Csiki László előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez.
Kedves Hugovics Titusz, kenyeres és írótársam néhány kolozsvári, de főként bukaresti évadban, valamint a szolipszizmusban, a sörben és a gyomorvérzésben!
Az előszó elsőrendűen olvasói műfaj (párban az excellencia, ahogy mondanád). Egy kézirat első olvasóinak egyike megírja arról a nyilván kedvező véleményét, és azt a könyv reménybeli/teli olvasója, de még szerzője is csak utóbb olvassa. Amikor már semmin nem lehet változtatni. Ezért aztán az előszó, a kommentált-kommendált könyvből már tanulva, ne legyen annál „okosabb”. Egy legyen a sok – jelen esetben tizenkét – „olvasói levél” közül. Ezért találtad ki talán, gyakorló létedre is kiváló publicistaként másokra hagyva „a dagadt ruhát”, éppen csak a homályos padlást jelölve meg, hogy első könyved első fejezete csupa előszó legyen. Ha nem azért, másért. Úgy is jó. „Engem vigyen fel…”
„Bukarestiségeddel” küszködsz (valamint egyebekkel). Történetért történetet cserébe, elmondom én is a magamét. Kettőnkről, vagy akkori sokadmagunkról. A lakhely meghatározásának dilemmáiról. Teszem ezt azért is, mert a tündéri borzasztósághoz hűséges jómagad ellenében én több várost és két országot is „belaktam” közös ifjúi, sőt ifjonti éveink óta – és illetőségem máig kérdéses maradt, a tárgyban tehát illetékesnek érzem magamat.
1971 egyik áprilisvégi éjszakáján a Tűzvigyázó torony mellett kiszálltam a taxiból, egyik közösen szeretett-utált ismerősünk mellől, és amint ő tovább hajtatott, szemben találtam magam egy derékig érő rendőrrel. Tüzet kértem tőle. Humorérzék nem foglaltatván a szolgálati szabályzatba, bekísért az őrsre. Nem kell, bár utóbb szokás, politikai okot, szándékot tulajdonítani a közegi gesztusnak. Éppen csak egy országos ünnep előestéjén voltunk helyileg, vagy pártkongresszus következett, és ilyenkor sűrűbben fésülték az utcákat. Alig pár napja kerültem fel vidékről (vidékre), a Kriterion Kiadóhoz, te meg az az időben alakult A Hét szerkesztőjeként honosodott bukarestinek számítottál már a lakásbérleteddel. Nálad és benned laktam egy ideig. (Feljártak hozzád felszerződött magyar tévés- és korrektorlányok is; úgy látszott, lesz a dologból valami.)
Már az adatfelvételnél bajba kerültem, de idült jóhiszeműségemben ezt nem vettem észre. Bukaresti lakcímemet kellett volna megadnom. Mondtam tehát: A Mihai Bravu és a Colentina (?) kereszteződése mögött van egy kis utca, áll elöl egy panellház, na, ott, a második emeleten, a hosszú, sötét folyosó egyik ajtaja mögött tanyázom, a linóleumpadlóra terített paplanon. Nem tévesztem el, mert az előtt az ajtó előtt – holmi erdélyi pedantériából kifolyólag – kerek lábtörlő hever. A többi néma kosz.
Mint látod, hozzád, könyved írásaihoz hasonlóan, kedélyességgel igyekeztem enyhíteni, netán menteni a helyzetemet. Az igazi ok viszont – veled ellentétben – a lakcímemet illető tudatlanságom volt. Hanyag emlékezetkiesés? Vagy otthonosság? Lehetséges, hogy ifjan természetesnek éreztem ott-létemet, s még az is lehet, hogy olyannyira sajátomnak véltem az országot, hogy fölöslegesnek tartottam megjegyezni az utca nevét? A tiedet tudtam, mióta egy kedvesen kiváló novellinóban felfedezted a világ legerősebb állatát: a gyémántszút. Vagyis, hogy a tökéletesség, a legkeményebb anyag is kikezdhető, romlandó. Neked ezt fizikusként, íróként egyaránt tudnod illett. (S ma mi van velünk?)
A kihallgató előtt azonban, az utca nevéhez hasonlóan, noha más okból, elhallgattam a nevedet. Megsejtettem, hogy valami súlyosabb ügybe keveredtem azzal, hogy átmentem a néptelen úttesten, az éjszakában. Előbb részegnek néztek, és letegeztek. Utóbb kiderült, hogy józan vagyok, és a tegező forma bevett román nyelvi alakzat. (Jut eszembe. Magyarhonban is tegezgetnek, noha nem nyelvtani kényszer vagy szabály folytán.) Látom viszont – hozzád illő fordulattal: viszontlátom –, hogy te is eljátszadozol egy másik nyelv szavaival, és élvezem is, hogy ennyire „otthon vagy benne”. A letegezést viszont azóta te is megszokhattad.
Józanságomra fény derülvén – és abban a fényben süvölvény betörőktől, garázdáktól vettek épp ujjlenyomatot mellettem –, hülyének néztek rendőrileg. Szerkesztői mivoltom felfedése után ez a hatósági vélelem megerősítést nyert. Látom, ilyen-olyan kinevezések (demokratikusabban: jelölések és megválasztások) kapcsán veled is ez történt: hja, a csetacean művész, vagyis kelekótya. Azt is látom, hogy ezekben a kis írásokban te magad is elbolondozol ezzel a bolondsággal. Sajog pedig itt-ott a helye.
Ennyit tartottam illendőnek elmondani most az illetőséget illetően. Második köteted (egyik) előszavában majd arról értekezem, miképpen tanultunk kaláberezni a puszta padlón, miképpen játszottunk a rímekkel Klopiczki Ferdinánd szerelméről („Budoár-homályban hogy ültek őkelmék, / és susogtak az asszonyon kéjesen rőt kelmék, / Szóba került egy olasz, sőt egy dalmát, / Az asszonylelkek mind oly éji barnák”), hogy vitt haza téged egy őshonos villamosvezető, tábla vajért állítva a váltókat az éjszakai Bukarestben; valamint egyéb fontos dolgokról.
Addig is vigyázz Tűzvigyázó toronyra, és postafordultával közöld: mi az az entropikus idő?
Budapest, 1999. augusztus
