A Benelux államok városaiban az a csodálatos, hogy lépten-nyomon kisebb-nagyobb múzeumokba, tárlatokba, művészeti galériákba, műalkotásokba botlunk, amelyek között remekművek is akadnak.
Az itáliai reneszánsz, a barokk kor művészete nemcsak a közvetlen szomszédok számára, hanem Belgium és Hollandia számára is évszázadokig minta, követendő példa volt, ezért az itt élő alkotók zöme kötelességének tartotta, hogy a pályakezdő években tanulmányútra menjen Itáliába.
Persze találhatóak ebben a térségben eredeti itáliai remekművek is, ilyen Michelangelo Brugge-i Madonnája, a Miasszonyunk templom egyik mellékoltárának ékessége. A szobor mindössze 128 cm magas a talapzattal együtt, a XVI század elején, vagyis a Dávid szoborral, a Pietával nagyjából azonos időben készült. A Szűzanya tiszteletére felszentelt templom hatalmas mellékoltárának jó minőségű szobrai, domborművei, festményei, díszítményei között a meglepetés erejével hatott ennek a gyönyörű alkotásnak a felfedezése. Érett, egyedi, hiteles alkotó munkája ez, olyané, akinek alapos technikai- és anyagismeretéhez nem férhet kétség. Nem hagyományosan reneszánsz szerkezetű szoborcsoport, ez a kis Jézus alakjának, helyzetének ábrázolásánál is tetten érhető. Többek között ennek a rendhagyó megoldásnak köszönhetően már itt, ezen a lényegében harmonikus, viszonylag korai alkotáson felfedezhetjük csírájában azt a barokkos nyugtalanságot, amely a művész Utolsó ítélet című oltárképén tombolóvá, elsöprő erejűvé erősödik.
Kisebb felfedezőútnak hat a világhírű Groeningemuseum bejáratának eltéveszthetetlen, de mégis kalandosnak ható keresése. Díszes kapukon át, belső udvarokon keresztül bukkan elő a szerénynek tűnő feliratos bejárat, amely mögött többek között Jan van Eyck vagy Van der Goes remekműveit is megtekintheti az érdeklődő. Ez a közvetlen, otthonos, minden fetisizálást kerülő és mégis méltó, hatásos bemutatás emberközelivé, „fogyaszthatóvá” teszi, teheti még az agyon reklámozott, és ennek köszönhetően a közvetlen átélés lehetőségétől mesterségesen eltávolított alkotásokat is. Ha a szerencsés turista gyors egymásutánban találkozik Michelangelo és Jan van Eyck Madonnájával ebben a mozgalmasnak, nyüzsgőnek tűnő, de valójában meghitt, bensőséges, barátságos, vendégváró hangulatú belga városban, akkor van némi esélye arra is, hogy megsejtse, felfedezze az északi és déli reneszánsz közötti alapvető különbségeket és hasonlóságokat.
Nem könnyű az összehasonlítás, hiszen az egyik alkotás festmény, a másik szobor. Keletkezésük ideje sem azonos, van Eyck alkotása hetven évvel korábban született. A fentiek ellenére mégis találunk párhuzamokat azon túl, hogy a két alkotó szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen. Átszellemült hangulatú, nem e világi ünnepélyességet sugárzó remekművek ezek, hitről, beleélő képességről, elmélyültségről tanúskodnak. A művészek a központi alakokat egyértelműen szépnek ábrázolták, de ez a fogalom a művek keletkezési idejének, körülményeinek és helyének betudhatóan más és más tartalommal bír. Míg Jan van Eyck a nem mindennapi fejedelmi pompát ábrázoló részletgazdagsággal, ékszerekkel, a selyem, bársony, brokát valósághű, anyagszerű, már-már tapintható ábrázolásával próbálja a fentieket tudomásunkra hozni, közvetíteni, addig Michelangelo szobra nemes egyszerűségével, zárt, szinte megbonthatatlan egységével hat a nézőre. Mindkét műnél meghatározó szerep jut a befelé forduló, introvertált tekintet, attitűd ábrázolása mellett a drapériáknak. Ezek szerepköre azonban már korántsem ugyanaz. Van Eyck alkotásánál Mária hatalmas, súlyos, a széleken gazdagon díszített, zöld selyemmel bélelt vörös köpenye mintegy körbekeretezve a két alakot, megőriz, megvéd, kiemel, elrejt és misztifikál. Már-már ellentmondásosnak tűnik ebben a miliőben a Szűzanya ékkövekkel díszített, fedetlen hajkoronája, amelynek köszönhetően úgy tűnik, hogy közel áll a kor világi szépségideáljához is. Michelangelo Máriájának a feje fedett, a köpenye viszont simul a testhez, érzékelteti annak formagazdagságát, óvó mozdulatát, az anya és gyermek bensőséges, egész életre szóló, meghitt kapcsolatát.
Közhely, általános iskolai tananyag, hogy elsősorban az itáliai reneszánsz művészeinek alkotásait jellemzi az emberközpontúság, a földi szépségek, erények felmagasztalása az európai képzőművészetben. Amióta közelebbről ismerem az északi mesterek alkotásait, bevallom, kicsit elbizonytalanodtam. Egyre hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy az északi és a déli reneszánsz mesterek más módon, más megközelítéssel ugyan, de hasonlóan emberközpontúak és átszellemültek, ami egyúttal azt is jelenti, hogy időnként magától értetődő, természetes módon az itáliai mestereknek sem ártott volna egy-egy kötelező északi tanulmányút.
Összbenyomásként mindenképpen úgy távozunk majd ebből a városból — amely többek között 2002-ben Európa kulturális fővárosa volt — hogy az itt élő emberek szépen, tartalmasan és az ide máshonnan érkezők számára is sokatmondóan lakták be, töltötték meg nemes tartalommal ezt a települést az évszázadok során.
