„Bukarestben szigetlakók voltunk és maradtunk”

Bányai Éva század eleji beszélgetése Ágoston Hugóval

Mikor, miért és hogyan került Bukarestbe?
1970-ben, amikor megalakult A Hét. Előtte Szászrégenben tanítottam fizikát középiskolában, Marosvásárhelyen laktam, onnan jöttem a fővárosba. De nem először, hisz itt katonáskodtam hat hónapig az egyetem elvégzését követően, méghozzá 1968-ban, amikor a híres prágai bevonulás, illetve román nem-bevonulás történt; megtapasztaltam a féktelen orosz- és magyarellenességet a román hadseregben.

A hatvanas évek közepétől, Ceauşescu színre lépésének következtében elkezdődött egy liberalizációs hullám, új, magyar intézmények jöttek létre, kicsit szabadabban lehetett gondolkodni, tevékenykedni. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
Az igazság az, hogy amikor Ceauşescu pártfőtitkárként hatalomra került, vajmi kevéssé érdekelt a politika. Fizika szakos egyetemista voltam, novellákat írtam – és ami fontos: közöltem –, megnyertem a Korunk pályázatát, egyszóval boldognak és szabadnak éreztem magam. Természetesen nem csak a fizikusok ódzkodtak a politikától, az egészen mást jelentett akkor, mint most; inkább kizártuk a tudatunkból, nem is gondoltunk rá. Francot érdekelt, hogy ki kicsoda a román kommunista pártban vagy a kormányban, a napilapokban jóformán csak a sportot és az irodalmat olvastuk el, a „nagyszerű munkateljesítmények” hidegen hagytak. Amikor azonban kezdtek létrejönni a magyar intézmények, és nemcsak a televízió magyar adása vagy a Kriterion meg A Hét, de megyei napilapok is, új gárdával, barátaink-ismerőseink-nemzedéktársaink összetoborzásával – nos, akkor valóban volt egy generál lelkesedés. Valószínűleg felismertük a lehetőséget, tán kialakult valamiféle versengés is. Mindenesetre én ilyesmiben nem vettem részt, különösen nem vidéki tanárként, ezért nagyon meglepett, amikor Huszár Sándor (aki az Utunknál a novelláim alapján ismert) meghívott alapító tagnak, tudományos szerkesztőnek. Az előkészületek, A Hét megjelenése 1970. október 23-án, az ismerkedés az új kollégákkal (nem kevesebben, mint hatan voltunk 1944-esek, tehát huszonhat évesek), mindez egyfajta révületben telt el, máig emlékszem a hangulatára, miközben alig jut eszembe abból az időből valami tényszerű. Belül voltunk szabadok, nemigen érdekelt a környezet – bár ez külön ügy, ugye, a bukaresti világ, amely számunkra maga volt a szokatlanság, az egzotikum. Azt tehát, hogy miként emlékszem vissza erre az időszakra, elsősorban a fiatal életkorunk, a lelkes és odaadó munkánk, A Hétnél kialakult fantasztikus légkör határozza meg. Úgy tűnt, a lapcsinálás is akadálytalan, ami benne kaland, az nagyszerű. Ez persze korántsem volt így, nem volt akadálytalan, nem volt egyszerű, megvoltak a kötelező gesztusok, de egyfelől kezdőként, másfelől tudományos szerkesztőként rám nemigen hárult ezekből sok minden; ugyanakkor egyfajta kötelező „játékszabálynak” tekintettük, s inkább az foglalkoztatott, hogy a felülről diktált követelmények mellett mi jót tudunk csinálni. Ötletekben pedig nem volt hiány, mondom, azért is, mert a Huszár Sándor által teremtett hangulat és az ifjonti lelkesedés közepette nem nagyon tudatosítottam magamban, hogy voltaképpen ketrecben élünk. Egyébként Huszár Sándor teljesen magára vállalta a lap „irányvonalát”, tartotta a hátát, védekezett és csatázott. Ebbe később belebukott.

Kik voltak a bukaresti magyar szellemi élet meghatározó személyiségei, amikor Ön Bukarestbe jött? Ennek alakulásában milyen szerepe volt A Hétnek?
Meghatározó személyiségek? Emlékezetem szerint kevesen a „régiek” közül, s néhányan az „újak” közül. A politikusokat ugye nem számítjuk, s az akkori Előre társasága is olyan volt, hogy a főszerkesztő Szilágyi Dezső (amúgy katonatiszt, ha nem tévedek) inkább volt politikai, mint szellemi tényező; a napilapjánál már több jó minőségű ember dolgozott, de szellemileg meghatározó közülük, számomra legalábbis, Majtényi Erik volt. Rám nagy hatást tett szerteágazó műveltségével, azzal, hogy rengeteg barátja volt, s az egész erdélyi irodalom nála lakott, amikor feljött Bukarestbe. Emlékszem Méliusz József erőteljes alakjára, kisugárzására is; amint megismertem írói és magánemberi múltját, s miután a szerkesztőségben néhányszor elbeszélgettünk, nagy tisztelettel viseltettem iránta. Ott volt még a régiek közül Demény Lajos, a tudós történész, egyre gyarapodó, részben A Hét hasábjain is megjelenő munkásságával. Az igazán nagy hatást azonban akkor a Bodor Pál – Domokos Géza – Földes László trió tette rám, a két nagy intézményvezető és A Hét főszerkesztő-helyettese, aki utóbbit Huszárúr úgy „szerezte meg” és „igazolta le” a lapnak, hogy annak korábban meg volt vonva a közlési joga. Bodorral ritkán találkoztam, de a tévés fiúkkal és főleg lányokkal gyakran voltunk együtt, íróként-költőként őt is jól ismertem, nejével kollégák is voltunk. Azt hiszem, nála ismertem meg leendő feleségemet. Domokos Gézába később többen valósággal beleszerettünk, s ez a szerelem részemről ma is tart. A kriterionosokhoz különösen közel kerültünk, jó barátom volt Molnár Gusztáv, kicsit később Szilágyi N. Sándor. Mint ahogy közeli kapcsolatba kerültem a zseniális Szilágyi Domokossal is, aki az Előrénél tengette napjait, még írt is a rovatomba! De, mondom, leginkább Földes Laci szelleme nyűgözött le, a szelleme és a szellemessége. Neki adtam le a kéziratokat, persze többnyire gyorsan tovább adta (nem tartozott a legrendszeretőbb emberek közé), de néha megbeszéltük, és olyankor boldog voltam, még akkor is, ha letolt. Amúgy szerkesztésből a legtöbbet Baróti Páltól tanultam. Csak hát, most látom, a felsoroltak az én számomra voltak meghatározók – nem is tudom, volt-e olyan akkor itt, Bukarestben, hogy magyar szellemi élet. Úgy értem, közösségi élet, szervezett valami. Voltak az említett intézmények, köztük A Hét is, amelyek szellemi műhelyként, egyszersmind fórumként működtek. És voltak ezeknek a vezetői. Minden másképp volt, mint manapság. Mellesleg, ez még az előző kérdésre adott válaszomhoz tartozhat, 1971 után, Ceauşescu kínai látogatása és a román kulturális forradalmat meghirdető mangáliai beszéde után, hirtelen ismét nagyon beborult az ég, a nemzeti kommunizmus és a román protokronizmus ideológiája rátelepedett mindenre, az egész közéletre.

Mit jelentett akkor közéleti személyiségnek lenni, mennyire volt kötelező részt venni a politikai életben?
Mondtam már, nekünk fiataloknak kezdetben semennyire. A kérdés nem is az volt, hogy „közéleti személyiségként” mit kellett vagy mit nem kellett tenni, hisz ennek a fogalomnak a tartalma teljesen más volt. A politikai életben való részvételt is leginkább az a szabály határozta meg, hogy az a kevés, amit szabad volt tenni, egyben kötelező is volt. Később viszont, talán a hetvenes évek végétől, a nyolcvanasok elejétől a politikai életben való részvételt az jelentette, hogy aki nem volt párttag, nem lehetett szerkesztő. Ilyen egyszerű volt. Illetve később azért egy kicsit valamivel bonyolultabb, merthogy a szerkesztői poszt egyenértékűvé vált a pártaktivistáéval, vagy fordítva, hogy a fene ette volna meg. Nagyon mérsékelten voltunk lelkesek, valahányszor arra gondoltunk, hogy tulajdonképpen nem a szavak és a mondatok, a gondolatok és az eszmék aktivistái vagyunk, hanem a pártéi. De ez már valamivel később volt, nem a kezdetekkor.

Kik voltak a cenzorok, és hogy működött a cenzúra? Öncenzúra volt? Arra vagyok kíváncsi, hogy épült bele az emberek tudatába, hogy bizonyos dolgokról nem szabad beszélni, írni.
Kezdetben nem nagyon tudtuk, kik a cenzorok, utána már tudtuk, némelyikükkel még vitatkozgatni is lehetett (persze nem közvetlenül nekünk, hanem a lapszámfelelősnek meg főleg a főszerkesztő-helyettesnek és a főszerkesztőnek), utóbb elfelejtettem őket. Arra azért emlékszem, hogy voltak „jó” és voltak „rossz” cenzorok, tehát az általános megítélés szerint olyanok, akikkel „ki lehetett jönni”, s olyanok, akikkel nem. Pezderka…? Szász Béla? De hát később ott volt maga a rettegett Koppándi elvtárs, igaz, ő a Központi Bizottságtól. Már működött a preventív cenzúra, s már az is számított, hogy mit nem tettünk be a lapba, nem csak az, amit igen. Ez a Koppándi elvtárs nagyon ártalmas elvtárs volt, azt mondták, egész dossziégyűjteménye van, mindenkinek ismeri a gyenge pontját, azt, hogy mivel zsarolható; eljárt a szerkesztőségi gyűléseinkre, és többekkel összetegeződött, én pedig nem értettem, mi benne a pláné, ha egyszer a háta mögött úgyis szidtuk, mint a bokrot. Hogyan működött a cenzúra? Hát ahogyan elő volt neki írva. Eszembe jut egy Bajor Andor-anekdota, későbbi, fordulat utáni főszerkesztőmtől, Gálfalvi Zsolttól hallottam: egy fogadáson Bajor kimegy a vécére, s hogy a fagylaltját nehogy valaki megegye, a székére teszi; utána természetesen megfeledkezik róla, s amikor visszajön, beleül; a foltos nadrágjával odamegy a fogadáson is jelenlevő cenzorhoz, és azt mondja neki: „Maguk úgyis mindent kivesznek, nem venné ki ezt is”? Az öncenzúra bonyolultabb dolog. Én magam egyébként nemigen gyakoroltam, mert a tudományrovat viszonylag védettebb volt, néha egy-egy bevezető szövegbe be kellett írni a diktátor és/vagy a felesége nevét meg blablabla, de nagy erőszakot magunkon nem kellett tenni. Ámde! Lehet, hogy elítélendőnek tartja, amit mondok, viszont bizonyos helyzetekben az ember a lap érdekében nem engedhette meg magának, hogy próbára tegye a cenzúra éberségét. Teszem azt, beírtam a cikkembe egy nevet, amelyről tudtam, hogy a tiltott személyek listáján volt (mert az illető kivándorolt, mert „rendszerellenesnek” találtatott meg effélék)… Kockáztathattam, hogy emiatt ússzon a lap? Meg hát egyébként sem engem vettek volna elő, hanem a lapfelelőst, aki az anyagot leadta, a nevet átengedte! Namármost, ha nem írtam be azt a nevet, öncenzúrát gyakoroltam? Ezzel kapcsolatban még két dolgot mondanék el. Elsősorban a cenzúrát kihívni, a kijátszásával próbálkozni belső hierarchia kérdése is volt – gondolom, mindenütt. Voltak ennek tapasztalt mesterei, a mondanivaló és a fontos jelzések sorok közé történő elrejtésének gyakorlott szakértői! Azt akarom mondani, hogy nem csak bátorság kérdése volt felvenni a harcot a zsarnokkal, kellő fegyverzet nélkül nemigen engedték oda az embert. A másik dolog, ami erről eszembe jut, bizonyos technikák kialakítása, bizonyos kódrendszerek alkalmazása, amelyeket a cenzorok – akik azért nem voltak épp olyan művelt emberek, bár buták sem voltak, és rendelkeztek a gyanakvás lelki adományával – nem értettek. A különleges pszichotechnikák közül megemlítek egyet, amelyet Földestől tanultunk, s aminek a lényege abban foglalható össze, hogy „adj a cenzornak kivenni valót, s akkor bennhagyja, ami neked fontos”. Az anekdota szerint egy festő mindenféle merész dolgokat vitt fel a vászonra és egy sarokba odatett egy fekete macskát; a cenzor mindenben talált valami kifogást, de a festő mindegyiket megmagyarázta; csak a fekete macska jelenlétét nem tudta – nem is akarta – megindokolni, mire a cenzor azt kíméletlenül és elégedetten kivétette. A többi meg maradt. Meggyőződésem, hogy A Hét azért is sikerült annyira olvasottnak és mérvadónak lennie, mert úgy tudta kódolni az üzenetét, hogy az írásaiba ne lehessen belekötni, az olvasó ugyanakkor nagyon is jól tudta, miről van szó: egyfajta cinkosság alakult ki.

Mi volt a kapcsolat és a különbség a bukaresti és az erdélyi cenzorok között? Mit jelentett Bukarestben mindezt át és megélni és mit jelentett ehhez képest Kolozsváron vagy más erdélyi városban lenni?
Félek, olybá tűnik, a beszélgetésünk alapján, hogy egyéb sem foglalkoztatott minket lapkészítés közben, mint a cenzúra. Meg kell mondanom, hogy – bár bosszantott és meglehetősen korlátozott a munkánkban – tulajdonképpen másodlagos helyet foglalt el a gondolatainkban. Két okból, az előbb felsoroltak mellett: egyrészt azért, mert a cenzúra létét, működését mintegy adottnak, játékszabálynak, amolyan elkerülhetetlen rossznak tekintettük; másrészt azért, mert lassan az is rutinná vált, hogyan lehet megfelelni a cenzúra „szellemi” kihívásainak. Összehasonlítani pedig a bukaresti és az erdélyi cenzorokat végképp nem tudom. Esetleg hallomás alapján arra emlékszem, hogy helyenként egyes szerkesztők cinkosságot vállaltak a cenzorokkal (ez persze fordítva is igaz volt) – fogalmam nincs, ki mennyit profitált az ilyen „korrupt” megegyezésből.

Érezhető volt az adminisztratív szempontból vidéknek számított részekről (Kolozsvár, Marosvásárhely stb.) ellenségeskedés azok iránt, akik Bukarestben éltek és tevékenykedtek?
Dehogyis. Legalábbis én nem éreztem, és nem tudok róla. Hiszen mi, bukarestiek is tulajdonképpen mind erdélyiek voltunk-vagyunk. S bár nagyon fiatalon kerültünk fel a fővárosba, barátaink, alkotótársaink ott maradtak. Meg hát ritkán ugyan, de jártunk ide-oda, felkerestük egymást. Bukarestben, ezt többször elmondtam, egyfajta szigetlakók voltunk és maradtunk. Jómagam például tanár koromban, az erdélyi városokban többet beszéltem románul, mint Bukarestben, itt már kezdtem elfelejteni a nyelvet (persze viccelek), hisz a szerkesztőségben egész nap magyarul beszéltünk, a román nyelv az üzletekre maradt. Nem lehetett köztünk „ellenségeskedés”, legalábbis nem általánosan, már azért sem, mert A Hétnek más volt a profilja, mint bármelyik lapé, akkor mindenből csak egy volt, meg hát a lapunknak rendkívül nagy volt az olvasottsága és a kedveltsége, a tekintélye, ebből a tekintélyből pedig jó rész átsugárzott ránk is. Népszerű emberekkel a legtöbben barátságosak.

Késztették az írókat, tudósokat arra, hogy „egyezséget kössenek” a hatalommal: adtak útlevelet, kicsit szabadabban mozoghattak, biztosítottak némi kiváltságot, cserében viszont elvárták, hogy hűséges katonája legyen a pártnak? Vagy az írók kezdtek el így gondolkozni a fennmaradásért, túlélésért? Hogy játszódott ez le? Megbeszélték egymás közt, hogy miről nem célszerű írni, vagy mindenki maga döntötte el?
Jaj, ezekre a kérdésekre nem biztos, hogy tudok válaszolni. El tudom képzelni, hogy voltak olyanok is, akik ezt így csinálták. Ámde a kognitív disszonancia, bár később vált divatos elméletté, akkor is működött: az ember hajlamos volt elhitetni magával, hogy a meggyőződése tényleg meggyőződés. A hűsége pedig hűség. Nem tudom… Mindenesetre nem volt azokban a lehetséges „egyezségekben” semmi fausti, ebben biztos vagyok; az ördögnek (a szegény ördög cenzornak vagy kinek) sem feltétlenül az újságíró-szerkesztő lelke kellett – általános kompromisszumok voltak azok jórészt, amolyan „lasă-mă să te las”; mondjuk „ha te hagysz, én is hagylak”, amolyan „leben und leben lassen”. A Balkánon, Caragiale országában ezek a dolgok jobban el vannak kenve, mint másutt. Ha úgy tetszik, dialektikusabbak… Romániában – egy-két rendkívül tiszteletreméltó „disszidens” kivételtől eltekintve – nem volt ellenállás. Tehát, azt hiszem, a kérdésben foglalt valamennyi változatra lehetett példát találni. Olykor egyetlen személyben megvolt a hatalommal egyezséget, kompromisszumot kötő „hűséges pártkatona” és a cenzúrát kijátszó, bármikor feszíteni kész ellenálló. Csak éppen egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás. Azt pedig, hogy megbeszélték-e egymással a közlési stratégiákat, még kevésbé tudom elképzelni.

Hol volt az a határ, ameddig el lehetett menni bizonyos kompromisszumok megtételéig? A cenzúra nemcsak azt mondta, hogy mit nem szabad megírni, hanem irányított is, megmondta, mit kell megírni. S ezen bizonyos dolgok megírásában meddig mentek el?
A végére teljesen eldurvult a dolog, tényleg tűrhetetlenné vált. Lidércnyomásként nehezedett például a főszerkesztőre-szerkesztőkre egy-egy diktátor-évforduló. (Ha jól emlékszem, Ceauşescuék mindketten januárban születtek, ráadásként ott voltak az év végi, év eleji ünnepek: állandó kényszerhódolat, a fene ette volna meg.) Egy ideig, emlékszem, bárkitől lehetett kérni cikket, önkéntes zsoldosoktól is, akik pénzért megírták, románoktól is. Utána már minél több és újabb magyar szerzőt kellett (volna) felhajtani. Mai napig nem tudom, mi volt az erkölcsösebb: megírni méla undorral és szenvtelenül, esetleg más néven vagy más szerző nevében a musszt, vagy pedig rávenni teljesen tiszteletreméltó szerzőket, a laphoz való hűségükre apellálva, hogy megírjanak egy-egy olyan förmedvényt. De még egyszer mondom, jómagam a tudomány rovatban viszonylag védett voltam, bár a végén, ahogy az analfabéta akadémikus elvtársnő mind tudósabb lett, bizony írtunk-írattunk cikkeket a polimerizáció és a párt politikájának összefüggéseiről is. Eddig kellett és lehetett elmenni. Nem valamiféle alku, megegyezés alapján, nem holmi előnyökért, hanem mert a lapnak meg kellett jelennie. Nem mondom, hogy a karmám nem sínylette meg, de meggyőződésem, hogy A Hétnek az igazi értéke – még a legnehezebb időszakokban is – többet jelentett ezeknél a sajnálatos, ám a helyzet természetéből adódóan elkerülhetetlen kompromisszumoknál.

A nyolcvanas évek elején leváltották A Hét főszerkesztőjét és helyettesét. Hogy történt ez, illetve mi történt még ezen kívül?
Az egy konstruált ügy volt. Kereken a fennállásunk tizenharmadik évfordulóján történt, 1983 októberében. Valami ostoba címert vagy mit ábrázoló kép fordítva jelent meg, mai napig nem tudni, miért. Az ilyesmiért a szerkesztőségi főtitkárt, a technikai felelőst kellett volna elővenni, ehelyett behívták a társaságot a Szocialista Művelődési Tanács (lehet, hogy nem pontosan ez volt a neve, de a művelődési minisztériumot helyettesítette, politikailag) egyik fagyos termébe, s alapos fejmosás után, amikor már-már azt hittük, hogy valami utolsó figyelmeztetés lesz a dologból, kiderült, hogy nem is csak Huszár Sándor főszerkesztőt, de Horváth Andor főszerkesztő-helyettest is menesztették; ráadásul már meg is voltak a helyetteseik, az előrés Lázár Edit és Barabás István személyében. Letaglózott az ügy, azon gondolkoztam, szolidaritást kellene velük vállalnom. A kirúgott lapvezetőket azonban elhelyezték, Huszárt az Előrénél, Horváthot a közművelődési hetilapnál, nekem nem biztos, hogy került volna állás, ha önként távozom, az utcán maradhattam volna két kisgyerekkel. Különben Huszár Sándornak rövidesen perforált a gyomorfekélye, hashártyagyulladást kapott, élet és halál között lebegett, alig tudták megmenteni befolyásos emberek által külföldről szerzett antibiotikummal; az elsők közé tartoztam, akik meglátogathatták, azt mondta, ne hülyéskedjek, inkább igyekezzünk továbbra is egy jó lapot csinálni, olyan jót, amilyet csak lehet. Aki nem tudja, miken mentünk át, nem értheti meg a szinte transzcendens ragaszkodásunkat A Héthez. Hogy mi történt ezen kívül? Semmi, ami jelentőségben felérne azzal kirúgással, a voluntarista disznósággal, amire a hárpia boszorkány, a diktátor felesége képes volt féktelen magyargyűlöletében. Más kérdés, hogy a lap a régi lelkületében amúgy is megroppant már, s bár a hűséges olvasók továbbra is ragaszkodtak hozzá, ahogy mondani szokás, elment a kedvünk az egész temetéstől.

Mit jelentett (illetve mit jelent) magyarként Bukarestben élni? Milyen volt Bukarest mint város/főváros abban az időszakban?
Az ember sok mindent, a városokat is olyannak látja, amilyennek látni szeretné. Kezdetben Bukarest egy kedves, otthonos, érdekes, lakható város volt. Télen nem volt hideg a lakásokban, mert fűtöttek, az emberek az utcán nem jártak behúzott nyakkal; meg hát ott volt a rengeteg mozi, a filmmúzeum, de főleg a sok remek színház a sok ragyogó darabbal, csodálatos rendezésben és szereposztással. Akkor a románok, a fővárosiak valóban jó lelkűek és barátságosak voltak. Később már elő-előfordult, hogy figyelmeztettek: beszéljünk románul, mert úgymond román kenyeret eszünk (ilyenkor azt szoktam mondani, hogy azt is magyarok csinálják), szóval megvoltunk azért. A fizetésünkből tellett rendesen élni, a házbér nem volt túl nagy satöbbi. Írtam én egy könyvet a fővárosról Bukaresti élet, képek címmel, tulajdonképpen A Hétben 1996-tól 1999-ig közölt sorozatom jelent meg kötetben, tizenkét előszava volt; akár idézhetnék is néhány részletet belőle, főleg az utószóból, arról, hogy miként láttam én ezt a várost. Megállapítottam például, hogy Bukarest egyszerretöbbféle város. „A városok némelyikének szintjei vannak, mint az épületeknek, vagy még inkább rétegei, mint az agynak. Bukarest legalsó szintje, legmélyebb rétege balkáni (ahogy agyunk legmélye is megőrzött valamit fejlődésünk hüllő-korából); a középső, mondjuk, közép-európai; a legfelső pedig – amelyet a legjobban kikezdett a történelem eróziója –, ez lehetne az a nyugati város, amelyet valamikor kis Párizsnak hívtak.” Jellegzetes és színes térségünkről megállapítottam: „A Balkán teljesen más, mint a világ többi része (ezt Görögországban és Bulgáriában jártamban is tapasztaltam). (…) Döntőnek tartom, hogy nemcsak a primér valóság másmilyen itt, hanem az imaginárius valóság is. Ennek megfelelően a Balkán térségében jól körvonalazhatóan – bár természetesen nem intézményesítetten, mint például az ortodox vallás esetében – más a nyelvezet, a language. Ez a nyelvezet jellegzetes, erőteljes, önkényes, tele történelmileg meghatározott brutalitásokkal és konnotációkkal, ugyanakkor hajlékony és furfangos. Hadd említsek meg két román mondást, váratlan kifejezést, ami persze jelzi azt is, hogy a gondolkodásmód milyen frappáns. Az egyik azt mondja: a puliszka nem robban; a másik kissé trágár, azt fejezi ki, hogy az ember nem lehet egyszerre a kéj csúcsán (micsodájával a micsodában) és lelkével a mennyországban; ez egy nagyon mély gondolat, még akkor is, ha a harmadik kizárásának formális logikai elvére épít. Nos, a balkáni fölöttes nyelv, narratíva rendkívül eredeti, és „nyugatira” lefordíthatatlan – ami számtalan szerencsétlenség forrása. (…) A Balkán rendkívül vegyes, sok benne a kisebb-nagyobb nyelvi, mentalitásbeli, vallási-felekezeti sziget. Az ezeket körbevevő többség gyakorta nem csak a Nyugatot, hanem e szigeteket sem tudja magának „lefordítani” vagy legalább megérteni. S ha nem tudja (mert nem is nagyon akarja) megérteni, akkor megpróbálja kizárni (mármint pszichológiailag, mert amúgy a másságát beolvasztással akarja/akarná felszámolni), tehát védekezésképpen az idegent megpróbálja ironizálni, vagy pedig – agresszív indítékkal – dehumanizálni, alacsonyabb rendűnek és gonosznak, rossz szándékúnak feltüntetni a maga számára és mások előtt.” Ez érdekes kérdés, ma is foglalkoztat: miért olyan bonyolult és agresszív az alapjában jóravaló bukaresti ember? „Azért védekezik, és azért támad, mert fél. Fél önmagától is, mert bizonytalan önmagában, mert metafizikusan érzi, hogy a történelemtől sem a rosszat, sem a jót nem érdemelte meg. Amikor a románok a Koszovó-hatást emlegetik, Erdélyre gondolva, nem annyira a magyaroktól félnek (hiszen a tragikus-cinikus szereposztásban a magyarok sorsa az albánoké lenne), hanem – ösztönösen – önmaguktól tartanak. Mint ahogy máskor, más összefüggésben ők maguk nem bíznak a saját kiadott szavukban. De mindez persze meglehetősen elvont és meddő filozofálgatás, aminek mind a politikai gyakorlatban, mind a köznapi életben rengeteg minden ellentmond. Tény, hogy – ha egyelőre inkább mimetikusan, gyermeki nyitottságból is – a Balkán számos fontos nyugati, európai értéket átvett, az életmódtól a demokratikus intézményrendszerig, s Romániában is korszakos átalakulás megy végbe.”

Mi volt A Hét sikerének a titka? Milyen szerepe volt ebben a tudományos rovatnak, majd a TETT-nek? Milyen olvasói visszajelzések érkeztek Önhöz?
Talán említettem már: lapunk egyszerre volt műhely és fórum. Szellemi közösség egy sanyarú korban, a közösségvállalás mámoros lehetősége. Hitelesség és szabad lelkület. Persze ezek kissé elvontan hangzanak, ezért mértéktartóan azt mondom: A Hét sikerének a legfőbb titka az volt, hogy „elkapta” a korszellemet, és meg tudott felelni, szakmailag is, erkölcsileg is, a kihívásainak. Természetesen nem a hivatalos „korszellemre” gondolok, hanem arra, aminek a lényege az erdélyi magyar közösség soha fel nem adott belső szabadsága volt. Ennek kifejeződésévé vált A Hét is, miként a Kriterion is.
A tudomány rovat, vele együtt a TETT című ismeretterjesztő melléklet, amelyet a rovat munkatársai állítottak elő negyedévenként, azzal járult hozzá a lap sikeréhez, hogy amit csinált, ami benne megjelent: szokatlan volt, tartalmánál, hangneménél, kisugárzásánál fogva. Színvonalas volt, amikor elég kevés dolog volt színvonalas, és a szabadság levegőjét árasztotta. Meggyőződésem most is, hogy egy sajtóterméknek a lényege a lelkülete, ez adja a kisugárzását; ha pedig pragmatikusabban, az újságíró szakma alapjai felől nézzük a dolgot, akkor írásainak a nyelvi ereje. Ahogy Huszárúr és később Gálfalvi Zsolt mondani szokta: elsősorban nagyon kell tudni mondatul. Szomorúan látom, hogy ez már nem követelmény, manapság egyes akaratos megmondóembereknek még a helyesírási hibáit is elnézik.
Ami a visszajelzéseket illeti, különleges helyzetben voltunk, szerencsés helyzetben, hisz profiljánál fogva lapunk több réteghez szólt, pontosabban több értelmiségi réteghez, a szónak nem abban az értelmében, hogy az olvasónak mi a foglalkozása, hanem hogy mi az érdeklődése. Ennek megfelelően eleven párbeszéd alakult ki (levélben, találkozókon, telefonon) többféle olvasóval, az egyetemi tanártól a technikusig, a tanártól a diákig. Híres volt a Fórum oldalunk, ahol alaposan bírálni is lehetett a lapot, és ki lehetett egészíteni az írásainkat, vitatkozni lehetett a cikkeinkkel. De látja, addig mind jártam itt körbe a kérdést, hogy azt hiszem ráleltem a legtalálóbb szóra: nyitottak voltunk – egy zárt világban. Talán ez volt a leglényegesebb.

Bukarestinek tartja magát?
Többen megkérdezték ezt tőlem az idők folyamán; és nem nagyon tudtam válaszolni. Legszívesebben azt mondanám: is. Vagy inkább: hol igen, hol nem. A lakásom, a dolgozószobám ugyanolyan lenne, valószínűleg, bármelyik városban, Budapesten vagy Marosvásárhelyen. Viszont ha nem költöztem volna Bukarestbe, akkor nem lett volna A Hét – s nem történt volna meg ez a beszélgetés sem. Köszönöm, hogy megkeresett, és alkalmat adott újságírói pályám és talán egész életem legfontosabb és legboldogabb szakaszának felidézésére.

Megjelent Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal. Bukaresti életutak – Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségekkelcímű könyvében (Komp-Press, Kolozsvár, 2006)