2010 körül lehetett, a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet (azóta Liszt) igazgatójaként, egy budapesti értekezletről tartottam vissza Bukarestbe. Este 9 óra körül szállt le a repülő, a reptér meglehetősen kihalt volt. Megyek kifelé, tudtam, vár az intézet kocsija. Egyszer csak látom, baktat mellettem egy ismerősnek tűnő ember, senki nincs körülötte. Felismerem, váltunk néhány szót, hiszen már találkoztunk néhányszor, valamikor a 2000-es évek elején Washingtonban két hétig együtt voltunk egy szakmai programon, a férfi annak idején a kolozsvári egyetem politológus adjunktusa. Most miniszterelnök, Emil Boc.
Később tudtam meg, hogy miniszterelnök korában rendszeresen megtartotta pénteki óráit a kolozsvári egyetemen, mindig egyedül jött, egyedül ment el, egy ilyen alkalom lehetett az is, amikor összefutottunk a reptéren.
Mivel jelenleg tanítok Kolozsváron, a tavaszi szemeszter egyik óráján megkértek, hogy 11-kor legyek szíves elhagyni a termet, költözzek egy másikba, mert itt konferencia kezdődik. Jó, mondtam, majd 11 előtt valamivel szünetet adtam a hallgatóknak, kimentem az épület elé dohányozni. Állok, álldogálok, egyszer csak a sarkon, gyalogosan, egy aktatáskával a kezében, befordul egy ismerősnek tűnő ember. Széles mosollyal üdvözöl, pár szót váltunk, aztán mondja, elnézésemet kéri, de kezdődik a konferencia. Kitalálták, Emil Boc volt, Kolozsvár polgármestere.
Sehol egy fekete autó, sem akkor (engem várt az autó a reptér előtt, ő taxit hívott) az utcán gorillák sem futkároztak, sem akkor a reptéren sem most… Úgy látszik mégis vannak olyanok, akik emberi módon viselik a hatalmat, s vannak olyanok, akiknek annyira természetes a hatalom közege és kellékei, olyannyira eggyé válnak vele, hogy eszükbe sem jut emberi módon viselkedni.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. december 9-én.