Nemrégiben számoltunk be a Diotimáról, a kolozsvári egyetemi hallgatók filozófiakörének magyar tagozatáról. Bretter György alábbi írása a kör megnyitó ülésén hangzott el, s annak programját fogalmazza meg – esszé az esszéről.
Ha az embert céltudatos tevékenységet végző lényként fogjuk fel, és a gyakorlatot az ember önmeghatározó sajátosságának fogadjuk el, akkor egyszerre hiányosnak érezzük mindazt, amit az emberről tudunk, hiszen a gyakorlat – folyamat, mi pedig csak azt tudjuk, ami már kész, ami már van. A diszkurzív intellektus birtokában bolyongunk a van, a kész, az adott birodalmában, mindig készen arra, hogy a tudásnak inkább a korlátáit érzékeljük, semmint magát a tudást. Mindennapi fogalmainkban közvetlenül nyilvánulnak meg érzelmeink is, ezek – a dolgok láttán szükségképpen feltörő – szubjektív reakciók.
Ám a van és az érzelem elfedi előlünk a projektumot, a céltudatban megnyilvánuló folyamatosságot, legemberibb sajátosságunk e meghatározó mozzanatát. Diszkurzív intellektusunkból kimosódik a projektum megvalósításába vetett hit is. És akkor itt állunk kifosztottan, a fák, a kövek, a házak, a hagymák birodalmában. És ilyenkor nyugodtan álmélkodhatunk a természet és a civilizáció csodáit átfogó elménk láttán, ahogy ezt La Mettrie oly bájosan tette az Ember mint növény című értekezésében; „Nincs olyan nyomorúságos és silány kinézésű állat – írja filozófusunk –, amelynek látványa ne csökkentené egy filozófus hiúságát. Ha a véletlen fel is helyezett bennünket a skála tetőfokára, gondoljuk meg, hogy egy semmiséggel több vagy kevesebb az agyban, ahol minden ember lelke van, a mélybe taszíthat bennünket”.
Felülkerekedni a diszkurzív intellektus esetlegességén, és felmérni a világot, megragadni a folyamatot a folyamat révén és a ráció felé indulni; ez a feladat. Eszközünk erre itt, ebben a körben, az esszé. És ha valaki azt kérdezné, miért éppen az esszé, miért nem inkább a fogalom a maga tisztaságában, vagy éppen a matematika, akkor azt mondhatnók, hogy a fogalom vagy a szimbólum éppen azt takarhatja el előlünk, amit keresünk: a konkrét létezés értelmét. Mert a ráció tiszta eszközeiből az életet csak levezetni lehet, ám a mi életünk nem deduktív élet, nem az elméleti rendszer következménye, hanem maga az önmagát termelő és pusztító, az önmagát teremtő élet.
Az esszéírás: kiindulást jelent abból, ami van, bármilyen is legyen a létezők formája. Ürügy lehet számára az egyszerű, banális tény, de a tényként kezelt kiüresedett fogalom is. Túl a kiindulóponton már belemerülünk az esszé mágiájába: váratlanul összekapcsolódnak az eddig távolinak tetsző tények, az eddig egységesnek hitt fogalomból új meg új fogalmak válnak ki, minden szilárdnak látott dologról kiderül, hogy olyan, mint Herakleitosz napja: mindennap új.
A kapcsolódás és a szétválás, az összefüggések feltárulkozása a folyamatot sugallja, az eleven élet lüktetését idézi, és ezzel az esszé fogalmiságát érzéki és érzelmi izzásba hozza. A fogalom most önmagának örül, az élet látványának, örömét, dühét nem az esetleges pszichológiai reakciók okozzák, hanem a levés látványa. Nem érvényes reánk többé az a megállapítás, amit ugyancsak Herakleitosz tett az adottságokban gyökeret eresztett emberről: hogy az ilyen emberek nem tudnak se hallgatni, se beszélni. Az esszéírás talán megtanít bennünket beszélni, vagy ami nem kevésbé fontos, megtanít bennünket hallgatni a számunkra hozzáférhetetlen dolgokról vagy azokról, amelyeket nem ismerünk. És már ez is haszon, mert ha a köznapi gondolkodás útjáról a ráció mellékösvényére térünk, akkor is jó az, ha az utat-nem-keresők szóözönében felismerjük a piac ködképének számunkra elfogadhatatlan megnyilatkozását.
Az esszéírás – állásfoglalás; több értelemben is az. Állásfoglalás a dolgokkal szemben vagy a dolgok mellett, állásfoglalás a ráció nevében a diszkurzív intellektus renyhesége ellen, állásfoglalás a telítettség nevében az üresség, a laposság, a banalitásból áradó unalommal szemben.
Körünk feladata az, hogy értelmeset mondjunk, és azt szépen mondjuk, s ha ez nem lealacsonyító, akkor még érdekesen is. És hogy az elmondott értelmes és szép filozófiai igazságtartalmán vitatkozzunk. Hiszen ez az esszé léte: elhangzik, vagy elolvassák a szöveget, és ez a szöveg akkor válik esszévé, ha a fejekben elindítja a felülkerekedés folyamatát. Az esszé élete nem az esszé elsajátítása, hanem a továbbgondolás. Vitatkozzunk hát, mert az érvelésből valami új születik: a vita is lehet dialektika.
Megjelent A Hét II. évfolyama 22. számában, 1971. május 28-án.