Nem a szóbeszéd, nem az archív felvételek és nem is a bizonytalan emlékek az elmúlt másfél évtized igazán hiteles tanúi, hanem a lélek láthatatlan hegei. Hegek, amiket, akár a testben megbúvó parazitákat, mindenhova viszel magaddal. A rezsim okozta vérző sebekről többnyire nem tudunk, de ismert esetek is vannak bőven. A nemzetközi rangú Rost Andrea az Operaház helyett most Magyar Péter színpadán énekel, és Udvaros Dorottyát is durván megalázta a magát bármire feljogosítva érző Orbán-klón színigazgató. A névtelen áldozatok száma pedig annyi, mint lomtalanításkor az utcákra kidobott szemét. Ilyen rendszerekben csak az önfelmentés valamilyen formájával lehetséges tiszta lelkiismerettel létezni.
Itt nincs légüres tér, valamiképp mindenki érintve van. Az is, aki a természeténél fogva gyakrabban boldog, mint rosszkedvű, aki szerelmes és emiatt számára nincs külvilág, aki saját csigaházába visszahúzódva, ott magát minden ártalomtól védettnek gondolva él. De mindenkinek fáj valami, nem igaz, hogy nem. Az autokrácia olyan, mint egy amputáció, körös-körül nem csak fantomfájdalmakkal, hanem valódiakkal. Milyen ország az, ahol több versenyképes kézilabdacsapat van, mint hasonló minőségű iskola? Jó lenne, ha már rég okafogyottá vált volna ilyesmikről írni, beszélni, egy önkényuralmi rendszer visszaélései között őrlődni, azokon rágódni. Tizennégy hosszú éve élünk, lélegzünk ebben a képtelenségben; a kezdetkor még kisiskolás gyerekeink mindjárt felnőttkorba lépnek, a szüleink is elmentek már, és még pár hónapja is úgy keltünk fel reggelenként, hogy újabb hasonlóan megalázó másfél évtized vár ránk.
Ennek az alattomos és veszedelmes hazai világnak sokáig csak az előnyeit élvező Magyar Péter a 24. órában fordított hátat korábbi, a hatalmi elit köreiben eltöltött életének. Nem volt törvényszerű a felbukkanása, annál inkább sorsszerű: a parlamentben hatékony cselekvésre alkalmatlan ellenzékkel a magyar társadalom teljesen védtelenül maradt az autokrácia eszelős apparátusával és médiájával szemben és közben maga az ország is mindinkább fenyegetett helyzetbe került.
A kizárólag saját érdekeit szem előtt tartó orbáni kleptokrácia átfogó hanyatlásba, az örvény szélére vitte az országot. Ők is érzik a bajt, de az általuk menekülésre kiszemelt utak járhatatlanok.
Akik Magyar Péterben továbbra is a végítélet hírhozóját látják, vajon mit látnak? Nem azt, amit én, hogy az ország tönkretételével egyidőben a miniszterelnök egyre leplezetlenebbül Oroszország és Kína vazallusává teszi Magyarországot? A saját hazáját átjátssza nekik… Moszkva birodalmi erkölcseit van szerencsénk mélyrehatóan ismerni, látjuk barbár háborújukat a „testvérnép” ellen, Kína szemében pedig a 9.5 milliós Magyarország legfeljebb csak egy elnéptelenedő falu, és bánni is eszerint fognak velünk. Netán egy ötödik(!) kétharmad megóvhat minket ettől a két félelmetes, mindenkivel ellenséges diktatúrától? Az ellenzéki pártok ugyan mindenhol a politika keserű kenyerét eszik, de nem mindegy, hogy egy demokráciában vagy autokráciában képtelenek kormányváltást kicsikarni. Az előbbiben ez legfeljebb csak az adott pártok szavazóinak és vezetőinek fáj, az utóbbiban az egész országnak, annak viszont nagyon.
Márpedig Magyarországnak ma már mindene fáj: az euró hiánya, a forint vészes ingatagsága, fenyegető akkugyárdömping-katasztrófa, szétesőben levő egészségügy és vasút, egy kifosztott nemzet befelé folyó könnyei, elmaradt fejlesztések, leszakadás, az EU leghátsó sora, innovációképtelenség, hegek a lelkekben, emberek tömeges, idő előtti kiégése, elhasználódása – mind gyakrabban a halála. Nem is lehet ez másképp, a gonosz állandó jelenléte bármelyik társadalmat megbetegítené. Hallani-e a miniszterelnöktől olyan szavakat, mint humánum, együttérzés, igazságosság, fájdalom, szeretet? Hallotta-e valaki őt egyszer is emberi nyelven beszélni? Nem hallhatta, mivel nem is ismeri azt a nyelvet. Kizárólag uszít, büntet, támad, vétóz, zsarol, megbélyegez, magyart és idegent, e világit és túlvilágit. Most épp atomháborúval rémisztget, ha júniusban nem az ő pártjára szavazunk. Nem kellett volna a családjával nekiesnie az ország javainak, és akkor nem kéne egyre gátlástalanabbul hazudnia.
A világ sokféle problémás állapotában Magyarország egy különálló, süllyedő sziget, és nem volna jó teljesen elmerülni. Csakhogy egy soha hatalomra jutni nem képes ellenzék hogyan tudná ezt megakadályozni? Ezt azoknak illene megválaszolniuk, akik Magyar Pétert annak ellenére nem akarják kicsit is józanabbul megítélni, hogy az elmúlt hónapokban felszántotta az országot, s a kifosztott, feudalizmusba süppedt vidék, a falvak hazugságokkal mérgezett népe is meghallotta a hangját.
Széltében-hosszában útjai közben már minden határt átlépett, innen nem lehet, nem tud és nem fog visszafordulni.
Ami meg engem illet, már sok éve abban a tudatban éltem, hogy a legrosszabb bekövetkezett, azon nemzetek egyike lettünk, amelyek akár évtizedeken át képtelenek változtatni a sorsukon, mert hiányzik belőlük az ehhez szükséges elszántság és fantázia. Most legalább lett miért ezt újragondolnom: való igaz, Magyar Péter egyelőre távoli lehetőség, ami lehet, hogy soha nem valósul meg, de legalább lehetőség.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. május 18-án.