2024. december 14-én, szombaton Budapesten, A Ráday Ház dísztermében 111. alkalommal adták át a Magyar Örökség díjakat. Ezek egyikével Szekernyés Jánost, a bukaresti A Hét volt munkatársát tüntették ki, nagy örömünkre.
Szekernyés János bánsági helytörténetkutatói munkássága címmel Borsi-Kálmán Béla történész, műfordító, az MTA doktora mondott laudációt. Alább olvasható.
Borsi-Kálmán Béla: Amikor a száraz levéltári és könyvészeti adatok poézissá lényegülnek (át) (Néhány keresetlen szó Szekernyés János kitüntetése alkalmából)
Nagyon „fogós” ügy: miként lehetne néhány szóban reálisan értékelni egy olyan szerteágazó kutatói, újság- és tanulmányírói, könyvkiadói, kultúraszervezői tevékenységet, amelynek kivitelezője, szerzője, közreadója, fáradhatatlan munkása, mondhatni napszámosa sokáig talán maga sem volt teljesen tisztában vele, mekkora fába is vágta a szekercéjét…
Az itt és most egybegyűltek tudván tudják, hogy az bizonyos képzeletbeli (égig érő) FA, amely a menyboltozatot tartja a Temesi Bánság s kivált annak székhelye, a hajdani Anjou-kori Magyar Birodalom központja, Temesvár hely- és – közvetve – társadalom, művelődés és mentalitástörténete.
Múltja, jelene, és olykor jövője…
De a tét, még ennél is nagyobb – s ennek fényében Szekernyés János életműve még súlyosabb, veretesebb és jelentésesebb. Egy végső soron nagyon egyszerű, de történelmileg annál összetettebb ok miatt: Temesvár nem akármilyen HELY, nem pusztán egy gazdaságföldrajzi és történelmi régió legfontosabb települése, hanem a BALKÁN, Kis Ázsia és a Közel-Kelet kapuja is. Természetes hídfő Közép- és Dél-Kelet-Európa között, amelyet a Jó Isten is centrális helyzetbe teremtett, egyszersmind
közvetítő szerepre predesztinált: etnikumok, lemorzsolódott néptöredékek s formálódóban lévő népek/nemzetek és kultúrák között.
Egy laudáció semmiképpen nem alkalmas bonyolult geopolitikai, történelmi és szociológiai folyamatoknak még csak a felvillantására sem, egyetlen mozzanatot azonban óhatatlanul ki kell merevítenie szerzőjének. Nevezetesen: mivel (milyen történelmi, társadalom-és mentalitástörténeti okokkal) magyarázható, hogy a Habsburg Birodalmi központ (a „bécsi udvar”) Temesvár 1716 októberében bekövetkezett visszafoglalása óta elhatározott s másfél évszázadon át következetesen folytatott
településpolitikája, szigorú adminisztratív (s többnyire magyarellenes) intézkedései ellenére a Temesi
Bánság (a Bánát) nem lett egy Karintiához, vagy Sájerországhoz hasonló osztrák (minta)tartomány, s Temesvár, szinte minden várakozás ellenére (sokszor az elemi demográfiai és szociológiai törvényszerűségeknek fittyet hányva) 1880 és 1920 között épp akkor vált csaknem magyar (legalábbis „magyar jellegű”) várossá, amikor hatalmas erejű láthatatlan geostratégiai erők és nagyon is látható nyugati hatalmi központok s elitek az ígéretesen integrálódó, polgárosodó s egyszersmind magyarosodó térség szétdarabolása, átszabása, „nemzeti átrendezése” mellett döntöttek?
Emez, egyelőre megválaszolhatatlan problémahalmaz megértésének nyitja – most persze szándékosan sarkítok és tömörítek! – Szekernyés János pontosan hat évtizede óta tartó hangyaszorgalmú anyaggyűjtésében, újságcikkeiben, „régi temesváriakat” faggató interjúiban, életképeiben, templom- és városrésztörténeti monográfiáiban, egyszóval impozáns oeuvre-jében keresendő! Olykor az utca- és sarokházkövekig lemenő részletességgel.
S hogy mit tartalmaznak ezek a hallatlanul precíz közlemények és szakmonográfiák? Rövidre zárva három nagyon fontos társadalomtörténeti és identitásválasztási jelenség bemutatását.
Nem véletlen, hogy Szekernyés János egyik legendás ismeretterjesztő közlemény-sorozata épp a Temesvár kövei címet viseli az Új Szó hasábjain, amelyek száma immár a nyolcszázhoz közelít, s ugyancsak ez a címe több városrésztörténeti monográfiájának is: Temesvár kövei. Krétarajzok a Józsefvárosból. Temesvár, 1998; Temesvár kövei. Préselt virágszirmok az Erzsébetvárosból. Kolozsvár, 2023; Temesvár kövei. Rézkarcok a
Gyárvárosból I-II. Kolozsvár, 2024/2025
ad 1) ebben a Macedónia mellett Európának talán etnikailag legkevertebb régiójának székhelyén úgyszólván teljesen mindegy volt, hogy a városlakók magyar, szerb, bolgár, román, macedoromán, elzászi francia, szefárd és askenázi zsidó vagy – leginkább – német (sváb) eredetűek voltak-e. Ők mindent hátsó gondolat nélkül egész egyszerűen magyar(országi) honpolgárok akartak lenni, nem tudván, hogy ez az ösztönös törekvésük egyfelől a korábbi domináns hungarus-tudat átvétele, korszerűsítése, másrészt pedig, bár polgárinak mondják, és tanítják azóta is az iskolában és az
egyetemeken, legalább annyira nemesi, rendies, hierarchikus jellegű, ám mégis változatlanul rendkívül vonzó a presztízs ranglétra garádicsain felfelé igyekvők számára, bármelyik hungáriai „más-ajkú” nemzetiségből származzanak is.
ad 2) A „kaliforniai méretű” városfejlődési, iparosodási, civilizáltsági lendület a „boldog
békeévekben” mindenkit magával ragadott a Bánság városaiban s különösen Temesváron: az azóta többszörösen devalválódott, mi több, szándékosan eltorzított francia mintájú „magyar állameszme” a reformkor óta készen állt, s ezzel összefüggésben a föntebb szóba hozott nemesi típusú polgárisodás/polgárosodás versus magyarosodás dinamikája pedig azt az akkor még reálisnak tetsző,
de a trianoni „végzések” miatt sajnos illúziónak bizonyuló életérzést keltette, hogy a „történelmi ország” déli határvidékén új magyar metropolis van születőben, amely joggal törekedhet egy második Budapest státusra és rangra.
ad 3) Temesvár azért olyan fontos minden magyarul érző, gondolkodó (és álmodó) férfi és nő számára, mert egy „elbűvölő” kivételes történelmi pillanat kőbe, szobrokba, épületekbe, istenházákba és főként érzésekbe, emlékekbe foglalt monumentuma: jelkép, szimbólum: azonos a „nagy-magyar” álommal.
Temesvár a magyar fejlődés szimbolikus tere, ahol, mint cseppben a tenger, mindaz megtörtént és tanulmányozható – kicsiben –, ami a régi Magyarország csaknem minden más régiójában szintén bekövetkezett.
S végül, de nem utolsósorban kortársaink és pályatársaink közül senki sem tett annyit e letűnt történelmi valóság feltárásáért, emlékeinek megismertetésért és megőrzéséért, mint Szekernyés János.
Mert azáltal, hogy Szekernyés János sorra veszi szeretett városa gyakorlatilag minden utcája, annak minden egyes családi és bérháza, üzeme, boltja, vendéglője, iskolája, temploma históriáját, ideértve valamennyi (!) „vegyes-ajkú” lakójának hozzáférhető biográfiai adatát, nagyjában-egészében rekonstruálható életútját, viselt dolgait és jeles cselekedeteit, nem csupán helytörténetet művel, hanem társadalom-művelődés- és mentalitástörténetet ír, egy régió és egy magyar szemszögből kérészéletű
társadalomfejlődés és mentalitás/életérzés – a „nemesi polgárisodás” – totális történelmét örökíti meg.
Amely végeredményben azonos a magyar fejlődés lényegével, azzal, hogy „mi a magyar”.
Úgy is mondhatnám, hogy ezzel a kimerítő aprólékossággal Szekernyés János egyszersmind poézist teremt. Egy letűnt, romjaiban is lenyűgöző (magyar) világét, amely sokkal több lehetőséget rejtett magában, mint ami megvalósult, megvalósulhatott belőle.
De ennek felmutatása egyszersmind reményt is nyújt, mert, ha egyszer valami lehetségesnek bizonyult, talán nem veszett el, nem veszhet el örökre.
Nem szaporítom tovább a szót: a MAGYAR ÖRÖKSÉG Díja nem kerülhetett volna méltóbb kezekbe!
Nemesvita, 2024. november 24/25.
Kitüntetésben részesültek:
Gyöngyössy Imre, Petényi Katalin, Kabay Barna filmművészete
laudátor: Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, püspök
Izsák Imre Gyula matematikus és csillagász tudományos teljesítménye
laudátor: Kiss László MTA – CSFK főigazgató
Káli Medence Környezetvédelmi Társaság értékmentő tevékenysége
laudátor: Kerner Gábor műemlékvédelmi szakmérnök, építész
Navratil Andrea népzenészi művészete
laudátor: Agócs Gergely népzenész, népzenekutató
Országgyűlési Könyvtár
laudátor: Smuk Péter dékán, egyetemi tanár – NKE
Szekernyés János bánsági helytörténetkutatói munkássága
laudátor: Borsi-Kálmán Béla – történész, műfordító, az MTA doktora
Wittner Mária szabadságharcos életpéldája
laudátor: M. Kiss Réka néprajzkutató, történész, egyetemi docens, a NEB elnöke
