Bogdán László előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez.
”Jaj, be bolond voltál, hisz annak kellettél,
Vagy semmise voltál, csak ficulka lettél,
Melyet a szolga szél égen, földön, vizen
Fene porveréssel vezényszóra viszen,
S véled tapétázza észlények pofáját
S parádés gyáváknak véled tömi száját…”
(Kovács András Ferenc)
1. A mottó. Ez a hódoló írás három fragmentumból áll. Az első a mottó, ahol – gondolom – egyértelmű az utalás. Á.H. sorsát vizionálom. Az… mind ő volt egykor. Ez is lehetett volna!… Sőt!… De mióta eljött a méhkastól, mintha erre mégiscsak csökkent volna az esély. Ó, Te, Aki nem vagy, de Akihez fohászkodni szoktunk: boldog véget adj nekünk… Bár nem tudom. Lehet a KAF megörökítette vég is boldog.
Egy ficulkában van vajon még lélek? Vagy az máshol kujtorog, új (és még újabb) élményekre várva? Tekintve, hogy Á.H. – áhá! – számomra egyik legvonzóbb tulajdonsága éppen a kíváncsiság. Új és új lovat akar, új és új élményekre vágyik…
2. A visszhang. Úgy akartam kezdeni ezt a vallomást, hogy amikor együtt ültünk… De rájöttem félreérthető. Mi ugyanis nem ültünk együtt úgy (olyan értelemben), ahogy mondjuk Páll Laji ült Páskándival és Dávid Gyulával. Mi kizárólag asztaloknál – konyha-, író-, kocsma- stb. asztalnál – ültünk együtt. Ó, azok a feledés ködébe vesző egykori bandázásaink! És itt szólni kell a helyről, ahol voltunk, és ahol ő közel harminc esztendeje van, s amely a maga balkáni elvarázsoltságában jelenik meg ennek a könyvnek a felidézéseiben és rámutatásaiban.
Ez a hely egy elvarázsolt város a bulevárdjaival, a kocsmáival, a színházaival. Szép nők, minden tavasszal mintha még szebbek lennének(?) Rosszarcú suhancok, amint a Gara de Nord forgatagában sunyin poloskát dobálnak a szép nők bundájára. Az évszakok. A zsaruk. Az éjszakák, amikor a hold – mintha fonálon függene – himbálózik a város fölött. Az őrület válfajai…
Jaj, igen, szinte elfelejtetem: a gettó. Magyarok Bukarestben. Jó nézni az épületeket, bennük van a székely vendégmunkások keze nyoma is. Ott ülnek a Mihai Viteazul szobor körül – ahogyan Nyírő megörökítette őket –, dinnyét esznek, arcukról csorog a vörös lé, mintha egy későbbi korszakot akarna egy másik Hugó (szentgyörgyi úri szabó, színházigazgató, titkos költő) szavai szerint „szimbolizeálni”…
A magyar gettó Bukarestben. Erről nem itt, nem most; félő, hogy a tapasztalat- és ismeretanyag, amelyet Á.H. kalauzolásával ebben a tárgykörben is szereztünk: velünk vész el – de ha ő sem, akkor én miért?…
S különben is – inkább Róla. Iróniája, amely belengi nyugtalanító, villódzó fényekkel e naplójegyzeteket: régi elbeszélése, A félfülű elefánt évtizedeken átmentett iróniája. Fedezete – ami szavatolja – a bölcsesség. A bölcsesség itt tudás- és ismerethalmaz, amelyet Á.H. bukaresti és nagyvilágbéli bolyongásai során szedett fel, szerzett meg, sajátított el, s most mint talált tárgyat visszaadja. Óvatosnak nem óvatos, ahhoz ő túl sokat élt távol, és túl sok minden érte mostanában is, hogy az „erdélyi pragmatizmus” írott és íratlan szabályait magáévá… hm… tegye.
3. Emlékezünk. Ha lehunyom a szemem, s újra kinyitom, érzem a Berlin vendéglő összetéveszthetetlen illatait, a kóválygó szagokat, látom a repkény különös , avantgárd sírversekre emlékeztető rajzolatait a terasz falán, poharamban megcsillan – kevélyen és gonoszul – a vodka, s hallom Lazicsot, aki már régóta „az elágazó ösvények kertjéből” figyel, de most a pincnökkel társalog: dönteni kell, vodka, vodka, ez eddig rendben van, de oroszt vagy lengyelt, Szerkesztő Úr? A dilemma mindég a ránk kényszerített választás egyenes következménye. A lengyeleket szeretjük, az orosz viszont jobb. Vodca cotropitoare, vigyorognak sunyin körülöttünk – kevéssel a nagy hatvannyolcas kaland után vagyunk…
Vagyunk? Nem vagyunk?
Sok mindenről nem beszéltem még, A Hétről sem például, de bízzunk abban, amit a költő úgy fogalmazott meg: „Eljön az emlékezés ideje, és mi emlékezünk!…”
Sepsiszentgyörgy, 1999 nyara
