„Serkenj fel kegyes nép, mosolyog az hajnal. / Aranyszál tollakkal repdes mint egy angyal” – a Nagyszalontai köszöntő első sorairól nekem mindig Dánielisz Endre tanár úr képe ugrik be, amint az osztályunknak lendületes gesztusokkal tanította be ezt a dalt, nem felejtve el hozzátenni, hogy városunk folklórkincsének micsoda értékéről van szó (bár én a szöveg sutaságán mélázva ebben igencsak kételkedtem).
A jelenet, azonban emblematikus a Tanár úr személyisége szempontjából. Lelkesen, elkötelezetten és fáradhatatlanul munkálkodott szeretett szülővárosa értékeinek, kultúrájának a felkutatásán és megőrzésén. A helytörténész, Arany-kutató, nyelvész, iskolapszichológus, Dánielisz Endrétől az elmúlt héten búcsúzott Nagyszalonta lakossága, valamint szerte az országban és a határokon túl élő tisztelői. A 98 éves korában elhunyt polihisztor életműve egybeforrt szülővárosával, ugyanakkor írásaival, szakmai tekintélyével egyetemessé emelte és széles körben tette ismertté a hajdúváros történelmét, hagyományait, kultúráját. Harminchét kötet, amelynek szerzője vagy társszerzője volt hitelesen és nemcsak a szakma számára érdekesen dolgoz fel olyan témákat, mint a nagyszalontai népköltészet, a város egészségügyi intézményeinek, jeles orvosainak, iskoláinak vagy nyomdáinak és újságainak a története. Mindez felbecsülhetetlen értéket jelent nemcsak hivatásos történészek, vagy irodalmárok, de a nagyközönség számára is. Dánielisz tanár úr egyik érdeme ugyanis az volt, hogy közérthetően tudott és akart írni, az ismeretterjesztést a szó legnemesebb értelmében művelte. Ennek a gazdag életműnek a feldolgozása és népszerűsítése az utókor számára jelent hálás feladatot.
Jómagam most nem annyira a szakember, mint az ember Dánielisz Endre egyéniségéről szeretnék három példával szolgálni. Sokáig nem beszélt róla, mígnem az Erdélyi Riport (hol van már ez a lap…) hasábjain megírta meghurcolásának történetét. Az Arany János Emlékmúzeum igazgatójaként együttműködött a Magyar Tudományos Akadémia kutatóival és a kor éber titkosszolgáinak ez már elég ok volt arra, hogy letartóztassák, házkutatást tartsanak nála, könyveit elkobozzák. Miután semmilyen törvénytelenséget nem tudtak rábizonyítani, megpróbálták beszervezni, amit határozottan visszautasított. Mindez nem szegte kedvét, sőt – nem kis kockázatot vállalva – még nagyobb eltökéltséggel folytatta Arany-kutatásait, levelezett, publikált, szervezte az Arany János irodalmi kör munkáját.
’89 decemberében ő telefonált először nekem, hogy siessek a volt szakszervezeti klubba – a mai Magyar Házba – és vegyek részt az RMDSZ helyi szervezetének létrehozásában, majd ő kezdeményezte a Szalontai lapok újraalapítását. Ő volt a motorja ennek a helyi újságnak, amelyiket sokáig csak a szerkesztők lelkesedése tartott fenn.
Néhány évvel ezelőtt – már túl a kilencvenedik életévén – ragaszkodott hozzá, hogy kéziratait, hatalmas könyvtárát, értékes levelezéseit a bútoraival együtt az Arany János Művelődési Egyesületnek ajándékozza. Álljon itt erről egy részlet a szervezet Facebook-bejegyzéséből.
„Teltek az évek, halogattuk a költözést, mert tudtuk, nem lesz könnyű megélni. Tanár úr azonban sürgette, siettette, a közjegyzői papír is elkészült, a szoba is megújult: nem volt már ok az időhúzásra. Költözni kezdtünk. Dobozba kerültek a kincsek, autóra a bútorok. Az Arany palotában pedig végső helyére a polcok, s rá ugyanabban a sorrendben, ahogy otthon, minden vissza a helyére. Emlékszem, amikor az utolsó fuvarral indultunk, Tanár úr visszanézett az üres szobába, sóhajtott és csendben becsukta az ajtót. Halkan, mintegy magát vigasztalva mondta, jól van ez így, ő már úgyis indulóban van, Katókához, az Aradi útra…[a tanár úr felesége, Dr. Szathmári Katalin, korábban elhunyt, sírja az aradi úti temetőben van – sz. m.] Olyan hosszú és olyan nehéz soha nem volt az a tizenöt lépés, ami a szobaajtótól a kapuig vezetett. Az utcán megállt, és nézte, amint az autó lassan távolodik. Keze integetésre lendült. Elköszönt szívének oly kedves kincseitől.
Pár nap múlva Tanár urat elkísértük az emlékszobába. Amikor belépett, arca felragyogott. Kihúzott a polcról egy-egy kötetet, és megállapította, hogy jó helyen van, semmit nem kevertünk össze. Épp úgy sorakoznak a könyvek, mint évek óta az utcai szobában. Kicsit időzött, aztán megkönnyebbülten sóhajtott, és kilépett az ajtón. Megnyugodott. Élete munkája biztonságban van.”
