Egyed Péter előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez.
Lankadtan olvastam a romániai magyar sajtót az utóbbi időben (de ez nem az írói miatt van így, hanem a szerkezete miatt: olyan játszma ez, hogy bármit táplálsz bele, ugyanaz jön ki belőle); aztán, másfelől – hogy kedvenc filozófusaimnak se örvendezhessek igazán, az egyetemi előadások kohójában a nagyok filozófiája, a Platóné és a Wittgensteiné is valahogy kiég, éppen számodra nem közvetít már semmit. Ez persze nem azt jelenti, hogy csemege ne akadna a világon: Banana Yoshimoto és mások. De én most a mindennapi kenyér-olvasmányokról beszélek… És akkor, és akkor azt olvasom, hogy: „arra a drámai felismerésre jutottam, hogy a zeller levele gyorsabban szárad (és implicite porlad, porlik, porítható vagy dobható ki – tetszés szerint), mint a petrezselyemé. (…) Milyen titok lappang itt? Mit üzen a természet?” Aha-élményem elemi erejű volt, hiszen – évek óta – értelmileg engem is csak ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak. Nyomban felragadtam a telefonkagylót, és közöltem a szerzővel, a rokon lélekkel, hogy – legalábbis ebben a kérdésben – abszolút módon számíthat rám, ezen az alapon immár ketten vagyunk a világegyetemben. (Csak az ilyen dolgok képesek oldani kozmikus magányunkat.) A botanikusok, dendrológusok és egyéb szakemberek válaszai ilyen kérdésekben – végül is az illó olajok koncentrációjával kapcsolatosan kell számolni – igenis mindennek köze van ahhoz a végtelen processzushoz, amelynek a végeredményeképpen a zsír (nota bene: sertésbörkepörk) keletkezik –, tehát ezek a tudományos vélemények alapjában véve nem lehetnek mérvadóak, mert: miért éppen a petrezselyem az olyanabb, a zeller meg az ilyenebb? Ezek a metafizikai kérdések nem hagyják az ember fiát nyugton aludni. A fenyőfélék tobozának magvaiban is illó olajok jelennek meg – utalok egy téli sétával összekötött beszélgetésünkre, a kolozsvári parkban immár ex-bukaresti kiváló közös barátunkkal, Horváth Andorral folytattuk: a madarakban meg a mókusokban finom husi jön létre –, de nem erről van szó, kérem, hanem a miért éppen ilyenről! A természetben rejlő titokzatos irányokról és kutatásokról.
Hiszen – és ez Ágoston Hugó emberközelítően varázslatos írásainak egyik kulcsa – itt egy nagyszerű természettudós parolázik az esztétával (ne feledjük, a posztmodern idők is újra igazolják: mindig a hibridek, a duplák a legjobbak!), egy könyveket számolatlanul olvasó (és szagról nem olvasó) nagyműveltségű ember egy városlakó lénnyel. És milyen az a város? – hajjaj!
Magam ugyan csak esetlegesen laktam benne, de mint egykori Kriterion-alkalmazott, valamely módon hozzá voltam kötve (tíz kerek esztendeig), és az én történeteim száma is végtelen. Ennek következtében olyan dolgokat is észrevettem, átéltem, amelyeket a bukaresti magyar őslakosok már nem, az ő érzékelésükbe (ez persze nem értékítélet) is átment az a megnevezhetetlen apperceptív rezignáció: egy bukaresti lakossal, mint egyébként minden nagyvárosival (is) bármi megtörténhet, – de annak a formája! – ez képviseli a hely elátkozott szellemét. Lásd ezzel kapcsolatban Ágoston Hugó lespriccoltatásainak (metafora) skáláját, mely öntöztetésekben ő már a fiát állítja maga és a jármű közé (a szülői önfeláldozás, ugye, avagy a natúra megfordulása).
A bukaresti ugyanis végtelen számú individuális túlélési játszma ösztönét fejlesztette ki magában, bárhol, bármikor képes túlélni (ilyen szempontból szerintem a chicagói albán alvilág is verve vagyon). Mi tagadás, életem egy döntő pillanatában én is arra gondoltam, hogy milyen fordulattal élne itt egy pantelimoni ember. Bejött! De ezeknek a logikailag is nagyszerűen összeillesztett írásoknak van – ha úgy tetszik – egy kulturális-antropológiai-etológiai-proxemikai olvasata is. Ezen az empirikus tapasztalati alapon más tudósok monográfiákat írtak volna össze (vissza).
Gondolom, leginkább úgy fejezhetem ki hálámat Ágoston Hugónak e nagyszerű olvasmányélményért, gondolataiért, nyelvi sziporkáiért (mely utóbbi itt azt jelenti, hogy a szerző mitnegy poliszémikus pontosítással, hasonértelműségekkel is megközelíti az egyetlen referenciát), ha egy túlélő-történetet beillesztek gyűjteményébe – jelzéséül annak, hogy a bukarestiség térben és időben igen kiterjedt cécóság.
Még zöld útlevéllel utazgatám Kolozsvár és Róma között, amikor egy alkalommal, immár vissza, Zágráb felé, bekopogott a magyar hálókocsi-kalauz, dörzsölt, egykori Balt-Orient Expresszes, azzal, hogy mivel én mégiscsak román vagyok, próbáljak meg szót érteni egy taggal, akivel ők nem tudnak zöldágra vergődni. Szelíden be is lökte hozzám a figűrt, aki aztán eldadogta – a boszniai háború idejében voltunk, Horvátországban gyakorlatilag szükségállapot –, hogy „uram, leszállása előtt két jugoszláv férfi ezt az objektumot nyomta a kezembe azzal, hogy egy kibiztosított valamilyen gránát”. Szorongatta is kegyetlenül a piros pástétomos konzervre emlékeztető micsodát, szorongatta, hogy csak úgy fénylett a pofalemeze a nagy reszketéstől. Nincs mit tenni – mondtam –, leszállunk Zágrábban, és intézkedünk. Úgy is lőn. Leszálltunk Zágráb állomásán, odamentünk a katonai rendőrjárőrhöz, s vázoltam a helyzetet (német nyelven). Ők rezzenéstelen arccal végighallgatták mondanivalómat – csak később gondoltam arra: hátha nem értettek semmit –, majd a tiszt ránkreccsent: ha azonnal vissza nem takarodunk a vonatra, letartóztatnak, vagy még rosszabbat tesznek velünk. (Én már voltam sorba ültetve a zágrábi váróban, nem jó!) Ezért hát gyorsan visszamásztunk a waggonba, aztán én is ellökdöstem emberemet. Tíz perc múlva visszaállított, cinkos pofával, gránát nélkül. – Hát mit tett vele? – Odaadtam két moldvainak… – Miért, maga hova valósi? – Én? Bukaresti vagyok, uram!
– Éljen a mioritikus tér – teszem hozzá.
És kedves Ágoston Hugó, sok jó órát szereztél nekem írásaidnak azzal a felszabadultságával, ősi jó eleven erejével, közvetlenségével, amelyet a különböző kánonok között manapság szinte eltűnni látok. Köszöni és köszönt megvidámodott híved egyed péter.
Kolozsvár, 1999 nyarán
