Benedek István előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez
Szeretem a színházat, és szeretem a cirkuszt. Tudom, hogy minden világváros: szín, és azok a nagyvárosok, ahol melegebb déli szél rügyezteti a fákat, sohasem fogynak ki a jó darabokból. Agyunk mégsem számolja a másodpercenként történteket. Nem érdekli a real time. Összevonja az eltűnt világot – hangulat marad belőle. Egyetlen történet, sok-sok díszlettel. Életünk, képekben.
Krúdynak megadatott a pompás díszlet. Majdnem mesebeli szereplőkkel. Együtt festik elénk az ironikusan bánatos képet, aminek címe: „Talán így történt”.
Az Élet, képek porondja nem ecsetre: hegyezett ceruzára való. Hangulatát csak a történtek adják. „Valóban így volt” – írhatod a rajz alá.
Nehéz olvasmány! – intenélek. Minden sora külön történet. Oda kell figyelni. Mesék a hihető és hihetetlen határán. A hihetetlen: az élet (a bukaresti). A hihető: a szellem, ami belőlük árad. A matematikán-fizikán érlelt, pontosan fogalmazó. Az értelmet próbára tevő. Olyannyira, hogy ha nem késztetne kuncogásra is, talán neki sem kezdenék.
Élvezetes, szórakoztató olvasmány! – biztatnálak. Sziporkázó humora és iróniája könyvmollyá tesznek.
Ha nem késztetne töprengésre, nem is olvasnám! – szégyenkezik bennem a humorfaló. Miközben olvastán a hasamat fogom, észre sem veszem, mekkora gondokat görgetek magam előtt. A kisebbség bajait. A kultúrából többet akarók kudarcérzetét. Gonddá váló gondolatokat, amiket az anyanyelv és az egyetemes kultúra együttes féltése irat le.
Közben a sorok mögött ott él a város. És megkísérel élni a tollforgató. Két külön világ. Filléres gondok, amiket néha csak a megszokás vagy a levantei rá se ránts tesz elviselhetővé, hamleti gondolatok, amiket nehéz a sértettek számára elviselhetően kimondani. Mert „sértett” mindenki. A szellem északi embere és a déli verő csetlő-botló figurái.
Vallom, hogy ennek a zavaros (remélhetőleg múló) kornak erjedő világát csak éles, könnyektől mentes szemmel szabad figyelni. És hiszem, hogy az Élet, képek színhelyének néhány évtizednyi pillanatát csupán északi szemmel szabad nézni. Úgy, ahogyan Ágoston Hugó teszi. Aki szereti a várost, és szereti a hőseit.
Rendhagyó írást tart kezében az olvasó. Világváros elevenedik meg benne. Olyan, ahol már érződik a dél lehelete. Ahol a Kelet báját és bosszantásait egyaránt megélheted. Olyan, amit évtizedeken át romboltak a szocializmus építői, és már évek óta bontanak a kapitalizmus építőmesterei. Ahol állandóan vitatkozik a mi vagyunk a világ közepe, a sohasem lesz belőlünk semmivel. Ahol világhatalomnak hiszik magukat néhányan, és költők (igaziak) kísérelnek meg szóhoz jutni bot- és hatalomcsinálta rímfaragók és gondolattorzítók között.
Erre a porondra pottyant be egy „idegen”. Erdélyi. Sokak szerint már az is szemtelenség, hogy élni akart. És ezt még fokozta. Abból szeretett volna élni, hogy kultúráját gyarapítja. Meg a másokét. Anyanyelvén is. Most betetőzte a „bajt”. Metsző bírálatot írt a befogadóról. Nem heine-it, rabelais-it. Gondolatébresztőt és nevettetőt. Olyat, amiből érződik a szeretet. Meg a szellem fölénye a lét fölött.
Nézzétek – mondhatná –, ilyen a manézs, amiben fellépek!
Hiszek abban, hogy nem csak az olvasó, de az Élet, képek szereplői is tapsolnak a mutatványhoz.
Wuppertal, 1999. február
