És az Antall József Tudásközpont, amely inkább terrorközpont
Azt képzeltem, hogy Magyarország egy amolyan átlagos: közepes életszínvonalú és másban is jó közepesen teljesítő, kiemelkedőt legfeljebb néhány területen nyújtani tudó, de értelmesen gazdálkodó ország lesz 1990 után, ahol alapjában véve rendben, rendezetten zajlik az élet, több okod van bizakodásra, mint aggodalomra, jól öltözött, egészséges külsejű emberek között jársz-kelsz, egyszóval többé nem csak vágyakozol a Nyugat után, hanem ott is élsz.
Ezen a paraméter-rendszeren belül sokféle változatot el tudtam képzelni, csak egyet nem: azt, hogy ebből mára semmi nem lesz, ellenkezőleg, a rohadt és gyűlölt Kádár-korszakot is tisztábbnak és becsületesebbnek kell mondanom, mint azt, amiben ma élünk.
Minden egyes nap új és új bizonyítékokkal szolgál életkörülményeink sivárosodára, és ezzel párhuzamosan a növekvő jogfosztottságra, kiszolgáltatottságra – az erősödő zsarnokságra.
A legfrissebb eset a néhai miniszterelnök, Antall József fiához és az ő feleségéhez, vagyis az Antall házaspárhoz kapcsolódik. Nemes nevek, nemtelen tettek – nem szokatlan párosítás.
A sztori, hogy az Antall József Tudásközpont vezetője, Antall Péter kirúgással fenyegette meg beosztottjait, amennyiben nyilvánosan ellenzik a budapesti olimpia tervét, mert a pénz a miniszterelnöki hivatalból jön, már úgy egy hete ismert. Ez a videó az ATV tegnap esti műsorából az újabb fejleményeket mutatja be. Az intézet egy dolgozójának megszégyenítését és egy másik kíméletlen kirúgását, amiért ő a megalázott kolléga védelmére kelt.
Szóval a hétköznapi magyar rémálom egy új, szolid epizódja nyolc percben. Azt, hogy Antall Péter olyan ember, amilyen, értem. Azt, hogy ő ezért az intézményért bármire képes, azt is értem. A farkas is képes bármire, hogy egyen.
A tragédia tehát nem ő.
A tragédia az, hogy nem olyan országot képzeltünk el 1990 táján, ahol egy családi magánalapítványt, mert a A. J. Tudásközpont elvben az, a mi pénzünkből, évi hatszázmillióból tartanak majd fenn.
Nem úgy képzeltük, hogy egy közintézmény, mert amit a köz fizet, az mégiscsak az, egy házaspár plusz a feleség ikertestvérének magánbiznisze, uradalma lehet.
Nem úgy képzeltük, hogy egy intézmény léte azon múlhat, tetszik-e a miniszterelnöknek vagy nem, továbbá, hogy az egypártrendszer kádereit a náluk semmivel nem jobb, de többnyire inkább rosszabb, aljasabb, kapzsibb hűbérúrfélék váltják majd fel.
És legfőképp nem úgy képzeltük, hogy egy sporteseményt, amit mi, adófizetők finanszíroznánk, a mi városunkat dúlnák fel évekre, és végül a mi nyakunkon maradna sokmilliárd forintnyi vas- és betonroncs, azt állami munkahelyeken még csak nem is ellenezhetjük a kirúgás veszélye nélkül. És ha mégis, akkor a miniszterelnök pribékjei ráadásként hazaárulónak mernek nevezni bennünket.
Nem, mi nem a Rákosi-korszak feltámasztását képzeltük el.
A szerző Facebook-bejegyzése 2017. február 1-jén.
