Bíró Béla előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című könyvéhez
Ha Ágoston Hugót olvasom, Karinthy híres naplójegyzete jut eszembe: „A humor – a teljes igazság”.
Hugó a teljes igazságot látja, mert világát egyszerre kintről és bentről is szemügyre veheti. Az itt olvasható írások tanúsága szerint (is) többé-kevésbé mindent elolvasott, ami olvasható (sőt, kenyérkereső munkájának természetéből adódóan gyakran azt is, ami olvashatatlan), jól ismeri hát a német romantikusokat is, s emlékszik még nagy felfedezésükre, miszerint a kint egészen más, mint a bent. (De még mennyire! – hallom sóhaját.)
A két létélmény: a külső és a belső aktuálisan összeegyeztethetetlen. Hozzáférni is csak váltakozva hozzáférhető. A teljes igazság mégis csak e kettő egyesítésével, sőt azonosításával ragadható meg. (A kizárás legkonzekvensebb formája, ugye, a bezárás). Életünk aránytalanul nagyobb részében ezért vagyunk kénytelenek féligazságokkal is beérni, minthogy az igazság másik fele vagy csak odakint, vagy csak odabent lelhető fel. (Ismét Karinthy: „Férfi és nő hogyan is…”) Az élet nagy pillanatai azok, amikor ez a lehetetlen helyzet megszűnik, s az ember úgy lehet (folyton) belül, hogy folyton kívül is van.
Nos, Hugó egész élete közismerten egy ilyen elnyújtott pillanat (coitus non interruptus). Úgy van mindenen belül, hogy egyben kívül is van. Magyarként Bukarestben él, de „románként” (amint azt szigorúbb szomszédai jelentik róla) Budapestben gondolkodik, az országhatár éppen a családján halad keresztül, s ha szűkebb környezetében, azaz a bukaresti villamoson végre rátalál is a konokul keresett kemény farú hölgyre, kiderül, hogy bár (rögtön) van köztük valami, ezúttal sem (?) érdemes megtudni, mi az. Ennek ellenére, bár folytonosan kétségek köz hányódik, sosem esik kétségbe. Magában éldegél, mégis kínos gyakorisággal van magán kívül. Néha igazán hálni jár belé a lélek.
Csoda-e hát, hogy a dolgokat mindig a színükről nézi, és a fonákjukról látja?
Csak a felszín érdekli, hiszen tudja, a tényleg mély igazságok mindig csodálatosan felszínesek. Az élet olyan, mint egy szomorúfűz, a gyökértől a levél erezetéig ugyanazt az egyszerű képet mutatja. (Hugó, a természetbúvár, ezt nevezi fraktál-szerkezetnek.) Fölösleges a mélyben kotorászni. A felszínen minden ott van, ami megismerhető, megfelelő távlat kell hozzá csupán. (Hugó, a filosz, ezt nevezi humorérzéknek).
Az igazság két szárát a nevetés bogozza össze: a valóban önfeledt gyönyör, tudjuk, gyakorta nevetésbe csap át.
Ágoston Hugót olvasni önfeledt gyönyör.
Hugó, a fizikus, a szerkesztő, az író, a publicista, a közéleti ember, a műfordító, a médiaszakértő, a vendéglátó, a lánglelkű barát, s nem utolsósorban az életművész (még mindig) Erdély színe-java. Folyton úgy marad itt, hogy egy kicsit elmegy, és folyton úgy megy el, hogy egy kicsit itt marad.
Aki Hugót olvassa (csak azért is!) itthon érzi magát otthon.
Sepsiszentgyörgy, 1999 nyara
