Egyszer talán még nemzetközi politológia-tudományi tananyag lesz az, ahogy az Orbán-rendszer kiépült. Az ő türelmes, lépésről-lépésre módszerét, a kétharmados törvények kulcsszerepét taníthatják majd okulásul minden ellenzéknek és elrettentésül minden nemzetnek. Sajnos, nekünk ez már eső után köpönyeg, a hazai ellenzék akkoriban csődöt mondott.
Mivel azonban egy áprilisi ellenzéki győzelem esetén éppen a kétharmados törvények okozta káosz akár súlyos válságot is előidézhet, ezért nem érzem fölöslegesnek felidézni egy évtizedes interjú egy részletét. Orbán Viktor 2011 október 6-án Bécsben a Kronen Zeitung szerkesztőjével beszélgetett (fénykép).
A szerkesztő egyik kérdése „a jövő kormányainak kezét megkötő” kétharmados törvényekre vonatkozott. A kérdésből világosan kiderül, hogy a lap osztrák szerkesztője látta, amit a magyar ellenzék, az egyetemi világ, az értelmiség többsége és persze a magyar média 99 százaléka nem: azt, hogy ezek már a hazai demokrácia megfojtásának az előkészületei.
Orbán rövid halandzsa után válaszolt a felvetésre. „A kétharmados törvények körét egyetlen ponton fogom kibővíteni: a gazdasági törvények területén. És nem titkolom, hogy ezen a területen szeretném megkötni a következő kormány kezét. De nem csak a következőét, hanem a következő tíz kormányét!”
Ez valóban egy bomlott diktátori agyban fogant terv volt, amely az elmúlt tíz évben persze már messze túljutott a gazdasági törvényeken. A Wikipédia 49 kétharmados törvényt sorol fel, és ebben még nincs benne Polt Péter tavaly októberi kétharmadba betonozása. Valójában még mindig nincs kimondva, milyen ritka elvetemültség kellett ahhoz, hogy egy demokratikus rendszert átvett miniszterelnök nemcsak felszámolja a jogállamot, de kétharmados törvényekkel azt is lehetetlenné tegye, hogy a jogállam tisztán jogi eszközökkel is helyreállítható legyen. Ahogy ő elképzelte, negyven évre.
És most heves vita folyik arról, szabad-e egy nemzetet a rendelkezésére álló bármilyen eszközzel kiszabadítani ebből a már rárohadt bilincsből. Például egy nem kétharmados ellenzéki győzelemmel. Ami most közelebb van az illúzióhoz, mint a realitáshoz.
Az ismert erőviszonyok miatt az egyszerű többség is hatalmas fegyvertény lenne, de még ahhoz is hiányzik a kormányváltó hangulat. Azt viszont csak az ellenzéki pártok teremthetnék meg, de semmi nem utal arra, hogy bennük ismét fellobbanni készül az előválasztás lázas, pörgős izgalma. A választók lelkében az ugyan még ott él, lüktet, de mintha a pártokból kihunyt volna a parázs.
A tét nagysága, talán a feladat lehetetlensége nyomja őket agyon?Pedig nem volna lehetetlen a feladat. A becstelenségben megvénült, a Btk. valamennyi paragrafusát kimerített Fidesznek lényegében csak gyengeségei vannak, legnagyobb ereje a megingathatatlan szavazótábora. Ők ezért nem is érdekesek, amúgy is kétharmados törvényeken keresztül előállított információs vákuumban élnek, és az ellenzék számára elérhetetlenek.
A választást majd eldöntő bizonytalanok százezreihez viszont el lehetne jutni. De nem a Völner üggyel vagy a lélegeztető gépekkel, vagy az egyvégtében termelődő új ügyek valamelyikével, hanem azzal, amitől a Fidesz a legjobban tart, a miniszterelnöki vita kikényszerítésével. Erős, elszánt kommunikációs offenzívával el lehetne érni, hogy Orbán ne térhessen ki előle. Egyszer már nemet mondott rá, üzent, de ugyan hányszor mondhatna még nemet anélkül, hogy a demokratikus vita ismételt visszautasítása – elvégre szerinte itt demokrácia van – ne forduljon ellene, ne lássák őt gyávának, megfutamodónak?
Márki-Zay Péter az ellenzék miniszterelnök-jelöltje, ezért viselkedjen a pozíciójához illően: kitartóan kezdje el követelni, és ebben a hat párt valamennyi vezetője csatlakozzon hozzá, hogy legyen miniszterelnök-jelölti vita, valamint, hogy az M1-en és a Kossuthon ő is kapjon annyi időt, mint Orbán Viktor. Mint kihívónak, ez járna is neki. Az „utca” természetes igazságérzete pedig mellé állna, ezért bajos volna őt a végtelenségig visszautasítani. Orbán kénytelen lenne engedni.
A miniszterelnök-jelölti vita, de már előtte a vitáról folyó vita is főnyeremény lehetne az ellenzéknek. Erre már a két táboron kívüliek is felfigyelnének, és akár kormányváltó hangulat is előállhatna.
Orbán Viktor kedden Moszkvába megy, mert a tartótisztje magához rendelte. Nem az lesz a program, amit a kormány hazudik: Paks2, energiaellátás, orosz vakcina. Az Ukrajnát éppen háborúval fenyegető Putyin új európai rendet akar, és ezt a NATO és az EU, azaz a mi biztonságunk és jövőnk legfőbb garanciái rovására képzeli el. Egyebek között egy NATO mentes Magyarországot követel. Ehhez szüksége van Orbánra is, akinek viszont jó ideje minden lépése arról árulkodik, hogy a nemzeti érdekek védelme és az EU helyett Putyin mellé állt.
Egy miniszterelnök-jelölti vitán ugyan mivel tudna ezek ellen a vádak ellen védekezni? Hogyan tudhatna egy ilyen vitát megnyerni a talpraesett MZP-vel szemben? És hány, számára biztosan vesztes vitatéma lenne még.
Címkép: A Kronen Zeitung riporterével
Forrás: Újnépszabadság