Nem kétséges, hogy Bolyai János a romantika képviselője, sőt az sem, hogy a sztoikus filozófia latinizált erkölcstanával egészítette ki, illetve szorította kordába romantikus hajlandóságait. Mindezt Benkő Samu kielégítően bizonyította Bolyairól szóló könyvében.
Az sem kétséges, hogy Bolyai János furcsa szintézise tisztán kelet-európai jellegű: a cselekvés itt válik túlnyomóan lelkiismereti problémává, anélkül, hogy a tett utáni sóvárgás feldolgozást találhatna a világban. Amit e vonatkozásban Bolyairól tudunk, csak megerősíti: felőrlődött matematikai teljesítményének egyetemessége és a befogadó közeg sivársága közötti ellentmondásban. Talán jogunk van azt feltételezni, hogy Bolyai egyetemességigénye matematikus alkatából, társadalmi érdeklődése pedig az egyetemességgel szembeszegülő társadalmi korlátok érzékeléséből származott. Felemelni a társadalmat saját lehetőségeinek szintjére – ez Bolyai Üdvtanának célja. Éppen ez az igény mutatja: Bolyai esetében megfigyelhetjük az egyén konstituálódásának kelet-európai módját. A vágy hatalmas, de hiányzik belőle a kifelé fordulás lehetősége: önmaguk megfojtása révén válnak egyéniséggé itt az emberek.
Bolyai jegyzetei, minden mentőkörülmény figyelembevételével sem tekinthetők valamilyen koherens társadalmi tanításnak. A probléma itt ismét nem az, hogy a felvilágosítás-népfelemelés programja ne állt volna össze egységes rendszerré: Bolyai maga volt az, aki ezt a koherenciát vívódással minduntalan szétzilálja. Elégedetlen önmagával, mert döntéseit az alapalternatíva megszüntetése miatt elégtelennek és egyoldalúnak érzi.
Tenni, vállalni a forradalmat vagy felvilágosítani a népet, meggyőzéssel haladni: Bolyai ezt az alternatívát szünteti meg. Hol az egyiket, hol a másikat tartja üdvözítőnek, ám az elejtett változat szakadatlanul visszatér hozzá, beeszi magát erkölcsi egyéniségébe és lelkiismereti krízisekben őrli fel. Alkotó egyénisége pusztul: a legjobb belőle éppen az, amit ez a táj, ez a történelem kitermelt magából. De erről van szó: tehetségek születnek, egy-egy nagy, egyetemes értékű teljesítmény jön létre, s azután nincs többé levegő: az alkotás egyetemességét a feltételek partikularitásokba merevedett közege nem veszi fel, sőt, mint tőle idegent taszítja, esetleg üldözi is. Nincs szomorúbb látvány, amint Bolyai János, az a férfiú, aki semmiből egy új világot teremtett, Vörösmarty árvái javára elmerevült ujjakkal, a zene egyetemességének tudatában, jótékonysági hangversenyen hegedül. Ujjaiban, ezekben a tehetetlen ujjakban ott zeng a világegyetem, de a húr nem engedelmeskedik: szánalmasan érzi megalázottságának mélységeit. A nagy teljesítmény egyedi könyöradomány: félelmetes kivétel.
Bolyai János egyéniségében a tehetetlenség gyakran zsenitudattal kárpótolja magát. De ez a zseni nem rendelkezik önbizalommal, fél, saját lehetőségeiben ismeri fel saját korlátait. Ellenfél a tehetség. Kérlelhetetlen paradoxon ez: a boldogság, az önelfogadás feltétele az önpusztítás, az önpusztítás pedig lehetetlenné teszi még a pillanatnyi egyensúly megvalósulását is. Ő írja: „Isten ha egyebet is akarna, mint mi van, nem volna bölcs, se elég hatalmas (végrehajtani), se boldog.” (Idézi Benkő Samu Bolyai János vallomásai c. munkájában.)
Valóban ez a probléma: vagy mást akarni, s akkor radikálisan mást akarni, vagy boldognak lenni, egyensúlyban a személyes teljesítmény láttán. Radikálisan mást: lehet-e radikálisan mást akarni, ha a társadalom nem tud még radikális fordulatban megújulni? Persze, és talán sajnos, lehet. Bolyaiban ez az akarás kerekedik felül, boldogan dobja oda saját lehetséges lelki egyensúlyát, de az akart változás még nem a változás lehetősége: a történelem erősebb, mint a vágy. Ott áll hát kifosztottan, a világnak nyújtja emberségét, de a világnak nem kell belőle semmi sem.
S mikor kitör a forradalom? Bolyai nem ismer benne saját forradalmára: nem látja meg benne az egyetemességet. A társadalom tartalmi elemeinek változásai háttérbe szorulnak a formai külsőségek mögött, s ő, aki a forma egyszerűségben megnyilvánuló eleganciájának köszönheti alkotói sikerét és visszhangtalanságát is, nem hihet a jelszavakban áradó új világnak. Most persze elmélyül dilemmája: mások akarnak, ő pedig képtelen erre. Forr a világ körülötte, ő pedig nem érti: nem reálpolitikus, távol van tőle az ügy melletti kiállás kompromisszuma.
Ipar kell meg közlekedés és annyi minden, az úrbéri viszonyok megszüntetése és még annyi minden – de ez volna a szabadság? Hamarább születik a kétely, mint az a valóság, amelyben kételkedni lehetne. Az értelmiségi tudat előrejelzi a modern egyéniség születését, noha a modern egyéniség tömegesszületésének bölcsője, a polgári társadalom még csak most készül az idők kézműipari műhelyében. Ám büntetlenül kételkedni a születőben nem lehet: a kételkedő önmaga ellen fordul, saját bűnének tudja azt, amire kora kényszerítette.
A cselekvés után való sóvárgásból a részvétel elmulasztása miatti önvád, harc helyett prófécia: ez Bolyai sorsa. Persze a kérdés az, hogy mit tudott sorsáról, hogyan élte át azt, amit átélnie megadatott. Erről keveset beszélnek vallomásai: értetlenséget emleget, panaszkodik, de a legjobban fáj neki apja, Bolyai Farkas idegenkedése az általa képviselt céloktól. Viszonyukban valószínűleg nem kell generációs problémát látnunk, sokkal inkább a reálpolitikus apa és a kompromisszumokra képtelen fiú viszonya ez, amely minden generáció szükségképi polarizációjának jegyeit mutatja.
A reálpolitikus cselekedni tud, hasznos tevékenysége valamilyen értelmet ad életének, az abszolút megoldások keresése tehetetlenségre kárhoztat. És mégis szükség van a kompromisszumokat végsőkig elutasítókra: a reálpolitikus benne látja meg a kompromisszum esetlegességét, a kiegyezés bűneit, a cselekvés és szándék közötti szakadék igazi mélységeit.
A kor legrosszabb színvonalán elmerülni a puszta létfenntartás mechanizmusában – számtalan történelmi generáció sorsa volt. Ám ahol a történelem kegye megengedte – mint a polgári forradalmakban –, hogy a reálpolitikus és az abszolútumok hajszoltja egyetlen momentumban legyen jelen, ott a lehetőségeket, a történelem adott korlátait a végsőkig feszítették, kisajtoltak belőle minden lehetségest.
Ha a reálpolitikusok két fajtáját képviseli Széchenyi meg Kossuth, akkor az abszolútum, a teljes tisztaság két fajtája Petőfi meg Bolyai. Petőfi a kérlelhetetlen forradalmár erkölcsi tisztaságának piedesztálján érett jakobinussá, Bolyai az elvont közüdv nevében tiltakozott a korlátozottnak érzett forradalmi cselekvés ellen. Petőfi a cselekvés elégtelenségét és következetlenségét cselekvésben haladja meg, Bolyai a túlzástól is, de a tehetetlenségtől is retteg. Így jön létre az a látszat, mintha Széchenyi álláspontja közelebb állna hozzá, mint Petőfié. Erről nincs szó: Bolyai és Petőfi azonos típus két pólusa, mindketten végigjárták az abszolútum buktatóit – egyikük a cselekvésben, másikuk az elméletben –, míg Széchenyi ezekről a tájakról nemigen tud.
Hogy sorsukban mégis sok azonosság van? A bukott forradalom nem tett különbséget áldozatai között. Kifosztott ember maradékjaiban vájkálni csak akkor nem bűn, ha fájdalmat már nem okozunk neki, s magunk számára önfenntartó erkölcsi tanulságot keresünk a foszlányok között. Vagy erősödni akarunk abban, amit tudunk. Bolyaiban az önmagához való becsületes hűség marcangoló méltósága ragad meg. Ez az ember inkább a szorongató gondokat választotta, semmint az úri besúgást, az ismeretlenséget, semmint a végig-nem-gondolt gondolatot ünneplők petárdáit, a cincogást is vállalta a Vörösmarty-árvák javára, feleségnek az összeférhetetlen élettársat, saját népének azt a népet, amely mit sem tudott róla.
Persze Bolyai János csak ember az emberek között, kínjait, sok különféle okból és módon milliók élték át. Ez mit sem változtat a dolgon: a szimbólum is ember, akár a többiek, de különlegessége a többiek sorsának képévé teszi. Lekopnak róla gyarlóságai, gyakorlati javaslatai könyvészeti érdekességgé változnak, eszméit tudósok értelmezik, de ő már szimbólum.
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.