5. 1. a) Ha a Történelem és osztálytudat megírásáig Lukács fejlődése szerves, vagyis minden hatást azonnal asszimilál és saját fogalomrendszerébe épít be, akkor a leninizmussal való mélyebb megismerkedés gyökeres fordulatot hoz. Ha eddig egy-egy új kategória bevezetése felfogásának struktúráját alapjában nem érinti, most radikálisan szakít eddigi álláspontjával, így ír:
„A szocializmus konkrét megismerése – éppúgy, mint maga a szocializmus – a harc terméke, amelyet érte vívnak; a megismerés is csak a szocializmusért vívott harcban és csak a harc által jön létre. Minden kísérlet, amely nem ezen az úton, nem az osztályharc mindennapi problémáival való dialektikus kölcsönhatásán keresztül akarja megismerni a szocializmust, elkerülhetetlenül metafizikába, puszta gyakorlatiatlan szemlélődésbe fullad. Lenin realizmusa, Lenin »reálpolitikája» minden utopizmus végleges felszámolását jelenti, konkrétan és tartalmilag megvalósítja a marxi programot: olyan elmélet, amely gyakorlattá vált, a gyakorlat elmélete.” (Lenin, Tanulmány gondolatainak összefüggéséről. 1924. )
b) Lukács számára a teória eddig a valóság diszkurzív szögének jelentése volt; a kategóriák a teóriában a jelentés értelmezésének csomópontjai. A kategóriák és a realitás egybevetését a fiatal Lukács bizonyára elutasítja, mert a kategória a jelentés és az értelmezés (a megragadott tárgy és az öntudatos alany) egységét fejezi ki, míg a tárgy önmagában szenvtelen és adott, nem rendelkezik kategóriákkal, csak történelemmel. Amikor bevezette a totalitás fogalmat, akkor a valóságtartalom és a megismerés egységét igazolta, az egység teoretikus-öntudatos égisze alatt. Most a gyakorlat fogalma háttérbe szorítja a totalitásfogalmat: a tevékenység (a forradalmi harc) válik a valóság és megismerés viszonyának strukturáló mozzanatává.
c) Az eddig két típusúnak tekintett „szöveget”, a valóság és a teória szövegét most egyetlen – egységes – szövegként kezeli: a tevékenységben feloldódik minden ellentmondás: a teoretikus és „az élet” ellentmondásrendszere egyaránt.
d) A fordulatot Lukács tapasztalatai készítik elő; a magyarországi forradalom megbukott, a bukás belső oka az volt, hogy önkényes konstrukciónak bizonyult: nem vette tekintetbe a teória (a szocializmus) és a politikai gyakorlat reális követelményeit. A szocializmust kívánta megvalósítani és nem a magyarországi szocializmust. (A húszas évek végén, az ún. Blum-tézisekben Lukács törekvése az, hogy a reális magyar helyzetet figyelembe véve fogalmazza meg a párt stratégiáját és taktikáját: Kun Béla csoportjának heves ellenállása miatt, hogy a pártból való eltávolítását megelőzze, önkritikát gyakorol, és hosszú időre lemond minden magyar vonatkozású politikai probléma elemzéséről. ) A hiba természetesen teoretikus: a teória nem a valóságból nőtt ki, ezért életidegen, élet-„ellenes”.
e) De a szocializmus realitás. Oroszországban Lenin és pártja képes volt megvalósítani a teóriát, mert lemondott arról, hogy azt magáért valóságában kezelje. Egyetlen „magáért való” van – a tevékenység, amelyben a tárgy megszerzi önmagára vonatkozó tudatát is. Ez a tudat, a proletariátus esetében helyes tudat lehet (elvileg csak a proletariátus tudata igaz-tudat), ha harcaiban kivívja a szocializmust, megszünteti az eldologiasodást.
f) A cselekvés most mint politikai cselekvés válik a lukácsi felfogás döntő elemévé: az időszerűség felfalja az elméletet. Úgy tűnik, ez a „realista” fordulat Lenin szövegeinek félreértésén alapszik. „Lenin nyelvi szerkezetei mindenekelőtt egyetlen célt szolgáltak: hogy az időszerűség erejével hassanak. Egy elméleti írótól szokatlan hajlékonysággal sűrített jelmondatokként, nyelvi irányvonalakként megfogalmazott általános irányelveket – politikai cselekvéssé.” (Borisz Tomasevszkij: A tézisek szerkezete. Lásd a Lenin stílusa című kötetben. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971). Lukács a politikai cselekvésként ható szöveget teoretizálja, és közben a harcot minősiti az egyetlen reális teremtő erőnek. Megszűnik most kategóriáinak hajlékonysága: amit az életben helyesen lát (a harcot mint pozitív erők harcát a negativitás ellen), azt a teóriában deduktív elemként használja fel. Az önteremtésből az elméletben létrehozás lesz: megszűnnek az átmenetek, és csak egyetlen irány van. Később ez a teoretikus kép rányomja majd bélyegét az életfelfogásra is: Lukács elvárja az élettől, hogy a deduktív módon előállított politikai eszményt szolgálja.
Türelmetlenségének elméleti bizonyítéka Az ész trónfosztása. E műben irracionalizmusban marasztaltatik el minden filozófiai álláspont, amely nem rendelkezik a pozitív eszménynek megfelelő iránnyal. A racionalizmus Lukács számára hosszú időn keresztül azonosul az általa szükségszerűnek látott irány megfogalmazásával; a valóságba látja bele azt, amit az ember visz a reálisba: a létezés és a létezés értelmezésének egységét, vagyis racionalitását.
g) Azok a kortársak, akik szubjektivizmusban marasztalták el a Történelem és osztálytudatot, Révai József és Rudas László (Archiv für die Geschichtedes Sozialismus stb. 11. köt. és Arbeiter-literatur, 1924) most jóváhagyólag vehették tudomásul: Lukács végre megtért. Ám Lukács fordulata – furcsa fordulat: a szubjektivizmus pillanatnyi, de teljes diadala.
6. 1. A harmincas években Lukács (érthetőleg) világirodalmi tanulmányokkal foglalkozik. A húszas évek szellemi forrongásaiból – váratlanul – semmi sincs már jelen. Mintha most kívánná megvalósítani fiatalkori irodalmi terveit: a szociológiai és esztétikai szempont összeegyeztetését a reális irodalmi anyagban. A nagy problémák háttérben vannak, az ideológia nem hat közvetlenül. A történelem csak közvetve, az irodalom szövetén keresztül bukkan fel, de a Történelem és osztálytudat kategóriarendszere fokozatosan ismét megjelenik. (1968-ban, legjelentősebb világirodalmi tanulmányaihoz írt előszavában (Világirodalom I–II. Gondolat, Budapest, 1969. ) Lukács megjegyzi: „Számomra a világirodalom elsősorban nézőpont volt: olyan költői tartalmak és formák felkutatása és elemzése, amelyek nélkülözhetetlenek mai valóságunk igazi, mélyreható megismerése szempontjából.”
6. 2. „Minden világirodalom az emberré válás világtörténeti folyamatának visszatükrözése, és ennek segítségével egyszersmind az emberré válásért vívott harc aktív részese” – írja ugyanott. Nyilván az emberré válás lehetőségét hangsúlyozni akkor, amikor e tanulmányokat írta – politikai tett volt. Az emigrációban élő Lukács egyre világosabban látja, hogy a világtörténelmi út helyett sokasodnak a mellékösvények – a taktika megette a stratégiát, az eszköz a célt. Hite – az ember lehetőségeibe vetett hit – mégis töretlen, s ami tőle telik, azt megteszi: az emberré válás nagy momentumait jelző műveket” elemzi – a világtörténelem szempontjából. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij című, 1943-ban írt tanulmányában olvassuk: „Az aranykor: igaz, harmonikus kapcsolat igaz és harmonikus emberek között. Dosztojevszkij alakjai tudják, hogy az ő jelenükben ez csak álom, de nem tudnak és nem akarnak elszakadni ettől az álomtól. . . Ez az álom a valódi magva, igazi aranytartalma Dosztojevszkij utópiáinak: egy olyan világállapot felé mutat, melyben az emberek megismerhetik és szerethetik egymást, melyben kultúra és civilizáció nem fogja az ember lelki fejlődését akadályozni.”
6. 3. Miközben önkritikákkal bástyázza körül magát és az aktualitás öntudatát világirodalmi tanulmányokból ébresztgeti, készül nagy Hegel-könyve, a Der junge Hegel, amelyet csak 1948-ban, a megírás után tíz évvel publikál. A marxizmus filozófiai elődjeként bemutatott hegeli dialektikával figyelmeztet: az igazság az életben, a tudományban verifikálható, de a filozófiában az igaz – maga a logikai konstrukció. Igaz, ha ellentmondásmentesen írja le a totalitás ellentmondásos modelljét. Itt a deklaráció, a dogma már csak azért sem játszhat szerepet, mert az igaznak állítja önmagát, holott a filozófia ezt nem teheti, mert szövege más típusú szöveg. A Der junge Hegel – egy kisebb résztől eltekintve – még nem jelent meg magyar nyelven.
6. 4. A második világháború küszöbén Lukács művében ismét szerepet kapnak a magyar irodalom problémái. 1945 után pedig, hazatérve a Szovjetunióból, óriási erőfeszítéseket tesz a hazai szellemi élet átalakításáért. Ez a korszak rendkívül termékeny: ihleti a kulturális élet demokratizmusa, saját jelentőségének tudata, az, hogy a szocializmusért folytatott ideológiai küzdelmekben újra maga előtt látja az emigrációban elhalványult világtörténelmi perspektívát.
6. 5. E periódus perspektívája: népfrontpolitika. A kommunizmus az emberiség ügye és nem egy szektás csoport hatalmi politikája. A népet nem tudja egy kis csoport megváltani, és senkinek sincs joga az erőszakot a társadalmi cselekvés ellenőrzésére felhasználni azzal az ürüggyel, hogy a nép nem ismeri saját reális érdekeit, ezért kényszeríteni kell igazi érdekeinek szolgálatára. […]
„Hazatérésem után szerencsés körülmények lehetővé tették számomra ennek a népfrontvonalnak továbbvitelét. Rákosiék észrevették, hogy a szociáldemokráciával való versenyfutásban ez a kritikai irányzat alkalmas arra, hogy az értelmiség legnagyobb és legjobb részét a kommunista párthoz hozza közelebb. Ezért a két párt egyesüléséig ellentmondás nélkül eltűrték kritikai működésemet. Még ha a közvetlen demokráciáért léptem is fel, még ha a pártos költőt partizánnak neveztem is, még ha a kultúra kommunista irányítását tisztán ideológiainak nyilvánítottam is, kizárva minden adminisztratív beavatkozást, még ha ki is emeltem, hogy a marxizmust elvileg a világnézetek Himalájájának is tekintem, de ekkor sem ismerem el, hogy az ott ugráló nyulacska nagyobb állat lenne a síkság elefántjánál stb., stb., nem hangzott el ellenem semmiféle hivatalos bírálat.” (Előszó a Magyar irodalom – magyar kultúra című kötethez, Gondolat, Budapest, 1970.)
6. 6. A nemzeti tematika ellenére – írja az idézett Előszóban –, „Ideológiai tevékenységem súlypontját általános filozófiai problémák teszik ki. Ezeknek természetszerűleg túl kell mutatni a magyar valóságon. Filozófiát (természetesen az esztétikát is beleértve) a legnagyobb világtörténeti nép fia sem gondolhat végig pusztán saját nemzeti tapasztalatai alapján.”
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 25. számában, 1973. június 22-én.
