Caligula helytartója.
Fotó: Kiss Zoltán
Megrendülök és bámulok, hogy a Caligula helytartója még mindig milyen ütős darab. Pedig muzeális lehetne már, ódonul poros, hiszen avíttnak gondolt szószínház. Jobbára csak ácsorognak a szereplők és vitatkoznak. Ráadásul most a Gyulai Várszínházban igencsak túlkoros a szereposztás. Ketten nyolcvanon túl vannak, két fiatal színészt leszámítva a többiek hetvenen felül. Patinás darabhoz jeles határon túli magyar színészek. Székely János – ennyi idő után ki merem mondani – remekművének éppen a gyulai várban tartották 1978-ban az ősbemutatóját, az erdélyi nagy rendező, Harag György legendás színrevitelével, a két főszereplő, Őze Lajos és Lukács Sándor nem kevésbé legendás alakításában. Éppen negyven évvel később, a Várszínház mostani direktorának, Elek Tibornak a kinevezése után az első dolgai közé tartozott, hogy a jubileum alkalmából felkérje Szász Jánost, hogy az eredeti helyszínen ismét rendezze meg a darabot. Az ifjú Szász egyébként kellékesként és a statisztéria tagjaként, az egyik zsidóként működött közre a Harag által rendezett produkcióban; nyilatkozta is, hogy ez mekkora hatást gyakorolt rá, egyetemi kurzussal ért fel számára.
A produkció aztán bekerült a Nemzeti Színházba, ahol hosszú sikerszériát futott Trill Zsolt és Horváth Lajos Ottó főszereplésével. Megdöbbenve egymásra néztek, fel-felszisszentek a nézők, hogy hűha, mi hangzik el, ilyet ki lehet mondani!?
Székely darabja, amit Ceaușescu diktatúrája idején írt Erdélyben (Marosvásárhelyen – u7szerk.), ahol akkoriban nem lehetett bemutatni, több évtizeddel később is mellbevágóan aktuálisnak tűnt, ahogy ma is az. Sikerült drámába fogalmaznia nemcsak a dermesztő romániai diktatúrát, hanem általában a diktatúrák és a hatalom természetrajzát.
Ütnek a mondatok. Szómágiaként hatnak. Filozofikusan elemeltek, és mégis valóságszagúak, olykor nyersek. Általánosságuk konkrétumokat takar, a konkrétumok pedig általános érvényűvé válnak.
A mű arról regél, hogy a helytartó, Petronius be akarja cipeltetni Caligula szobrát a zsidók templomába, annak hathatós tudatosítására, hogy mindenütt a birodalom korlátlan feje az úr. Ám a zsidók ezt persze nem akarják, és a helytartó vitába keveredik a jeruzsálemi templom főpapjával, Barakiással. Ugyanis ez a katona nem „a parancs az parancs” típusú, totálisan fafejű ítéletvégrehajtó, nem szeretne tömeggyilkossá válni, hiszen ülve sztrájkol a templom előtt 40 ezer zsidó. Mögötte pedig ott van több légió temérdek felfegyverzett katonája. Hát ez patthelyzet. Ki lehet-e valahogyan mászni ebből? Erről beszél ez az alapvetően vitadráma, amiben a két főszereplő között leginkább szócsata zajlik, és ismét kiderül, hogy a szó is lehet hathatós fegyver. De ehhez az kell, mint ebben az esetben, hogy két homlokegyenest eltérő nézetű ember hajlandó legyen meghallgatni egymást, kíváncsi legyen a másikra és az érveire, amiket képes átszűrni magán, és akár meg is fontolni. Lehetetlenség? Manapság eléggé annak tűnik, de ez az I. században játszódó, állítólag valós eseményeken is alapuló történet mégis döbbenetesen rímel a XXI. századra és Magyarországra, anélkül, hogy bármit is kellene aktualizálni rajta.
A mostani előadás rendezője, Pataki András sem teszi. Sőt, olyan nagyon még csak nem is rendezi. Hagyja érvényesülni a szöveget és a színészeket. Mindehhez minimális díszletet tervezett, középen egy nagy képpel, amely Caligula sziluettjét ábrázolja. Jókora íróasztal Petroniusnak, néhány szék, tulajdonképpen ennyi az egész. Szélyes Andrea jelmezei a történet megjelenítéséhez elegendőek, de nem teszik hangsúlyossá a látványt, pillanatra sem vonják el a figyelmet a szóról és a színészi alakításokról.
Pataki főérdeme a Mikházi Csűrszínház és a Forrás Színház produkciójában a szereposztás. Barakiás Györffy András, Petronius Szélyes Ferenc, Júdás pedig Kárp György – az erdélyi színjátszás sokat megélt jelesei. Agrippa király a felvidék Kossuth-díjasa, Boráros Imre, akit láttam például a Csókos asszonyban Tarpataky báróként, idős gavallérként, ha úgy tetszik öregkori bonvivánként, de most csontsovány, az arca is elkeskenyedett, lerí róla a megszenvedett múlt. És ez nem „csupán” alakítás, jól érzékelhetően a civil énje is igencsak közrejátszik a szerepformálásában. Ez ebben az esetben valamennyi idős színész esetében így van. Azt szokták mondani, hogy meglehetősen sok idő kell ahhoz, mire egy színész a színpadon is hiteles arcot összeiszik magának.
Ezeknek a színészeknek az arcára nem a pia, hanem az elmúlt évtizedek rajzolódtak, barázdálódtak rá. Óhatatlanul tükröződik rajtuk az, amiről Székely ír.
Abban kellett túlélniük. Györffy András Barakiás főpapként bölcs, ironikus, fifikásan taktikus, csavaros eszűen okos. Végletekig elkötelezett a népe iránt, miközben már mutatkoznak rajta a testi fáradtság jegyei. Szélyes Ferenc Petroniusa nem gondolkodás nélküli ítélet-végrehajtó, nem elszánt tömeggyilkos, meg akarja érteni a diktátort éppúgy, mint azokat, akiket a parancs szerint leigázni érkezett. Hiába van hatalmas hadsereg mögötte, úgy tűnik, inkább híve a szócsatának, mint a véres, fegyverrel vívottnak. Nemcsak parancsolgatni tud, hanem a másik szemébe nézni ugyancsak, és ő szintén emelt fővel állja bárki tekintetét. Horányi László Deciusa, Caligula követeként, Petronius barátjaként, kettőjük között igyekszik lavírozni. A hamarosan nyolcvankét éves Kárp György hitelesen formálja meg a vehemens lázadót, aki tőrrel nekirontva meg akarja ölni a helytartót, de lefogják, és Decius őt szúrja le. Ahogy megteszi ezt Petronius két általa fölöttébb kedvelt segédtisztjével, Luciussal és Probussal – Hajós Szilárd, illetve Papp Attila alakításában –, akiket árulással, Petronius Caligulánál való feljelentésével vádolnak. Bizonytalanok ugyan a vád alaposságában, ám Decius köti az ebet a karóhoz, hogy halniuk kell. A félelem légköre temérdek megalapozatlan gyanút is szül. És ebből sok rossz döntés ered. A rengeteg hazugság igencsak megnehezíti a tisztánlátást, amit Székely darabja váltig szolgál.
Országszerte adták nálunk a művet. Egykor Taub János vitte színre Szolnokon, Fodor Tamás és Kézdy György elementáris alakításával. Érdekesség, hogy Fodor Szolnokon Petroniust adta, majd később, Szikszai Rémusz rendezésében, ő lett Barakiás a Zsámbékon egy volt rakétasilóban bemutatott produkcióban, ami ugyancsak eléggé stílszerű helyszín volt a darabhoz. A produkciót, tavalyig, vagy 15 évig, műsoron tartották a Szkéné Színházban.
Decius legvégül azzal a hírrel érkezik, hogy Caligulát leszúrták a saját testőrei. És szinte mellesleg azt is kiböki, hogy nem is Petronius segédtisztjei közül került ki az áruló. A mégoly végtelennek látszó diktatúra sem örök. A helytartó már halni készült, hiszen elhatározta, hogy megszegi a parancsot, mert megértette a zsidók igazát. Szép jelenet, amikor ezért a főpap megöleli. Petronius pedig vívódásai közepette rájön, hogy igaztalanul ölette meg két emberét, így maga is zsarnokká lett.
Húsba vágó kérdésekről, a múltban gyökeredző jelenről érzékletesen, elgondolkodtatva, és aktualizálás nélkül is riasztóan aktuálisan beszél a Caligula helytartója. Méltán hosszan és lelkesen tapsolták meg a színészeket az autentikus helyszínen, a Gyulai Várszínházban.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. augusztus 2-án.
ában 2026. augusztus 2-én.
