Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt is: „Ha engem kérdezel, én fáradt vagyok a félelemtől”. Valóban, ez a saját állampolgárait „békés eszközökkel” elnyomó rendszerek lényege: fenntartani az emberek búvópatakként eltűnő és felbukkanó félelmeit, a „nem tudhatod, mi lesz” mindenhova veled tartó, kimerítő érzését, amit az okoz, hogy még élő tetemnek, a saját szégyenébe belerokkant roncsnak tekintenek. Ebbe az egyre szűkülő társadalmi enteriőrbe lépett be a fotón látható fiatalember, akinek talán soha semmitől nem kellett félnie, élte a privilegizáltak életét, és most a sors oly gyakran kiszámíthatatlan szeszélyétől hajtva szembeszegült azokkal, akiknek mindeddig saját luxuséletét köszönhette. Most már viszont neki is van félnivalója. A törvény nem fogja ezentúl megvédeni, kizárólag az általa életre keltett remény súlya, tömege, ereje.
Engem Magyar Péter azokra a csodagyerekekre emlékeztet, akik már tizenévesen a New York-i Carnegie Hallba kapnak meghívást. Ő persze nem tinédzser, viszont instant politikai varázsló. Orbánnak 2002 és 2010 között nyolc éve volt arra, amire neki nyolcvan nap jutott. És máris versenyben van vele. Azt hiszem, sok mindent előbbre lát másoknál, de persze ő se tudhat mindent kiszámolni, mindenki kételyére válaszolni, s egyelőre nem oszlanak a különös, zavaros felbukkanása keltette bizonytalanságok.
Fő, hogy tart valahova, s ha annak az iránya egyelőre jórészt megjósolhatatlan is, az övénél ígéretesebb opció számomra most nem létezik. Ez a történet attól különösen erős, hogy már saját magát is írja.
Hogy a miniszterelnök merre tart, azt világosan látni: a pokolba, és feltett szándéka, hogy mindenkit magával vonszol. Hogy az ellenzéki pártok merre, azt is látni: sehova. Másfél évtizede ugyanaz, ugyanúgy, saját mikroviláguk, partikuláris érdekeik a szemhatáruk. Egymást ölik – az állandó kudarc őket is megnyomorította. Talán egy plusz képviselő Brüsszelben meg egy másik valamelyik önkormányzatban, nem több a reményük, ennyiért tartanak igényt a lojalitásomra. Csakhogy nekem az életem maradéka a tét. Magánügy, gondolom, ezt mondják egymás közt. Én meg, feladva a párthűséget, végre oda szavazhatok majd, ahol az ország és bennne a saját helyzetemet a legjobbnak ítélem.
Hallom a jóhiszemű kétkedők hangját, a hajlíthatatlanok, az elveikből mákszemnyit nem engedők gúnyolódását, világvége jóslatait. Látom a lemondó, megvető kézlegyintéseket, na megint kifogtuk, tessék, még egy Orbán. Szó se róla, bárkiből, egy séfből, egy karmesterből is válhat eszelős zsarnok, de ez így nem több kávézaccból jóslásnál. Az viszont biztos, hogy ezt az áttörhetetlenné kiépített rendszert lehetetlen valamiféle nyugatos, EU-s, demokratikus dumával legyőzni. Ahhoz nincs már itt elég józan ember. Ha lenne, s főképp, ha lett volna, akkor ez a bűnszövetkezet nem tudott volna újra és újra hatalomra kerülni.
A fotón én nem a gonosz inkarnációját látom, inkább egy csöndbe burkolózó, fáradt fiatalembert vidéki turnéja egyik soron következő állomása előtt. Olykor valóban mellényúl, néha csúnyán, de azokkal ellentétben, akiknek legyőzését célként nevezte meg, ő mindig képes volt korrigálni. Szakított egy beteg, kóros beltenyészettel, és most fedezi fel a valóságot, ami a hatalmon lévők szemében nem egy vágyakkal, sorsokkal teli ország, hanem kizárólag minden értékétől megfosztandó s maguknak megkaparintandó, törvényesített szabad préda. Márpedig a bűnöket nem jótettekkel, hanem csak újabb bűnökkel szokás semmissé tenni. Ez hajtja őket lélegzetvételnyi szünet nélkül, amíg az utolsó téglát is át nem íratják valamelyikük gyereke nevére.
Választások előtt még soha ilyen egyszerű nem volt a képlet. Évek óta nem nyaraltál, nem ettél étteremben, a gyógyszereid ára – íme, a titkolt állami kivégzések egyik formája – exponenciálisan nő, az autód húszéves, de nincs pénzed újra, a Balaton vize helyett hamarosan akkulevekben fürdesz, az egyik gyereked már külföldön él, a másik megy utána, egy rokonod, bár menthető volt, a boncasztalon végezte, szemeddel mindenütt a legolcsóbb árukat keresed, ha sürgősen orvosra van szükséged, az egykori, háromszáz forintos vizitdíj helyett annak a százszorosát, harmincezret fizetsz, vágynál normálisan élni, de nem vezet út hozzá, úgy érzed, itt nem szeretnek, és jól érzed, itt tényleg fölösleges vagy, egyedül a NAV törődik veled, és persze hazádban a hazugság az egyetlen hivatalos igazság, a törvényeket meg éjjel írják és nappal máris életbe léptetik ellened.
Egyszóval Magyarországon élsz, ezért jobb, ha hiszel a szemednek: a Tisza Párt nem lesz mindenki pártja, de nem azt akartuk, hogy végre Orbán Viktornak ne legyen mindig győztes pártja? Magyar Péter hiányzó hősként érkezett, és nem lenne jó, ha tragikus hősként tűnne el. Az életet lehetetlen jól csinálni, de azért nem muszáj mindenből a legrosszabbat választani.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. április 20-án.