Stefano Bottoni történész szerint a román kommunista rendszer múltjának feltárása és az állambiztonsági iratok nyilvánosságra hozatala elengedhetetlen a társadalom közegészsége szempontjából. A Méhes György besúgói múltját feltáró riport kapcsán Bottoni rámutatott, hogy az erdélyi magyar közösségnek szembe kell néznie múltjával, és meg kell értenie a diktatúra alatt kialakult belső viszonyokat és lojalitásokat.
A volt állambiztonsági szervek irattárának 2000-ben kezdődő felszabadítását követően megindult meg az átélt diktatúra egyre bátrabb és megalapozottabb kibeszélése. A tudományos feldolgozások között ki kell emelni Stefano Bottoni munkásságát, Könczei Csilla, kolozsvári antropológus 2006-ban indított szekusblogját, aki saját édesapja állambiztonsági dossziéján keresztül derítette ki számos erdélyi közszereplő ügynökmúltját, Cs. Gyimesi Éva saját megfigyelési dossziéját feldolgozó kötetét, a Szem a láncbant, Molnár János egyháztörténész idevágó kutatásait, vagy éppenséggel Markó Béla és Tőkés László püspök közléseit. A fiatalabb történészek közül érdemes kiemelni Jánosi Csongor kutatásait a romániai református egyház állambiztonsági érintettségéről és Plainer Zsuzsa vizsgálatát a cenzúra és az állambiztonság összefonódásáról a nagyváradi színházi életben.
A 2000-es évek elejének lendülete azonban, amikor úgy tűnt, hogy a romániai magyar nyilvánosság számára fontos a közelmúlt feltárása és értelmezése, mára félbeszakadt. A történészek sem jelentkeztek újabb elemzésekkel, a Securitate irattárából nem kerültek elő újabb történetek, nevek, nem kellett szembenézni kényelmetlen kérdésekkel, a csontvázakat rejtő szekrényeknek mintha elveszett volna a kulcsa. Mígnem az Átlátszó Erdély portálon meg nem jelent a Méhes György besúgói múltját felfedő oknyomozó riport. A Transtelexen a nyomán kibontakozó vitafolyam legfontosabb tanulsága az, hogy az abbamaradt munkát folytatni kell, és ennek a munkának a legfontosabb része a román kommunista rendszer állambiztonsága (Securitate) által termelt iratok, személyi dossziék közzététele és tudományos feldolgozása.
A Transtelex Stefano Bottoni történészt kereste meg, hogy az általa korábban felgöngyölített ügyeket felelevenítve próbáljuk felmérni, mi a hozadéka az ilyen számadásoknak.
A múltfeltárásnak „közegészségi” haszna van
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre vonatkozó megfigyelési és hálózati dossziék áttanulmányozása után Bottoni arra a meggyőződésre jutott, hogy erdélyi magyar vonatkozásban is, akárcsak egész Romániát tekintve, teljesen használhatatlan a romániai diskurzust uraló áldozat–tettes párosítás, jelentette ki a történész. Nem azért, mert a cinikus és hazug rendszernek ne lettek volna áldozatai, hanem azért, mert az erdélyi magyar társadalom megkötött egyfajta hallgatólagos alkut ezekkel az emberekkel, és visszafogadta őket lusztráció nélkül. „Mert ők a mi szekusaink” – vezette fel a történetet Stefano Bottoni, érzékeltetve azt, hogy egy rendkívül összetett társadalmi problémáról van szó, ahol a múlt a jelennel már végképp összecsúszott, mivel értékes évtizedek teltek el anélkül, hogy a megfelelő átvilágítás megtörtént volna.
Pedig a rendesen elvégzett munkának az érintettek részéről a valós hasznán túl szimbolikus értéke is volna, magyarázta a történész: üzenetet hordozna a közösség számára arról, hogy a múltfeltárástól nem szabad félni, abból nem meggyengítve, hanem megerősödve kerülhet ki egy kisebbségi társadalom.
Bottoni szerint társadalmi „közegészségi” haszna volna annak, ha a csend, hallgatás falak, illetve az inszinuációk és vádaskodások helyett a tudományos, szakszerű megközelítés dominálna, és a közösség el tudná fogadni azt, hogy „ez van, ilyenek voltunk mi”.
Stefano Bottoni közel húsz évvel ezelőtt dokumentálta azokat a besúgó-ügyeket, amelyek óriási visszhangot váltottak ki, köztük Mikó Imre és Szilágyi Domokos esetét is, kutatásai révén pedig alapos rálátása nyílt az erdélyi magyar kisebbség életére a diktatúra időszakában. Bottoni szerint az 1948-ban alapított kommunista titkosszolgálat, a Securitate egyik célja az volt, hogy az értelmiséget és a vezető rétegeket tartsa kontroll alatt, és ezt a nemzeti kisebbségek esetében is alkalmazta.
A történész ugyanakkor rámutatott, hogy az erdélyi magyar kisebbség navigálása a különböző diktatúrák és elnyomó rendszerek között nagyon összetett kérdés. Az 1940 és 1944 közötti magyar uralom Észak-Erdélyben különösen fontos volt a Securitate és a párt számára, mivel ez az időszak meghatározó sokak számára, és kompromittáló adatokat lehetett előszedni róluk. Hozzátehetjük: a második bécsi döntéssel, avagy az „utolsó magyar világgal” kezdődő (geo)politikai és erkölcsi ámokfutással az erdélyi magyar közvélemény máig nem tud és nem is akar szembesülni. Mert éppen a „magyar világ” alatt és a magyar hatóságok aktív, gyakran kifejezetten lelkes közreműködésével történhetett meg Erdély jelenkorának legnagyobb katasztrófája: az észak-erdélyi zsidók deportálása 1944 késő tavaszán.
Ez az „ősbűn” terheli meg Méhes György történetét is, de ugyanez a helyzet Mikó Imrénél is, akinek az ügynökdossziéját Bottoni dolgozta fel. A két prominens személyiség között nemcsak ebben van hasonlóság, hanem abban is, hogy a kezdeti kikényszerített együttműködést követő szünet után mindketten önként folytatták a jelentések írását a hetvenes években.
A Földes-Sütő ügy
A kutató felidézte, hogy 2004-ben írta meg az első idevágó tanulmányát, ami nagy vitát váltott ki. A Sütő Andrásról és Földes Lászlóról szóló ügyről van szó, amelynek felgöngyölítése azt példázta, hogy az ’56-os események után az erdélyi irodalmi és politikai életben hogyan rendeződtek át a hatalmi viszonyok. Bottoni szerint ez az akció nem állambiztonsági akció volt, hanem a párt belső ügye. Rámutatott, hogy az 1956 utáni években azok az írók, akik bizonyították lojalitásukat a párt iránt, később vezető szerepet kaptak az irodalmi életben. Az ilyen akciók révén sok író mozdította elő karrierjét, egyike ezeknek Sütő András volt.
Bottoni hangsúlyozta, hogy nem minden a Securitate körül forgott; az irodalmi és politikai elit tagjai közötti belső viszályok és hatalmi harcok gyakran a párt irányítása alatt zajlottak, és a Securitate csak később kapcsolódott be ezekbe az ügyekbe. Az összkép alapján a történész arra a következtetésre jutott, hogy az egyéni felelősség kérdése továbbra is fennáll, és fontos megérteni, hogy a párton belüli lojalitás hogyan formálta az erdélyi irodalmi és politikai életet az ’56 utáni évtizedekben.
Stefano Bottoni elmondása szerint az 2004-ben publikált tanulmánya a Korall történeti folyóiratban jelent meg, majd Erdélyben A Hét című hetilap is átvette. A szaktanulmány körüli vita során különösen Sütő András köre és az erdélyi irodalmi közösség konzervatívabb tagjai reagáltak hevesen. Az író „marslakónak” nevezte a fiatal olasz-magyar történészt, Sütő erdélyi és főleg magyarországi hívei – akik nem emlékezhettek az akkori „írókáder” karrierépítésére – azzal érveltek, hogy a tanulmány félreértelmezi az akkori politikai és irodalmi kontextust. A vita során többen hangsúlyozták, hogy az ’56 utáni rendcsinálás összetett folyamat volt, és hogy a párt belső viszályai gyakran nem azonosíthatók egyértelműen árulással vagy kollaborációval.
A 2005-ben több hónapon át tartó vita nemcsak azt jelezte, hogy az erdélyi irodalmi közösség számára az ’56 utáni időszak még mindig érzékeny téma, hanem azt is, hogy a különböző tekintélyrendszerekkel való együttélés mély tabu maradt az 1989-es „felszabadítás” ellenére.
A Szilágyi Domokos-ügy részletei
Szilágyi Domokos beszervezése is 1956-hoz kötődik, magyarázta a történész, aki 2006-ban a költő élettársával, Nagy Máriával és Szilágyi Kálmánnal, a költő testvérével közös nyilatkozatot jelentetett meg a költő és a román állambiztonsági szervek kapcsolatáról.
Az 1956-os forradalmat követően a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen történt letartóztatások, perek, a későbbi, egyetemről való viharos kizárások irataiban Szilágyi Domokos neve kezdetben szinte minden oldalon olvasható, aztán következik egy éles cezúra: eltűnik a költő neve! Egyáltalán nem említi, csak Ștefan Blaga marosvásárhelyi állambiztonsági tiszt 1964. évi azonosításában bukkan elő, hogy „Balogh Francisc” ügynök azonos Szilágyi Domokossal.
Mivel 1956 után a „magyar kérdés” a román állambiztonság egyik kulcskérdésévé vált, az állambiztonság módszeresen elkezdte intézményi szinten kooptálni a magyar nemzetiségű érintetteket. Az egyetemek, kutatóintézetek, folyóiratok, kulturális műhelyek – mind olyan helyek voltak, ahol kiemelkedően magas volt a hálózati személyek aránya. Egyes munkahelyeken – mutatott rá a történész – szinte több volt a megfigyelő, mint az aktívan megfigyelt.
Szilágyi Domokos és a Securitate kapcsolatát vizsgáló történész szerint a költőt mindössze húszévesen szervezhették be. Azonban esetében hiányzik az ügynöki tevékenységet egyértelműen bizonyító saját kezűleg írt és aláírt beszervezési kötelezvény, nyilatkozat és a hálózati dosszié. Bottoni hangsúlyozta, hogy végérvényesen csak akkor lehet egyértelműen ügynöki tevékenységgel vádolni valakit, ha előkerülnek ezek a dokumentumok, amelyek jelenleg hiányoznak. A szekusdossziék hermeneutikája bonyolult, és az ügynökök vagy hálózaton kívüli források (például intézményvezetők) közlései sem árulnak el mindig minden részletet az illető tevékenységéről. Nem abszolút „igazságot” tartalmaznak, hanem rámutatnak az elnyomó gépezet működésére és gondolkodásmódjára.
Szilágyi Domokos esetében még a megfigyelési dosszié 1976. november 25-i lezárását igazoló bejegyzésben is csak annyi olvasható: „Szilagyi Domokos s-a sinucis în ziua de 5. XI 1976, fapt pentru care propunem încheierea dosarului.” („Szilágyi Domokos 1976. november 5-én öngyilkos lett, ezért javasoljuk a dosszié lezárását.”)
Annak ellenére, hogy a jelentések felbukkanásakor épp a családtagok voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy a nyilvánosság elé állnak a dokumentumokkal, Szilágyi Domokos ügynökmúltjával kapcsolatosan is heves vita alakult ki a magyar nyilvánosságban. Sokan megdöbbentek, és egyesek azzal érveltek, hogy a költő zsarolás vagy kényszer hatására írta a jelentéseket, míg mások szerint tevékenysége elfogadhatatlan volt, függetlenül a körülményektől.
A vita során felmerült az a kérdés is, hogy mennyire lehet különválasztani Szilágyi Domokos irodalmi értékeit a politikai és morális felelősségétől.
Szilágyi Domokos családja és néhány közeli barátja védelmébe vette a költőt, hangsúlyozva, hogy az állambiztonság brutális nyomása alatt működött, és hogy jelentései nem okoztak közvetlen kárt másoknak. Ezzel szemben több irodalomtörténész és kritikus kiemelte, hogy az együttműködés ténye önmagában morális és etikai problémákat vet fel, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A vita nyomán felerősödtek a Securitate múltbéli tevékenységeivel kapcsolatos kutatások és a kommunista időszak irodalmi életének újraértékelése. Az erdélyi magyar közösségben a közelmúlt történelmének feldolgozása fontos téma lett, többen szorgalmazták, hogy az irodalmi díjakat és kitüntetéseket nevezzenek át, vagy vonják vissza azoktól, akik bizonyítottan együttműködtek az állambiztonsági szolgálatokkal.
Szilágyi Domokos irodalmi életművének az újraolvasása, újraértékelése is beindult. Miközben sokan továbbra is elismerték költői tehetségét és művészi értékét, az együttműködés ténye egy ideig árnyékot vetett munkásságára, azonban az életműnek sikerült ez leráznia magáról, és ma is az egyik legfontosabb 20. századi költőként hivatkoznak rá nemcsak az irodalmárok, hanem a versszerető közönség is.
A Szilágyi Domokos-ügy hasonlóan a Sütő András-ügyhöz, intenzív és érzelmileg felfokozott vitát váltott ki az erdélyi magyar közösségben, mutatott rá a közös vonásokra Stefano Bottoni. A vita során felmerültek a morális és etikai kérdések, az irodalmi értékek és az egyéni felelősség dilemmái, valamint az államszocializmus öröksége feldolgozásának szükségessége.
A Mikó Imre-ügy
Mikó Imre esetében Bottoni tíz évvel ezelőtt végzett kutatásai során rávilágított arra, hogy ezek az emberek különösen fenyegetettek voltak, mivel róluk kompromittáló adatok voltak a múltból is. Ezek az emberek olyan múltbeli tetteik miatt voltak zsarolhatóak, amelyek a kommunista rendszer előtt történtek. Bottoni hangsúlyozta, hogy az ő beszervezésük még szükségesebb volt, mert őket konkrétan meg lehetett zsarolni a múlt rendszerekben vállalt szerepükkel.
Mikó Imre – akinek ügynökmúltját dokumentumfilmben is feldolgozták – a romániai magyar értelmiség egyik kiemelkedő alakja, élete során többször is a román állambiztonsági szolgálat, a Securitate célkeresztjébe került. Életének ez a kevésbé ismert, de annál meghatározóbb szakasza nemcsak egyéni drámát, hanem a kommunista rendszer mindennapi életbe való durva beavatkozását is példázza.
Mikót először 1952-ban szervezte be a Securitate. Ekkor „Hunyadi Ioan” fedőnéven kezdett el jelentéseket írni. Az első beszervezés célja az volt, hogy rajta keresztül információkat szerezzenek a „volt” polgári és jobboldali magyar értelmiségi körökről. Mikó jelentései erős kényszer hatására készültek, és általános megállapításokat tartalmaztak, kerülve a konkrét személyekre vonatkozó részleteket.
Néhány évvel később, 1955-ben egy alaposabban dolgozó kolozsvári tiszt, Ioan Lupșă ismételten „leleplezte” Mikó Imrét és naprakészebb munkára bírta, amiből a Securitate sok állambiztonsági szempontból érdekes információt nyert az 1944 előtti magyar kulturális és politikai elit sorsáról. Fontos hangsúlyozni, hogy csakúgy, mint Méhes György esetében, a „múlt” állandóan kísérte a beszervezetteket. Mikó Imrére még élete vége fele is úgy hivatkoztak, hogy „fost deputat horthyist” (volt horthyista képviselő) – ezzel utalva képviselői szerepére 1940 és 1944 között.
Egészen más körülmények között zajlott Mikó Imre harmadik kollaborációs szakasza a román állambiztonsággal, az 1970-es évek folyamán. Előbb Florian Oprea, a kolozsvári állambiztonság fő magyar „specialistája” és több tucatnyi magyar értelmiségi tartótisztje foglalkozott vele, majd 1974 és 1976 között közvetlenül Costantin Ioana, a Kolozs megyei állambiztonság vezetője tárgyalt. Nem túlzás használni a „tárgyalás” kifejezést. Ioana nem számoltatta be előkelő forrását, nem hallgatta ki, és végképp nem fenyegette: „baráti hangulatú” beszélgetésekről jelentett, ahol kávé mellett mindenféle politikai és aktuális témákról beszélgettek.
Ez is a kemény diktatúrák sajátossága: a nemlétező politizálás átköltözik az állambiztonsági mezőre. Mikó Imre azt gondolta, hogy miközben lojális államolgárként számol be a nyugati magyar emigráció kisebbségvédő mozgalmairól, a Securitate és ezen keresztül a párt fülébe juttathat néhány fontos üzenetet az erdélyi magyarság romló helyzetéről. Azt remélte, hogy egyfajta tanácsadói szerepbe öltözve mérsékelheti a diktatúra kárát.
Mikó kettős életet élt: egyszerre kellett megfelelnie a Securitate elvárásainak és saját mércéje szerint megőriznie erkölcsi integritását. Mikó Imre története jól példázza a kommunista diktatúra elnyomó gépezetének működését és azt a nyomást, amely alatt az értelmiségiek éltek.
A rendszer működése és a kisebbségi tényező
Bottoni szerint a román kommunista rendszer nagyon tudatosan dolgozta meg az értelmiséget és a vezető rétegeket, beleértve a nemzeti kisebbségeket is. Az erdélyi magyarság különösen érintett volt, mivel a Securitate és a román állam úgy tekintett rájuk, mint állambiztonsági veszélyforrásra. 1956 után ez az ideológia hivatalossá vált, és az erdélyi magyarságot tömegesen beszervezték és ellenőrizték.
Az egyházak és más szervezetek átvilágítását megemlítve Bottoni példaként az unitárius egyházat hozta fel, ahol az 1970-es és 1980-as években a vezető testületek és a teológiai tanárok nagy része már érintettnek számított. Amikor a többi történelmi egyháztól eltérően az unitáriusok úgy döntöttek, hogy belevágnak az átvilágításba, mindenki üdvözölte a lépést és az egyházi vezetőség bátorságát. A kutatás azonban olyan mértékű beszervezést és együttműködést tárt fel az állambiztonsági szervekkel, hogy az egyház működésének veszélyeztetése miatt az átvilágítási folyamatot leállították.
Bottoni hangsúlyozta, hogy az egyházak stabilitása azon is alapul, hogy egy adott ponton túl a szervezet legitimációja kérdőjeleződik meg, ha kiderül, hogy a papságnak több mint fele érintett volt az állambiztonsági szervekkel való együttműködésben. Azt is tisztázta, hogy ezek az arányok ugyanígy néznek ki a többi történelmi egyház esetében is, csak azok neki se fogtak ennek a munkának, inkább startból úgy döntöttek, hogy nem „bolygatják” a múltat. A református egyházban történt beszervezésekről csak Molnár János és Tőkés László közlései adnak valamiféle kapaszkodót. Legutóbb a nemrég nyugalomba vonult Csűry István királyhágómelléki püspök kapcsán merült fel, hogy együttműködött a Securitatéval.
Stefano Bottoni hangsúlyozta, fontos lenne, hogy beszéljünk a besúgókról és tetteikről. Minden helyzetben ugyanis van egyéni mérlegelés is, és ezt nem szabad elfelejteni. Nem lehet mindent a rendszerrel és a körülményekkel megmagyarázni. A besúgók felelősségét nem lehet teljesen eltüntetni, és szükséges beszélni arról, hogy valaki miért döntött úgy, hogy ügynök lesz egy ilyen rendszerben.
A diktatúra ugyanis csak úgy tudott működni, hogy nagyon sokan voltak a rendszerrel együttműködők. Valószínű, hogy számuk sokkal nagyobb volt, mint az ellenállóké, mint azoké, akiknek szenvedniük kellett. Az elnyomó rezsimeket, köztük a Ceaușescu-rendszert is nem a hárommillió párttag, nem a Securitate működtette, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A szeku nem a társadalommal konfrontálódott, hanem része volt annak, összeforrt vele, elválaszthatatlan volt tőle.
Mi vezethet arra egy sikeres írót, hogy jelentsen a fél kolozsvári szellemi életről? – kérdeztük meg a beszélgetés végén a történésztől, aki szerint a Méhes-ügy akkor nyerne értelmet társadalmi szempontból, ha megértenénk, hogy milyen mozgatórugók léptek ilyenkor működésbe. Bottoni rámutatott, hogy magának a tartótisztnek, Florian Oprea ezredesnek a munkáját sem volna érdektelen dokumentálni, hiszen ő volt a kolozsvári magyar értelmiségi kérdés specialistája, aki bejáratos volt a kolozsvári magyar elit házaiba, ajándékokat vitt az ügynökeinek, felköszöntötte őket születésnapjukon, és aki magyarul társalgott velük, miközben közölte, hogy éppen kiről vár legközelebb részletes jelentést. Ha az erdélyi magyarság nem tudja elmondani ezt a történetet, értelmezni ezt a perverz szimbiózist, akkor nem fogja megérteni a diktatúrát, és hajlamos marad arra, hogy megismételje az egyszer már elkövetett hibáit.
