3. 5. A tragédia metafizikája (1911), majd a Regény elmélete (1915) már Hegel és Max Weber befolyását mutatja. Lukács kénytelen a történelmet értelmezni: az extenzív teljességgel, a végtelen tényhalmazzal szemben ennek értékeléséhez egy olyan fogalom szükséges, amely alkalmas a történelem logikájának megragadására. De a történelem logikája a szubjektum és az objektum találkozásának logikája, amely azzal nyer világtörténelmi jelentést, hogy az átlagoson (a kor jellegzetességén) túl hordoz valamit az ideális típusból: a történelem tiszta tendenciájából. Hegel írja A szellem fenomenológiájában: „… Minden azon múlik, hogy az igazat ne csak mint szubsztanciát, hanem épp annyira mint szubjektumot is fogjuk fel és fejezzük ki. Egyúttal meg kell jegyezni, hogy a szubsztancialitás magába zárja egyrészt az általánost, vagyis magának a tudásnak közvetlenségét, másrészt azt a közvetlenséget is, amely lét vagy közvetlenség a tudás számára.”
Max Weber írja a Gazdaság és társadalomban: (a szociológia) „absztrakcióinak sajátszerűsége – mint minden általánosító tudomány esetében – meghatározza, hogy fogalmai szükségképpen tartalmatlanok a konkrét történelmi realitáshoz képest… A szociológiának ahhoz, hogy a szavak valami egyértelműt jelentsenek, ki kell dolgoznia (a társadalmi) képződmények »tiszta« (»ideál«-) típusait. Ezeknek a lehetőleg teljesebb értelmi megfelel és egységet biztosít. Ám éppen ezért abban az abszolút ideális tiszta formában a valóságban ugyanolyan ritkán fordulnak elő, mint egy fizikai reakció, amelyet az abszolút üres tér feltételezésével számítottak ki. Szociológiai kazuisztika csak a tiszta (»ideál«-) típusból kiindulva lehetséges, magától értetődik, hogy a szociológia ezen kívül alkalmilag az empirikus-statisztikus típusok fajtájához tartozó átlagtípust is alkalmazza… De mikor a szociológia „tipikus” esetekről beszél, kétségkívül mindig ideáltípusra gondol, mely lehet racionális és irracionális… de mindenkor értelmi megfelelésre épül.”
Lukács György írja A regény elméletében : „Mert csak akkor alkotó a szubjektum, ha belülről cselekszik, csak az etikai szubjektum az; csak akkor nem lesz a törvény és a hangulat rabja, ha tetteinek színtere, cselekvésének normatív tárgya a tiszta etika anyagából van formálva… Egy ilyen világ lelke nem akar törvényeket megismerni, mert maga a lélek az ember törvénye.”
3. 6. Racionalitást vinni a világba és a tiszta típust reálisnak tételezni csak úgy tudja, hogy ezt a kettős cselekvést egy szintetikus harmadikban oldja fel. Láttuk: a feloldás idealista, mert az etikaiban valósul meg. Fichte hatása, vagy még inkább a tehetetlenség lázadása ez. A szubjektív én már őrjöngve gyűlöli az igazságtalan világot, és még inkább a történelem első egyetemes vágóhídját. 1967-ben így emlékezik erre a korra: „ A világháborúban akkor az egész európai kultúra válságát láttam: a jelent – Fichte szavaival – a tökéletes bűnösség korszakának (»Zeitalter der vollendeten Sündhaftigkeit«) tekintettem, a kultúra olyan válságának, amelyből csak forradalmi kivezető út lehetséges.” ( Előszó a Művészet és társadalom című kötethez.)
3. 7. Az etikai rendezőelv a kívülállás elve: elítélem a világot, hogy megváltoztathassam. Forradalmi messianizmus: szigorú próféciák.
3. 8. Lukács a forradalom népbiztosa; ám a forradalom elbukik. A jóravaló törekvés kudarcában Lukács saját elméleti kudarcára ismer: az etikai rendezőelv a kívülállónak a világba való belehelyezkedését fejezi ki csupán, a lélek vágyát a jóra. De a lélek nem kívülálló: az egész forradalom a cselekvés elsőbbségét sugallja. Új fogalomra van szükség, amely integrálja az etikait is.
3. 9. A totalitás fogalma kerül most előtérbe: a totalitás mint átfogó elv, mint az eszményt és valóságot rendező elv. A filozófia egyik legrejtelmesebb fogalma: Parmenidész, Leibnitz, Kant, majd Hegel is megküzdött vele ilyen vagy olyan formában. Az egész mint szintetikus mozzanat, amely több, mint az összeg: mert rendezett és tendenciát fejez ki. Hegelnél is, Marxnál is, Lukácsnál is a fejlődési tendenciát.
3. 10. Lukács a háború idején marxistává lesz: a proletariátusban fedezi fel ugyanis azt a reális társadalmi erőt, amely alkalmas a jobb, az etikailag teljes jövőt kiharcolni. A proletariátus objektív szerepének megalapozását Marx művében találja meg. És a hitet is: a fejlődésbe vetett hitet.
4. 1. A totalitás fogalma a dialektikus Egész fogalma. A kölcsönös determinációkban – amit a fogalom kifejez – a létezés minden oldala jelen van, de a valóság mint egész egy sajátos jelentéssel rendelkezik. Ez a jelentés a fejlődés, amelyre szükség van, amely kell, hiszen az ember küzdelme enélkül értelmetlen volna, mint maga az ember nélküli lét.
4. 2. 1918-ban Fogarasi Béla előadást tartott a Társadalomtudományi Társulat ülésén Konzervatív és progresszív idealizmus címmel. Az előadás vitájában Lukács elmondja, hogy a Sollen (ez, ami a vanhoz képest a mást, a kellést jelenti) a cselekvése vezérelve háttérbe szorítja a megismerést (a van felmérését), mert „a Sollen lényegét tekintve mindig transzcendens természetű, még akkor is, ha pszichikai »tartalmi« immanenciára látszana mutatni; az etikai transzcendencia hangsúlyozása tehát nem egy transzcendens lét tételezését jelenti, mint azt sokan gondolják, hanem csak azt, hogy a Sollen mint Sollen a transzcendens norma természetével bír”. A cselekvés tartalmára vonatkozóan: „Az etikai idealizmus permanens forradalom a lét mint lét, mint etikai ideálját el nem bíró valami ellen, és mert permanens forradalom, mert abszolút forradalom, képes az igazi, soha nyugvópontra nem jutó, sohasem stagnáló fejlődés irányát megszabni, járását szabályozni.” (Huszadik Század, 1918. júniusi szám.) Most a reális forradalom tanulságai nyomán a Sollen, a vágy, háttérbe szorul. A totalitás nem engedelmeskedik az eszménynek. A transzcendenciából, a világelőttiségből immanenciát kell csinálni: azt vizsgálni, hogy mi az, ami kitermeli, kiizzadja magából a Sollent. Ha most már ez az utópia szükségszerű, akkor az óhajok, a tiszta etikai meggondolások szintjéről alászáll és mint a realitás mozgásának tendenciája – konkrét tartalommal telítődik.
4. 3. A totalitás fogalmában a van és a kell egyaránt immanens, de az extenzív totalitást, a van végtelen kiterjedését az egész jelentése, a kell rendezi. Az élet nem transzcendens, de jelentése – az igen. A totalitás elméleti-ontologikus fogalma most módszertani szerephez jut. E felfogásban a dialektika nem egyéb, mint egy jelenlevő extenzív totalitásnak az intenzív, jelentéssel rendelkező totalitássá való szerveződése, illetve a szerveződéssel-konstruálódással foglalkozó tan. A módszertan ismét elmélet: a szerveződés elmélete; illetve ideológiai a szerveződés eredményének, egy modellnek jelenvalóvá tétele; illetve harci program: e jelen valóság eszmeiségének anyagivá változása, harc azért, hogy a Sollenből van legyen.
4. 4. Csak egy olyan világban születhetett meg a konkrét utópiával terhes totalitásfogalom, amely a) érzékelni tudta elmaradottságát más, fejlettebb világhoz képest; b) amely ezt az elmaradást, mint történelmi tragédiát élte át; és c) e tragédiát tudatosította. Csak egy olyan világ termelhette ki, amely d) a fejlettebben már látta annak ellentmondásait, tehát célként nem az utolérést tűzte maga elé, hanem a meghaladást, és ezt a meghaladást e) egybekötötte az emberiség sorsával, az egyetemes haladás céljával és f) ezt a kapcsolatot képes volt filozófiailag is indokolni. Lukács totalitásfogalma éppen ez a filozófiai indoklás.
Igaza van tehát Tőkei Ferencnek, amikor így ír: „Lukács György azért nőhetett már fiatalon nemzetközi rangú gondolkodóvá, mert Magyarország nemzeti problémái századunkban Európa és a világ sorskérdésébe torkollottak, mégpedig Oroszországéhoz hasonló rövid úton. 1919 elbukott, de a magyar kultúra számára korszakos jelentősége fennmaradt, és az ellenforradalom legsötétebb esztendeiben is meggátolta, hogy kultúránk az igazi nemzeti sorskérdésektől messze sodródjék. Eredeti magyar filozófia azért nem volt, mert megkésett és karikatúrába fordult a magyar polgári forradalom és demokrácia, s ma nemzetközi súlyú magyar filozófiánk azért van, mert a kommunista Lukács György az egész világ számára érdekes és érthető gondolati erőfeszítést fakasztott a kommunizmusért, a forradalomért és demokráciáért vívott magyar küzdelmek élményeiből. Ebben az értelemben Lukács György akkor is elsősorban magyar sorskérdésekkel viaskodott, amikor közvetlenül nem Magyarországról szólt, de ugyanakkor bármiről is írt, a XX. századi emberiség sorsdöntő problémáira keresett és adott választ.” (Új Írás, 1961. augusztusi szám.)
4. 5. A Történelem és osztálytudat a totalitás elvének alkalmazása, hiszen „A totalitás kategóriája, az egésznek a részek feletti minden oldalú, meghatározó uralma képezi annak a módszernek a lényegét, amelyet Marx Hegeltől vett át, és eredeti módon egy teljesen új tudomány alapjává alakított… A tudományban a totalitás kategóriájának uralkodó jellege a forradalmi elv hordozója… A polgári tudomány a – szaktudományos és módszertani szempontból szükséges és hasznos – absztrakciókat… vagy naturalista módon »valósággal«, vagy »kritikailag« autonómiával ruházza fel, a marxizmus viszont megszünteti ezeket az elkülönüléseket, amennyiben dialektikus mozzanatokká változtatja őket… A tárgy totalitása csak akkor tételezhető, ha a tételező szubjektum maga is totalitás… A totalitás mint szubjektum e nézőpontját a modern társadalomban egyedül és kizárólagosan az osztályok szolgáltatják.” (Történelem és osztálytudat, Rosa Luxemburg, a marxista című írás. )
4. 6. Lukács esztétikai nézeteiben már korán döntő szerepe volt a forma fogalmának: az esztétikum specifikuma a forma, amely a lélek és az élet között a harmadik, a szervező szerepét játssza. A forma az életből az etikumot, a lélekből a megvalósulás szándékát fejezi ki. De a cél nem az élet megragadása, hanem a lélek kiteljesedése, és ezért a lélek szemben áll saját szándékával: csak akkor lehet valóságos, ha létrehozza a formát, ám a formát ismét asszimilálnia kell. A lélekben van valami, ami elindítja őt a külsővé válás – a kultúra – útján: ez pedig nem más, mint a lélek intencionáltsága, az önmagáért teljesedni akaró lélek megnyilvánulása. Mannheim Károly ezt a tulajdonságot Werk-nek nevezi. A Werk a kultúra területéről láthatóvá válik: ám ez a nézés inadekvát (az „inadekvát nézés” Mannheim szerint Lukács esztétikájának meghatározó elve), mert a lélek a maga szándékait a másban, az idegenben, a kultúrában pillantja meg. A külsővé válás mint az alany és a tárgy viszonyának sajátossága ebben az elvont esztétikában bukkan fel először Lukácsnál. És elméletileg, elvont konstrukciós jellege ellenére, sőt talán éppen azért, rendkívül jelentős dologról van szó: valami csak úgy szerezheti meg lényegét, ha szembenáll a mással, és a másban a maga lényegét mint tőle idegen lényeget pillantja meg. Az idegenség megszüntetése most már az az út, amelyet a magánvalónak meg kell járnia, hogy magáért való legyen. (Marx Gazdasági-filozófiai kézirataiban a következő sémában szemlélteti az elidegenedés mozzanatát: „A magántulajdon viszonya munka, tőke és a kettő vonatkozása. A mozgás, amelyen a tagoknak át kell menniük, a következő: Először – a kettő közvetlen vagy közvetett egysége… A kettő ellentéte. Egymást kölcsönösen kizárják… Mindegyik ellentéte önmagával szemben. Tőke=felhalmozott munka – munka… Ellenséges kölcsönös ellentét.”)
4. 7. Ez az út: a gyakorlat útja. A totalitás-fogalom feloldja a konstrukció elvont jellegét, a kollektív szubjektum ráébred a világ idegenségére, és tudja, hogy csak akkor szerezheti meg önmaga lényegét, ha magáévá teszi a világot. „A fiatalkori Lukács-művek evolúciójának lényege, hogy a totalitás dinamikáját, konkrét struktúráját tulajdonképpen az utópia oldja meg. A forma tényleges közvetítő nemcsak transzcendens »lété«-vel, hanem immanenciájával. A fiatal Lukács ilyen értelemben annak az utópiának a filozófusa, amelynek konkrét szerkezete van, s olyan egységet képez, amelyben a totalitását veszi a »lélek« és a »norma« funkcióját, és ezáltal minden, ami transzcendens volt, egyszeriben megszerzi magának az immanencia lehetőségét. Ezeknek a szerkezeteknek az »egybeépülése« nem lineárisan ment végbe. Egyes elemek váratlanul kiemelkednek, hogy csak később, a többi elem beépülése után mutatkozzon meg tényleges funkciójuk” – írja Végei László (Totalitás, forma, utópia. Új Sympozion, 1971. november).
4. 8. A totalitás fogalom szintetizáló szerepét vehetjük szemügyre a Történelem és osztálytudat jellegzetes darabjában, Az eldologiasodás és a proletariátus tudata című tanulmányában. Kétségtelen, hogy ez a munka az ismeretelmélet és etika összefüggésének új megvilágítását nyújtja. Lukács nem az összefüggésnek mint ilyen vagy olyan ténynek a leírását végzi el, hanem egy radikálisan új szempontot vezet be: a tudat eldologiasodott struktúrájából (amit Marx tanai írnak elő) magyarázza az említett összefüggés különböző elméleti megfogalmazásait. A modern gondolkodás vonulatait így nem az önkényes konstrukcióknak kijáró bírálat, hanem a nagy elméletekhez méltó tisztelet illeti; csak a leggondosabb elemzés révén érthetjük meg, hogy milyen pontosan fejezi ki például (és elsősorban) a klasszikus német filozófia az eldologiasodott tudatstruktúra különböző aspektusait. Lukács elemzésében a proletariátusra is jellemző valamennyi élet megnyilvánulásának eldologiasodása. A proletariátus legfontosabb feladata az eldologiasodott tudat megszüntetése. „A proletariátus történelemismerete a jelen megismerésével, saját történelmi helyzetére vonatkozó önismeretével, a helyzet szükségszerűségének felmutatásával (a genezis értelmében) kezdődik”.
4. 9. A kétely, a történetiség és a struktúra elve Lukácsnál kielégítő viszonyra talál. S ahogy alábbi idézetünk bizonyítja, a lukácsi megoldás ma is tanulságos. Így ír a Történelem és osztálytudatban: „Ha tehát – mint korábban már hangsúlyoztuk – valamely társadalmi állapot kategoriális felépítése nem is közvetlenül történelmi, vagyis egy meghatározott létezés vagy gondolkodásforma reális keletkezésének empirikus-történelmi egymásutánja nem elegendő semmiképpen sem annak magyarázatához és megértéséhez, helyesebben szólva éppen ezért, mégis minden ilyen kategóriarendszer a maga totalitásában az össztársadalom egy bizonyos fejlődési fokát mutatja. És a történelem éppen abban áll, hogy minden fixálás látszattá süllyed; a történelem éppen azon tárgyiságformák szüntelen átalakulásának története, amelyek az ember létezését alakítják. Annak lehetetlensége, hogy egyes ilyen formák empirikus-történeti egymásutánjából lényegüket is megragadhassuk, nem azon alapul tehát, hogy ezek a formák a történelemmel szemben transzcendensek… hanem abból következik, hogy ezek az egyes formák sem a történelmi egyidejűség egymásmellettiségében, sem a történelmi következés egymásutániságában nincsenek egymással közvetlenül összekötve. Összefonódásukat sokkal inkább a totalitásban betöltött kölcsönös helyük és funkciójuk közvetíti, úgyhogy az egyes jelenségek e »tisztán történelmi« megmagyarázhatóságának elutasítása csak arra szolgál, hogy a történelmet mint egyetemes tudományt világosabban tudatosítsa: ha az egyes jelenségek összefonódása kategória-problémává válik, úgy éppen ezáltal a dialektikus folyamat által minden kategóriaprobléma újra történelmi problémává alakul. Mindenesetre: az egyetemes történelem problémájává, amely… egyidejűleg módszertani problémaként és a jelen megismerésének problémájaként jelenik meg.”
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 24. számában, 1973. június 15-én.
