Nehezen, keservesen írom ezeket a sorokat, minden leütés fáj, miközben várom a soromat. A sorban állással mindig bajok vannak, néha egyesek tolakodnak, furakodnak, másokat, újabban a ragály protekciósait, előre veszi a sorsot beteljesítő kegyelem.
Most, a múlt héten Bodor András nyert bebocsátást a titokzatos sötétbe, a túlsó partra, ahova mindnyájan kerülünk. Még egy lelki barátom, akit nagyon szerettem.
Szerettem a társaságában lenni, kerestük egymás társaságát. Szerettem, hogy szeretett kérdezni, szinte gyermeki kíváncsisággal. Ez az őszinte érdeklődés tette fiatalossá, természetesen genetikai adottságok mellett – őket: a Bodor-ikrek, András és Tamás mindig jóval kevesebbet mutattak a koruknál.
Bandinál most már múlt időbe kell tenni azt, hogy fiatalos. És a mindig? Hogy van a mindignek a múlt ideje?
Ikertestvér halála – el lehet képzelni nagyobb űrt a lélekben? A közel öt évtizeden át mindennapi, elválaszthatatlan társ hiánya, élete párjának hiánya – méltányos dolog ez, hogy „özvegy Bodor Andrásné”?
Miközben a fiuktól, Tónitól Bandi állapotáról („három hétig küzdött a Coviddal előbb a gyergyói-, majd az udvarhelyi kórházban”), az orvosok véleményéről Julika óráról órára értesült, magam naponta kétségbeesett szoktató izgalommal keltem és feküdtem. Utolsó napjaiban kétszer is szót váltottunk a barátommal. Én nem hívhattam, ő hívott, utoljára két nappal a halála előtt néhány percre, azt mondta, spórolnia kell az oxigénnel, mert még beszélnie kell Tomival – jól érezte magát, nevettünk, lelkesen gratuláltam az új „tüdőeredményeihez”… és vártam a hírt. „Meghalt apám”, ez volt a hír.
Bodor Andrásnak január 24-én este megállt a szíve. Halála után a körülményekről, az utolsó napokról, a hamvasztásáról, gondolatainkról még napokig az ő email-címéről/re leveleztünk Tónival.
Azt hiszem, végül meg vagyok békélve, a barátom tisztasággal, gondoskodással, szeretettel körülvéve halt meg.
Fent említettek mind a sajtóban dolgoztunk, az volt a pálya, életünk a sajtó körül, nagy mértékben a szerkesztés körül forgott. Igaz, hogy a Tónié a diplomáciában teljesedett ki, amiben döntő szerepe lehetett a fiára büszke Bandinak, de ő is sajtósként kezdte.
A közös hivatás volt az, aminek fél évszázaddal ezelőtt megismerkedésünket, azóta tartó barátságunkat köszönhettük. Nem elképesztő, hogy akkor, 1970-ben a Bodor fivérek már közel húsz éve bukarestiek voltak? Annak ma már majdnem hetven éve! Hogy sodródásainkban mennyi a közös városunk? Nagyenyed, Kolozsvár, Bukarest, Marosvásárhely…
Az ikrek Brassóban születtek, a magyar sajtó egyik metropolisában, amit a felmenőik tettek azzá: „A Brassói Lapok életében 1924-ben alapvető változás következett be: a vállalat ügyvezető igazgatója, majd 1928-tól tulajdonosa, Kahána Bernát a lapot országos jellegű és jelentőségű, korszerű polgári demokratikus sajtószervvé fejlesztette (…), a demokrata gondolkodású Kacsó Sándor irányítása alá került” (Wikipédia) Ott voltak már a bölcső, már a születésük előtt a sajtó szellemi világában: nagybátyjuk a tulajdonos, apjuk a munkatársa.
Bodor András az egyetem (filozófia, újságírás szak, 1959) elvégzése után azonnal központi nagy román kiadók (ESPLA, EPL) magyar szerkesztőségébe kerül – magyar könyveket gondoz, tán román nyelvűeket is – tíz évig, majd 1969-től 1971-ig a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője. Megismerkedésünkkor tehát a nagy kiadó munkatársa. Ugyanabban az otromba házban, de mit számít! Húsz év Új Élet következik a pályáján (1971–1991), majd közel tíz év sajtófőnökség (1991–1999), közte két év kabinetfőnökség az RMDSZ bukaresti Elnöki Hivatalában.
Bodor András 2000-ben ment nyugdíjba az EMKE kötelékéből. Utána is aktív maradt (kiválóan fordított!), legnagyobb örömömre az Új Hét születésének is tanúja és pártolója volt, mi több, két szemlecikk erejéig támogatója.
Többször volt alkalmam tanújelét látni kollégái iránta tanúsított megbecsülésének, tiszteletének, szeretetének.
Bandit sokan szerettük. Odavoltam derűs természetéért, megbízhatóságáért, kiegyensúlyozottságáért – szerettem, mert szót értettünk, mert soha rossz gondolat, sanda szándék közénk nem állt, mert segítettük egymást, mert volt Tomi, mert volt Juli, mert volt Tóni, mert voltak közös barátaink. Szerettem, mert – milyen az ember, ilyenkor hatódik meg igazán – szeretett engem.
A mindignek a múlt ideje a szeretet mindenhatósága és örökkévalósága.
