„Ebben veszének a székely urak a községnek rohanásából. Udvarhelyt kastélyt rakának. A só elfoglaltaték.”
Ebben a néhány rövid mondatban foglalja össze a Kultsár István-féle székely krónika a négyszáztíz évvel ezelőtt lefolyt nagy székely lázadás történetét, melynél nagyobb méretű népi megmozdulás nem történt 1514 óta Erdélyben, és amely gyökeresen megváltoztatta a székely nép életét, s egész további sorsára kihatással maradt. A lázadás közvetlen oka a közszékelység fokozatos elnyomása, szabadságának lábbal tiprása az előkelőbbek által és az adó évről évre való növekedése, egészében pedig a feudális rendszer fokozatos behatolása az elvileg egyenlő szabadsággal élő székelység kiváltságos önkormányzatú társadalmába.
A feudalizmus lassú beszivárgása már évszázadokkal előbb megindult, 1562 csak a folyamat betetőzésének tekinthető. Már Mátyás király alatt törvényesítették az előkelőbb osztály, a primőrök különválását a lófők és gyalogosok rendjétől, s ez a gazdagabb osztály a vármegyei nemesség mintájára rendezte be életét. Meghonosította a jobbágyrendszert, mely alapvetően ellenkezett a székelység társadalmi rendszerével, a köznép elnyomása és kizsarolása következtében egyre több székely család kényszerült önkéntesen jobbágyságra kötni magát a főbbekhez, és ahogy itten nevezték, „földönlakóvá” válni. A XVI. század elejétől a sok háború költségeinek fedezése miatt az országgyűlések a székely köznépet is adófizetésre kötelezik, habár még a feudális rendszerben is érthetetlen volt, hogy valaki katonáskodjék is meg adót is fizessen ugyanakkor. Az adószedők viszont harácsolási alkalomnak tekintik az adó behajtását, többszörösen veszik fel és különféle törvénytelen terhekkel sanyargatják a népet. A székely nép számtalan kisebb-nagyobb felkelése az utóbbi száz év alatt mind e törvénytelenségek miatt robbant ki, de eredménytelenül, mert a feudalizálódás folyamata nemcsak a főurak, hanem a királyi hatalom érdekeivel is egybevágott. A székely szabadparaszti társadalom azonban nem veszítette el reményét, hogy mind e visszaéléseknek végét vetheti egykor és visszanyerheti régi szabadságát. Erre látszott alkalmasnak az idő 1562-ben is. De ne felejtsük: a Balassi Menyhártok idejében vagyunk, az árulások és hitehagyások klasszikus korszakában. A székely köznép lázadása mögött is ennek a kalandornak az árnyéka húzódik meg. Amikor János Zsigmondot cserben hagyja és Ferdinándhoz pártol, abban a reményben támadja meg az erdélyi részeket, hogy a székelyek is fellázadnak a király ellen és igy két oldalról egyszerre könnyen keresztülvihetik tervüket, Erdélynek Ferdinánd kezére juttatását. Ügynökei már meg is írták: „a székelyek roppant adók által nyomatván, kevés fáradsággal megnyerhetők, ők a király asszony fia ellen felfognak kelni.” A Balassi ellen mozgósított hadban valóban csak a primőrök és primipilusok vettek részt János Zsigmond oldalán, de a köznép megtagadta az adófizetést és a hadrakeltek is kijelentették, hogy addig nem teszik le a fegyvert, míg régi szabadságukat vissza nem szerzik.
Más oldalról a moldovai Despot vajda mutatkozott a székely mozgalom támaszának, aki főként Zay Ferenc kassai kapitány pártfogása és a Székely Antal vezetése alatt álló székely zsoldos hadak támogatásával került a trónra és Ferdinánddal szövetkezett János Zsigmond megbuktatására. Ügynöke, Székely Antal szervezte a lázadást, aki jól ismerte az itthoni viszonyokat. Április elején Székelyudvarhelyre nemzetgyűlést hívott össze, amelyen mintegy 40 000 ember jelent meg felfegyverkezve és esküt tettek arra, hogy addig nem teszik le a fegyvert, míg vissza nem vívják régi szabadságukat. Vezérükül választották Pálfalvi Nagy Györgyöt, Gyepesi Ambrust és Bán Andrást, nyilvánvalóan a közszékelység köréből, mert nevük nem ismeretes a kor más szereplői közt.
Követek útján tájékoztatták a szomszédos szászokat felkelésük okáról, és csatlakozásra hívták fel őket, de eredménytelenül. A szebeniek letartóztatták a hozzájuk küldött két követet és átadták János Zsigmondnak, aki kihallgatta őket és visszaküldte a táborba azzal az üzenettel, hogy sérelmeiket orvosolni fogja, ha leteszik a fegyvert. Még két követet is küldött hozzájuk, de ezeket a nemzetgyűlés néhány napig visszatartotta, majd elutasította közvetítő szerepüket.
A király húszezer embert mozgósított a lázadás leverésére. Addig is, míg csapatai összegyűltek, Majláth Gábort küldte Fogaras vidékéről az udvarhelyi székelyek ellen, aki kezdetben részt vett a lázadásban, de egyik árulója lett annak. Az Udvarhelyről Marosszékfelé vonuló székely sereget meg is támadta Majláth, de vereséget szenvedett, majd azzal mutatta ki a király iránti hűségét, hogy az otthon maradt lakosságot pusztította és vagyonát dúlta fel. A Nagyküküllő völgyén haladó székely sereg Segesváron alul, Holdvilágnál kettévált, egy része ittmaradt Nagy György vezetése alatt, a másik rész Bonyhán át Marosvásárhelynek tartott és a Nyárád völgyében, a Vaja és Ákosfalva közti térségen ütött tábort, útjában feldúlva a nemesek jószágait és udvarházait. Különösen a fejedelem táborában működő Mihályfi Tamás székely főúr koronkai kúriáján töltötték ki bosszújukat, melyet a földdel egyenlővé tettek. Egy kisebb tábor Szászrégen ellen vonult, de vereséget szenvedett. A király, összeszedve seregét, döntő támadásra indult. Pekri Gábor és Radák László vezetésével kétezer főnyi lovas és gyaloghadat küld Tordáról Marosvásárhely irányába, maga pedig 20 000 főnyi sereggel Segesvár felé indul, a főtábor ellen. Pekriék a Marosvásárhelyre szorult főurak seregével együttműködve, két oldalról támadják meg a vajai székely tábort, és véres ütközetben leverik. A vereség híre lehangolja a főtáborban levő felkelőket is, annál inkább, mert híre jött, hogy Brassó felől török sereg közeledik a király megsegítésére, így két tűz közé kerültek. Mint a krónikás Borsos Sebestyén írja: „Igen megrémülének és a két hadnagyot, Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust ő maguk megfogták és királynak küldték… és a székelyek mind házokhoz oszlának.”
A székely lázadás sikertelenségének okait keresve, nem nehéz észrevenni a megszervezésében elkövetett hibákat. A székely köznép a maga ügyének tekintette a felkelést, szabadságainak visszaszerzése végett, emiatt nem talált kapcsolatot sem a magyar, sem a román jobbágysággal, akik pedig értékes szövetségesei lehettek volna a feudális rend elleni küzdelemben. Nem talált szövetségest a szászokban sem, akik nem a székelyek, hanem a maguk kiváltságait féltették, és a vezető városi réteg különösen nem rokonszenvezhetett a népmozgalommal, amikor alig pár évvel előbb nehéz küzdelmek árán fojtották el a szász városokban mutatkozó plebejusi lázongásokat.
De a székely város, Marosvásárhely is elzárkózott a segítés elől, ellenkezőleg, éppen a menekült főuraknak adott szállást és támogatást A Székely Antal-féle biztatgatás pedig üres szó maradt, mert időközben török nyomásra Despot vajda is János Zsigmond mellé pártolt, sőt május végén 28 ezer lovast ígért a királynak a fellázadt székelyek leverésére. A török segítség viszont megérkezett a király hívására, és a Székelyföldön tábort ütött, így nem érthetetlen, hogy a lázadók belátták további küzdelmük hiábavalóságát.
János Zsigmond kegyetlen megtorlásként szétzúzta az addigi székely társadalom egész rendszerét. Június 20-ra országgyűlést hívott össze Segesvárra, hogy törvényesítse a győztes főurak által kívánt intézkedéseket. Odarendelt minden székely főurat és lófőt fejenként, a közrendből székenként tizenhat embert. A közrend esedező levelekben próbálta igazolni, hogy nem a király ellen lázadt fel, hanem „a sok nyomorúság, kénytelenség, erőszakoskodás, miket a főnépek a közrenden elkövettek” volt az oka a lázadásnak. Az adószedők néha kétszeresen vették az adót, a király nevében pénzt zsaroltak ki, a tizedet nem tízből, hanem hétből vették, elfoglalták a szegény nép örökségét és jobbágyokat telepítettek rá stb.
A magyarázkodás hasztalan volt. A főbűnösöket elfogták és kihallgatás nélkül azonnal kivégezték. Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust nyársba húzatta a király törvényszéke, a lázadás elfogott résztvevőinek pedig orrát, fülét vágatta le, hogy a megcsonkított emberek egész életükben figyelmeztetés legyenek a többieknek. „Vékával mérték a levágott füleket”.
Az országgyűlés a székely lázadás vezetői mellett az egész fölkelt néposztályt büntette, akárcsak az 1514-es Dózsa-felkelést követő időkben, és taszította szolgaságba. A közszabadok osztályát a két felsőbb rend önkényének szolgáltatta ki, törvényesítette a feudális rendszert (mely addig csak „abusus”-ként jelentkezett). A fellázadt egész gyalogrendet jobbágyságra süllyesztette, birtokait elkobozta a kincstár javára, majd a fejedelem a hű szolgálatokat tett főembereinek adományozta oda. Elkobozták a székely sóbányákat is, így megszűnt a székelyek ingyen sója (ezt fájlalta a krónikaíró is!) illetve csak a két felsőbb kiváltsága maradt tovább. Bevezették a székely „örökségre” a királyi jogot, vagyis megszüntették azt a kiváltságot, hogy a székely még hűtlenség esetén sem veszítheti el birtokát, hanem a rokonaira száll. A legnagyobb megaláztatás jeléül pedig várakat építenek. Udvarhelyre a „Székely támad”, Háromszékre a „Székely bánja” gúnynevet adva, amelyeknek hivatása az elnyomást és a félelmet biztosítani a levert lázadás emlékének ébrentartásával.
A következő száz év alatt a székelyek szabadságának visszaígérése csalétek marad a fejedelmi székért harcoló viszálykodásokban, és a székelyek azt támogatják, aki megígéri ezt nekik. Az újabb lázongások és felkelések sorát nyitotta meg a segesvári országgyűlés intézkedése, és rányomta bélyegét a székely nép egész további életére.
Megjelent A Hét III. évfolyama 21. számában, 1972. május 26-án.