a 33. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban az erdélyi Tusnádfürdőn 2024. július 27-én.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
Mint szokásos, Orbán Viktor tusványosi beszéde után különböző reakciókkal számolhatunk mind hazánkban, mind a nemzetközi térben. Mint a külügyi bizottság jobbikos alelnöke, no és nyelvész-történész, először is a nagy történelmi távlatos vízióról fejtem ki véleményemet. Ebben sok újdonság nem volt, a Nyugat alkonya toposzt régóta szajkózza a miniszterelnök, s mi tagadás, épp a párizsi olimpia nyitóképe kapcsán el is lehet borzadni a hagyományokat és a keresztény európai kultúrát megőrző emberként. De ettől még az osztrák átlagbér a legújabb európai statisztikai kimutatás szerint is háromszorosa a magyarnak. És ahogy Bod Péter Ákos is kifejtette, a magyar gazdaság lehetővé tenné a magasabb béreket, amelyeket a Jobbik béruniós kezdeményezése óta következetesen szorgalmaz, az EU-s források (ha jönnének teljes mértékben) pedig kiváló alkalmat teremtettek volna az elmúlt évtizedekben a magyar kis- és középvállalkozások fejlesztésére, hogy a magasabb béreket is ki lehessen fizetni.
A piros bogyó, a háború lerántott minket a valóságba, fejtette ki Orbán Viktor beszédében. Nos, azt a tézisemet, miszerint az 1945 utáni világrend második hullámú átrendeződése időszakát éljük, többször kifejtettem. Az első hullámban szabadult fel Kelet-Közép-Európa a szovjet-orosz megszállás alól, és indult el az EU bővítése és a kontinens egyesítése. Igen, újra kell szabni ennek az együttműködésnek a kereteit, kell egy új kiegyezés a nyugati alapítóállamok és a 2004 után csatlakozók között.
De a lengyeleket ilyen hangnemben megvádolni azzal, hogy milyen szemforgató politikát folytatnak, mint azt a miniszterelnök tette (meg is jött rá a lengyel reakció), igencsak félremagyarázása a tényeknek. A fideszes külpolitika hosszas aprómunkával verte szét a visegrádi együttműködést, amely véleményem szerint Ausztriával kiegészítve alapját képezhetné a magyar nemzeti érdek jobb érvényesítésének, kiegészülve a hasonló fejlettségű déli EU-tagállamokkal (például Portugália) eddig elhanyagolt kooperációval. Annak a paradoxonnak a feloldását pedig a kedves olvasó fantáziájára bízom, hogy Oroszországtól is vár el biztonsági garanciákat Orbán Viktor Ukrajna számára, miközben a budapesti memorandumtól kezdve minden nemzetközi megállapodást felrúgva indított Putyin háborút, Orbán pedig elfogadta azt, hogy Ukrajna NATO-tag legyen. (Ez utóbbit egyébként a Jobbik elutasítja!)
S amiről a kék bogyó völgyében nem beszélt a miniszterelnök: a magyar költségvetés romokban hever, nem véletlen vett fel a jelenlegi fideszes kormány hatalmas kínai kölcsönt. Ez, ugye, azt is jelenti, hogy a kedvező feltétellel hazánknak járó EU-s pénzeket váltja ki az orbáni hatalom kedvezőtlenebb és kínai függést erősítő hitellel.
Egyébként bárki lesz az amerikai elnök, s el kell mondani, hogy paradox módon jelenleg Trump kiszámíthatóbbnak számít külpolitikai szempontból, mint a saját szélsőbaloldali táborának kiszolgáltatottabb Harris, a Kínával kapcsolatos túl szoros fideszes szálat nem nézi majd jó szemmel.
A magyar állam több területen a működésképtelenség határán jár, a polgárok jelentős része, aki megteheti és muszáj neki, a magánegészségügyet választja (nesze neked vizitdíj!), az állami rendszert már csak a benne dolgozók önfeláldozása és akarata tartja fenn csakúgy, mint az oktatási rendszert, a MÁV helyzetét mindenki láthatja, és így tovább. A fideszes propagandakormányzás elérte határait, s ilyenkor persze jó a kék bogyó völgyében ötszáz éves távlatban gondolkodni, de kormányozni is kellene végre. Mégpedig jól.
A szerző nyelvész, egyetemi docens, a Jobbik-Konzervatívok országgyűlési képviselője
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/32. számában jelent meg augusztus 9-én.
