franciául: François Fejtő, szül.: Fischl Fülöp Ferenc) (Nagykanizsa, 1909. augusztus 31. – Párizs, 2008. június 2.) Széchenyi-díjas francia-magyar történész, kritikus, író, szociáldemokrata publicista.
Sem a Kommunisták Magyarországi Pártjának, sem pedig a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak nem volt tagja, de – eltávolodva a kommunista eszméktől – 1934-től aktív munkatársa lett a szociáldemokrata párt napilapjának, a Népszavának, valamint elméleti folyóiratának, a Szocializmusnak.
József Attilával és Ignotus Pállal együtt alapítója az imperializmus- és egyben sztálinizmus-ellenes Szép Szó című irodalmi és társadalomtudományi folyóiratnak, amelynek 1935-38 között társszerkesztője volt. József Attila betegségének előrehaladtával Fejtő fokozatosan folyt bele a felelős szerkesztői munkába is.
