Labdarúgásról lévén szó, a címben feltett kérdésre bárki kapásból rá vágja: tizenegy. Magam is gyakran emlegetem, hogy egy csapat tizenegy fogaskerékből álló gépezet – a fogaskerekeknek tökéletesen össze kell illeszkedniük. Ha két-három kerék nem kapcsolódik be tökéletesen az összmunkába, a kiesés részlegesen vagy teljesen megbénítja az egész gépezetet. Néhány nagy csapatunknak éppen ez a baja.
Ahogyan tizenegy kiváló tenorista még nem egyszólamú kórus, ugyanúgy tizenegy jó labdarúgó még nem csapat. Minden játékosnak, a legragyogóbbnak is, alá kell rendelnie egyéniségét a csapat általános célkitűzésének. Jó példa erre a Feijenoord – az egész csapat egy közös gondolat. Mindenki mindent elkövet a közös cél érdekében. Vagy a magunk háza táján: miért áll helyt nála jobb játékosállománnyal rendelkező csapatokkal szemben is az UTA? Mert csapat. Mert nincs kitéve az egyes játékosok szeszélyének. Dumitrescu edző nagy érdeme, hogy tizenegy játékosból egységes csapatot kovácsolt össze. (Az ellenpélda a közelmúlt Rapidja. Ha Dan Coe jó diszpozícióban volt, helytállt az egész együttes, ha indiszponáltan játszott, magával rántotta az egész csapatot.)
Egy csapat tehát tizenegy játékos és egy edző. Az edző karmester, aki partitúra nélkül vezényel. Az ő beintése a döntő. Ha ő pianissimót int, akkor nem dudálhat senki fortissimóban.
Az edző szerves tényezője a csapatnak. Ha nincs is a pályán, a játékfelfogásban, minden játékos alakításában benne van, hiszen nem csak technikai nevelést végez, hanem a sportoló életfelfogásának a kialakítására is hat. Együtt szenved és együtt örül a játékossal. Az edző alkotó, tervező szerepet tölt be, elképzeléseiben a játékos nem sakkfigura, hanem ember, akinek meg kell találnia a legmegfelelőbb szerepét az együttesben és az életben. A jó összmunka alakítja ki a csapat összteljesítményét.
A csapat tizenegy játékos, egy edző – és a közönsége. A labdarúgót gyakran a diákkal szoktam összehasonlítani. A diák tanul egy évig, utána két-három tanár előtt vizsgázik. Egy futballista egyhetes vagy csak háromnapos felkészülés után húsz-harmincezer akadémikus előtt vizsgázik. S mennyi minden múlik azon, hogy miként viselkednek ezek az „akadémikusok”! Sajnos, nálunk ebben a vonatkozásban tengernyi az adósság. A közönségnek nem az a szerepe, hogy megfélemlítse az ellenfelet, hogy sértegesse, fenyegesse a bírót, hanem az, hogy lelkesítsen. Angliában – klubhimnuszokat énekelnek a mérkőzés alatt – egymással felesel a két kórus. Csatakiáltásokkal buzdítják a csapatot, ha megtorpan.
A mi szurkolóink szeretete majomszeretet. Sohasem hallottam még, hogy valaki süteményre hívta volna meg a focistát, vagy nyakkendőt vett volna neki ajándékba – vendéglőbe, sörre, borra, konyakra igenis hívják. S aztán ugyanazok ordítják világgá, ha nem megy a játék, hogy részegen látták. De azt már nem teszik hozzá, hogy velük ivott.
Közönség nélkül – kongó lelátókkal – nem foci a foci. És vannak futballisták, akik kimondottan a közönségnek játszanak. Sajnos. Írni lehet ceruzával, tollal, írógéppel – csak jól írjon az ember. Focizni is sokféleképpen lehet – csak öncélúan nem. Vannak játékosok, akik kimondottan elegánsan játszanak. Ilyen volt Pecsovszki, ilyen most Lucescu és Dumitru. Ez tetszik is a közönségnek. Csakhogy a szép megoldások hasznosak is legyenek. Ne csináljon semmi olyat, amit a játék nem kíván meg, különben nyújthat bármilyen parádés alakítást. Ez színt, ízt ad a játéknak.
Sohasem felejtem el, volt egy nagyon jó játékosom, Váczi. Egy mérkőzésen öncélúan játszott. A félidőben lecseréltem. Miután a csapat kiment a pályára, idegesen szögezte nekem a kérdést: miért? A válaszom: mert nem azt csináltad, amit kellett volna. Mire ő kikelt magából: a játékosnak soha sincs igaza? De igaza van, ha amit mond, a csapat érdekét szolgálja. Ha a játékosnak mindig igazat adnánk, nem fejlődne, azt hinné, hogy ő már mindent tud. Megszívlelte a szavaimat: 34-35 éves koráig egyik legeredményesebb csatárunk volt…
Nincs játékos, aki mindent tudna. Még Pelé sem tud mindent. S hogy térjünk vissza a közönségre: ő csak a pályán történteket látja – hogy milyen fedezete van a játéknak, azt már nem tudhatja. Gyermekkoromban világosító gyakornok voltam az aradi városi színháznál. A Pillangókisasszony volt műsoron: Pinkerton búcsúzik a japán lánytól. A szín: japán kert. Akkoriban még nem voltak automatikus kapcsolók, mint most. Én voltam a legkisebb, hát begyömöszöltek egy süllyesztőbe, onnan kapcsoltam ki-be a világító szentjánosbogarakat. A közönség el volt ragadtatva ettől a műszaki teljesítménytől. De nem tudta, hogy én ott gubbasztok, hogy belefájdult minden porcikám, hogy milyen erőfeszítés árán villantak a bogarak. Így van ez a labdarúgásban is: a közönség csak az eredményt látja. Magát a munkát nem. Jól felkészült csapat, ügyes edző, jó játékvezető és hozzáértő, sportszerű, a játék szépségét értékelő közönség – mindezeknek az együttese a jó mérkőzés.
Hány ember hát egy csapat? A tizenkettedik, tizenharmadik játékosról – a tartalékokról – még szó sem esett. Nálunk egy A-osztályú együttesnek van egy nagy csapata, egy utánpótláscsapata, legjobb esetben két ifjúsági és két törpe csapata. Hat csapatot foglalkoztat – ez a legjobb esetben is száz játékos. Száz jelenlegi és jövendő labdarúgó. Ami bizony kevés. Egy ilyen klubnak 8-10-12 csapata kellene hogy szerepeljen többek között a városi és a megyei bajnokságokon is. Egészséges fejlődés csak ott lehet, ahol a klub keretén belül biztosítják az utánpótlás nevelését.
Romániában 80 ezer leigazolt labdarúgó van. Sok ez? Vagy talán kevés? Ha figyelembe vesszük, hogy az országban 3500 sportegyesület működik, rájövünk, hogy a 80 ezer foglalkoztatása sincs biztosítva (a sok kis csapat éppen hogy egy garnitúrával rendelkezik) – tehát soknak tűnik. Ha azonban az igényekhez, a világszínvonalhoz mérjük – meg az ország egyéb téren elért eredményeihez – kevés. Lényegesen növelnünk kellene a labdarúgók számát, és még inkább meg kellene sokszorozni a bajnokság különböző fokozataira benevezett csapatok számát, hogy a válogatottat, de a nagy csapatokat is alátámasztó piramisnak minél szélesebb legyen az alapja.
Mert egy labdarúgócsapat nem csak tizenegy játékos, hanem a pályára kifutó tizenegy mögött álló tartalékok, utánpótlás, ifjúságiak, a maguknak helyet követelők – az edzők és a szurkolók népes hada. Ez egy labdarúgócsapat.
Megjelent A Hét II. évfolyama 45. számában, 1971. november 5-én.
