Szekernyés János: Temesvár kövei. Préselt virágszirmok az Erzsébetvárosból.
Kolozsvár, 2023, Művelődés Kiadó
Mottó: „A legképzettebb helytörténész is csak nehezen boldogulna, ha nem fogadná kegyébe időnként a szerencse. Rengeteg dolgot előbányászhat a levéltárak mélyéről, a régi könyvekből, a hajdanán megjelent újságok és folyóiratok megsárgult lapjairól, a féltve őrzött aktákból és dokumentumokból, de a feltárt anyagokat, összefüggéseket igazából csupáncsak az eleven személyes emlékezet humanizálhatja, gazdagíthatja és
árnyalhatja, fűszerezheti és töltheti meg tartalommal, hús-vér élettel. Közelről sem véletlen, hogy világszerte valósággal virágkorát éli az utóbbi évtizedekben a visszaemlékezés-irodalom és a »szóbeli történelem«. Az oral history újabban a történelem-és társadalomtudomány nagyon népszerű és felkapott áramlatává, iskolájává nemesedett.”
Ritkán fordul elő egy írástudó életében, hogy minden összejöjjön: szorgalom, kitartás,
ügyszeretet, kutatói szenvedély és tapasztalat, anyagbőség, szerencsés, önmagán túlmutató témaválasztás. S egy többszörösen találó cím. Ráadásul még egy gondos kiadó is, amely (aki) ügyel a részletekre is. Vagyis arra, hogy a mű kivitelezése és tartalma – a „külcsín” és a „belbecs” – harmonikusan illeszkedjék egymáshoz.
Persze ha valaki, miként Szekernyés János is, egy egész munkás életet áldozott arra, hogy szeretett városát, Temesvárt nem csupán módszeresen bebarangolja, hanem, úgyszólván minden sarokházát és kockakövét megtapogatva töviről hegyire megismerje s megismertesse, akkor ez az élmény akár meg is ismétlődhet. Merthogy csaknem hatvan esztendeje tartó hangyaszorgalmú levél- és könyvtári meg sajtótörténeti kutatásokkal párosul. No meg a még mindig élő „régi temesváriak” évtizedek óta tartó célirányos faggatásával…
Bárhogy lett légyen is, az biztosnak látszik, hogy a szekernyési oeuvre legújabb, immár huszonharmadik darabja ezek közé tartozik majd.
A vaskos, 648 oldalas, kemény borítójú, gazdag fényképmelléklettel ellátott majdnem
egykilós városrész-monográfiának már a külleme is magára vonja az érdeklődő olvasó
figyelmét: szürkébe játszó, kicsit sejtelmes halványzöld a színe, az elülső borítón a fertály
egyik főutcáját, talán épp a Dózsa utcát ábrázoló réges-régi fénykép, rajta a 6-os villamos messze, a Belváros irányába futó sínpárja, no meg két keménykalapos-öltönyös úriember, mintegy leképezve s megjelenítve Szekernyés János pompás könyvének fő témáját: Temesvár legnépesebb külvárosa rohamos korszerűsödését, civilizálódását, polgárosodását, ami, akkor még – minden ellenkező vélekedés (s utólagos manipuláció) ellenére – egyszersmind önkéntes magyarosodást is jelentett.
Mi több, épp a Bánság „fővárosának” ígéretes demográfiai, ipar- és közműfejlesztési,
tömegközlekedési, intézményalapítási elánja jogosított talán a legtöbb országos (magyar) reményre, közelebbről arra, hogy – francia mintára – a „magyar terv”: Kossuthék, Széchenyiék és Deákék nagy reformnemzedékének álma a szabadelvű,
polgárosult/polgárisodott, „européer” mintaállam, a „virtuális Magyarhon” igenis
megvalósítható – egyszersmind követendő példát is nyújtva a régi Magyarország többi kis, közepes és nagyvárosának is …
Más forrásból is tudható, hogy épp ez – a primus inter pares szerep – volt a temesváriság”, a dinamikusan gyarapodó és – megint leírjuk – egyúttal hallatlan ütemben magyarosodó – temesvári polgárok identitásának, önmagukról kialakított képének egyik igen fontos eleme is, amelyre – ki-ki a maga módján – a Város minden lakosa tudatosan törekedett a napszámosoktól kezdve a cselédeken, szatócsokon és az iparos meg beamter rétegeken át az alsó- és felső középosztályokig, az eleve kutyabőrrel rendelkező nemesi sarjakat és a nemesi diplomára (s a vele járó presztízsre) áhítozó újgazdagokat is beleértve.
S megint tegyük azonnal hozzá, Nicolae Ceauşescu (1918–1989) pár évtizeddel
későbbi egészen más – ellenkező – tartalmú (a visszájára fordított) értelemben és
kontextusban használt cinikus szóleleményét kölcsönvéve – „nemzetiségi különbség
nélkül”… Amin az értendő, hogy ebben a Macedónia mellett Európa talán etnikailag
legkevertebb régiójának székhelyén – s magától értetődik: Erzsébet királynő fertályában is – úgyszólván teljesen mindegy volt, hogy a városlakók szerb, bolgár, román, macedoromán, elzászi francia, szefárd és askenázi zsidó vagy – leginkább – német (sváb) eredetűek voltak-e.
Ők mindent hátsó gondolat nélkül egész egyszerűen magyar(országi) honpolgárok akartak lenni, nem tudván, hogy ez az ösztönös törekvésük egyfelől a korábbi domináns hungarus-tudat átvétele, korszerűsítése, másrészt pedig, bár polgárinak mondják, és tanítják azóta is az iskolában és az egyetemeken, legalább annyira nemesi, rendies, hierarchikus jellegű, ám mégis változatlanul rendkívül vonzó a presztízs-ranglétra garádicsain felfelé igyekvők számára, bármelyik hungáriai „más-ajkú” nemzetiségből származzanak is. A „kaliforniai méretű” városfejlődési, iparosodási, civilizáltsági lendület mindenkit magával ragadott: az azóta többszörösen devalválódott, mi több, szándékosan eltorzított „magyar állameszme” (a Szentkorona-tannal és az „ezeréves határokkal”) a reformkor óta készen állt, s ezzel összefüggésben a már többször is említett nemesi típusú polgárisodás/polgárosodás versus magyarosodás pedig azt az akkor még reálisnak tetsző, de a trianoni „végzések” miatt sajnos illúziónak bizonyuló életérzést keltette, hogy új magyar metropolis van születőben, amely joggal törekedhet egy második Budapest státusra és rangra.
Amely, ily módon, ha nem is egész Hungária (miként Károly Róbert Anjou-királyunk idején), de minimum Dél-Magyarország természetes központja lehet, és kell is, hogy legyen. Kapu a Balkán, Kis-Ázsia és a Közel-Kelet felé…
A 2023. november 13-án este az MTA Szegedi székházában rendezett bemutató során aztán a Szerző maga lebbentette fel a fátylat monográfiája fő címéről – ez persze máshonnan is tudható –, miszerint ez a temesvári magyar nyelvű lapokban (többnyire az Új Szó hasábjain) kéthetente közölt alkalmi helytörténeti újságcikk sorozatból nőtt ki három évtizede, amely immár közel jár a 750. számhoz…
De időzzünk el egy kicsit még a fő- és alcímnél! Szekernyés Jánosról évtizedek óta
teljes joggal terjesztik barátai, ismerői és tisztelői, hogy – úgymond – „minden követ” ismer Temesváron, illetve, amiről Jánosunknak nincs tudomása rajongva szeretett városa
történelméből, az úgyszólván „nem is létezik”…
Megvallom, engem, pályája utolsó szakaszához érkezett gyakorló historikusként, hivatásos emlékezet-búvárlóként leginkább mégis az alcím fogott meg, s nem kevésbé a szerző ezzel kapcsolatos eszmefuttatása, amely – gondolom – maga is egy szemérmes önvallomás: „A maradó kövek, a tömör sziklák mellett emlékeket konzerválnak és idéznek a törékeny, kifakult, áttetszővé aszott virágszirmok is, amelyeket […] megsárgult lapjaik között verseskötetek, regények, emlékkönyvek vagy képalbumok őriznek. Némelyikük száradtan is tartja formáját, színét és halványan még illatát is, a málladozó virágok is jelképek, titkokat rejtenek […] nagyobb hányaduk azonban egy kivételes élethelyzet, meghitt pillanat, ígéretes tekintet, elbűvölő mosoly, csodálatos kézmozdulat,
csillogó szempár, bájos arc, heves ölelés tanújeleként, tárgyi bizonyítékaként szolgált. A préselt virágok elmúlt világokat idéznek, varázsolnak vissza.”
Hát igen, pontosan erről van szó! Mert, immár történelmi síkra emelve Szekernyés
János vallomásos sorait, Temesvár azért olyan fontos minden magyarul érző, gondolkodó (és álmodó) férfi és nő számára, mert egy „elbűvölő” kivételes történelmi pillanat kőbe, szobrokba, épületekbe, istenházákba és főként érzésekbe, emlékekbe foglalt monumentuma: jelkép, szimbólum. Azonos a „nagy-magyar” álommal. Annak (történelmi, társadalom- és identitástörténeti) bizonyítéka, hogy bár nemzeti nagyjaink (Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák) nem biztos, hogy hajszálpontosan mérték be valós (vagyis effektíve megvalósítható) történelmi (gazdasági, demográfiai, nemzetépítési) és főként geostratégiai esélyeinket egy francia (jakobinus, központosított) típusú modern magyar nemzetállam megteremtésére (magától értetődően: eredeti határai megóvásával!), elképzeléseik mégsem voltak teljesen légből kapottak, eleve reménytelenek. Mert, szenvtelen történészi racionalitással akár, hogyan is értékelhetjük, hogy a bécsi kancellária tudatos törekvése 1716 (Temesvár Eugen de Savoy általi bevétele) után egy német (katolikus) többségű és jellegű osztrák minta tartomány
megteremtésére nem csak hogy nem sikerült, hanem – épp ellenkezőleg – gróf kollegrádi Leopold Kollonich érsek (1631–1707) és Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg gróf (1711–1794) közös rémálma, a kiirtatandónak ítélt (magyar) „nemesi/rendi világ” valósult meg – korszerű változatban…
Olyannyira, hogy a „nagy háború” küszöbén Temesvárt bízvást – kis túlzással persze –
akár „magyar városnak” is nevezhetjük, hiszen az 1910-es „ügydöntő” népszámláláskor
etnikailag sokféle eredetű lakosai szinte hajszálpontosan ugyanolyan arányban (54,4
százalékban) vallották magyarnak magukat, mint – átlagban – a „történelmi Magyarország” többi honpolgára…
Ezért tekintem én, s gondolom, sok tanult pályatársam is „Temesvárt a magyar fejlődés
szimbolikus terének, ahol, »mint cseppben a tenger«, mindaz megtörtént és tanulmányozható – kicsiben –, ami a régi Magyarország csaknem minden más régiójában szintén bekövetkezett.”
Sőt, amikor már minden veszni látszott, hiszen 1918. november 17-én szerb csapatok
jelentek meg Temesvárott, és a közmondásos szakértelme és becsületessége miatt posztján hagyott német (sváb) eredetű, de magát feltétlenül magyarnak érző és valló Geml József polgármestert („civilben” képzett statisztikust) a véglegesen berendezkedni kívánó szerb hatóságok december végén felkérték egy rögtönzött újabb népszámlálás levezénylésére és értékelésére, minden várakozással ellentétben még többen – a városlakók közel 57 százaléka! – nyilvánították magyar tudatúnak magukat, mint nyolc esztendővel korábban!
Pedig akkor már túl vagyunk a világháborús vereség sokkján, nem kevesen érzik, hogy a
„hajó elment” – és mégis!
Vagyis alighanem a hét éve elhunyt Katus Lászlónak (1927–2016) volt (lett volna)
igaza, aki egy 1970 táján egy történész-világkonferenciára a legmodernebb kvantitatív
demográfiai módszerrel elkészített – azóta „elsüllyedt” – számításai szerint: ha nincs
„Trianon”, 1950 körül gyakorlatilag minden erdélyi, partiumi és bánsági nagy, közepes és
kisváros etnikai és (magyar) nemzettudati „fejleményei” alig különböztek volna mondjuk
Győr, Pécs és – igen – Budapest lakosságának öndefiníciójától…
*
Szekernyés monográfiájában lapozgatva vessünk egy pillantást, csupán szúrópróba
gyanánt, hogy (mit) mutat – 1910-ben – ez a föntebb vázolt alaptendencia néhány
erzsébetvárosi számsor tükrében!
Ezekből, teljesen önkényesen, csak két mozzanatot emelnék most ki:
Temesvár 72. 555 főnyi össznépességéből a legtöbben épp az Erzsébetvárosban laktak,
egyszersmind éppen itt volt a legmagasabb a bánsági németek, a „magyar-svábok” (Herczeg Ferencé a szó!) aránya: 47,6 százalék. Ugyanakkor a kerület lakosságának csaknem nyolcvan (79, 2) százaléka – majdnem tizenegyezer férfi és nő – tudott már magyarul. Sokan közülük valószínűleg tökéletesen, hiszen nagyon sok bánsági (temesvári, lugosi, verseci, vingai, fehértemplomi, zsombolyai) írástudót ismerünk, aki mindkét fő nyelven (azaz németül és magyarul) egyaránt szerkesztett és írt verset meg újságot, adta ki emlékiratait, vagy, ha személyes sorsa éppen úgy alakult, horgonyzott le minden zökkenő nélkül egyik vagy másik anyanyelve (munkanyelve) mellett (Geml József, Schiff Béla, id. Niamessny Mihály, Hans Mokka, és a sor tetszés szerint folytatható.) A tehetségesebbek közül olyan is akadt – derül ki Szekernyés monográfiájából – aki akár egy harmadik helyi nyelven is képes volt a „mutatványt” megcselekedni. Ezek közt valószínűleg az Eugen Nedits néven anyakönyvezett, cincár (macedoromán) apától és magyar anyától született Szentkláray Jenő (1843–1925) viszi
el a pálmát, olyannyira, hogy szerbül írt egyháztörténeti szakmunkái déli szomszédaink
historiográfiájában is megkerülhetetlenek, ennél fogva teljes joggal lett az újvidéki Szerb
Matica Irodalmi és Tudományos Egyesület tiszteletbeli tagja, akárcsak – a magyar mellett – a Szerb Tudományos Akadémia megbecsült tagja. (Talán mondanom sem kell, egy időben ő is erzsébetvárosi polgár volt!).
Mindazonáltal e vegyes ajkú népkonglomerátum nem mindegyik tagja rendelkezett
ilyen kifinomult nyelvérzékkel. A szintén a temesvári „olvasztótégelyben” felcseperedő
horvát–magyar vegyes házasságból származó Méliusz (Nelovánkovics) József 1940 körül
keletkezett, de csupán 1969-ben megjelent Város a ködben című kulcsregényében olvasható, hogy a múlt század első évtizedeiben Temesvárnak rengeteg olyan lakosa volt, aki három-négy nyelven (németül, magyarul, szerbül, bolgárul, netán románul) meg tudta értetni magát, de egyiket sem beszélte tökéletesen. Ha pedig – ugyancsak Méliusz szerint – a „nacionáléja” iránt érdeklődtek, csupán a vállát vonogatta, s meg sem értette a kérdést: halvány fogalma sem volt róla, hogy milyen spontán temesvidéki etnikai keveredés produktuma éppen…
Mert, bármilyen hihetetlen, még az sem ment ritkaságszámba, hogy valaki olyan
körülmények között érezze és nyilvánítsa büszkén magyarnak magát, akinek egyetlen csepp „szkíta-vér” sem csörgedezett az ereiben. Ezek közé tartozik Pecsovszky József (1921–1968), egy Gölnicbánya környékéről a Bánság székhelyére keveredett „tót” kovácsmester és egy dettai „sváb” háztartásbeli fia – a macedoromán eredetű Gheoghe Hagi mellett a román futball mindmáig legnagyobb alakja –, aki Perényi néven 1942/1943-ban háromszor is játszott (kitűnően) a magyar nemzeti tizenegyben, s aki egy kései interjújában önérzetesen hangsúlyozta, miszerint a legvadabb volksbundos időkben is magyarnak érezte és vallotta magát, mert – saját szavaival – ezt a nemzetiséget ő választotta, s pontosan tudja is, hogy miért…
Persze a nagy példák régóta megvoltak már, hiszen ki vonhatná kétségbe az 1848/1849-es önvédelmi harc Görgei után leghíresebb tábornoka, a Komárom sikeres védőjeként
világhírnévre szert tett temesvári eredetű Klapka György Tábornok (1820–1892), vagy éppen a hosszú évtizedekig a pesti „írófejdelem” rangját birtokló, részben szintén Temesvárott szocializálódott Herczeg Ferenc (1863–1954) „magyarságát”?
Holott, akárcsak Perényi-Pecsovszky-Peciovschi József esetében, sem az elnémetesedett
morva családból származó Klapkának, sem a verseci Herzog-klánnak egyetlen magyar őse sem volt…
Ez a német–magyar (magyar–német) „szimbiózis” mind szociológiailag, mind
mentalitástörténetileg már 1870 körül oly szilárd alapokon nyugodott, hogy a bánsági és temesvári társadalompolitikai és társaslélektani folyamatok egyik legélesebb szemű külhoni megfigyelője – Emil Picot (1868 és 1870 között a temesvári francia alkonzulátus vezetője, később a Sorbonne Keleti Nyelvek Főiskolája, az INALCO román tanszéke első professzora) – egy 1869-ben keletkezett terjedelmes diplomáciai jelentésében nem tudott (vagy nem is akart) különbséget tenni emez összeszövődőben lévő két rétegből származó választópolgárok között – „Magyar–Német–párt”-nak (le parti des Hongro-Allemands), illetve, nemes egyszerűséggel magyar–németeknek (Hongro-Allemands) nevezve őket…
*
Szekernyés legújabb nagymonográfiájának rengeteg – felsorolni is lehetetlen – erénye
közül két mozzanatra még kitérnék!
Rövidre fogva: nem kertel, nem finomkodik, nem írja szégyenlősen körül a „kényes támáknak” minősülő adatokat, tényeket s a belőlük levezethető „következéseket”
sem.
Ilyen például a temesvári zsidók megmagyarosodása, amelynek valódi dimenzióival – a
temesvári Levente-pör kutatójaként – magam csak nagyon későn szembesültem. Ennek
legfőbb oka az volt, hogy az általam ismert román és angol nyelvű szakmunkák szerzői (kivált a lugosi származású Victor Neumann tanulmányai), noha nem tagadták a jelenség létezését, jobbára az olvasó empatikus képességeire és fantáziájára bízták, hogy ennek az 1870-es években kezdődő és a milleniumi időkben robbanásszerűen felgyorsuló folyamatnak mi lett 1918/1920-ig, vagyis egy szűk félévszázad alatt a valós, számokban és tényekben megfogható (vég)eredménye. Közelebbről az, hogy a bánsági (főképp lugosi és temesvári) zsidók, noha a németet is anyanyelvi szinten megőrizték, s később, az 1920-as impériumváltozás után csemetéiket kényszerből román tannyelvű iskolákba adták, elsöprő többségükben 1880 és 1920 között lélekben ők is ugyanúgy – Randoph Braham szavaival – magyar zsidók (zsidó-magyarok) lettek, miként teszem azt a miskolci, a szegedi, avagy az aradi izraeliták! (A nagyváradi „mózeshitű magyarokról” nem is beszélve, hiszen, ha volna objektív mérce – képzeletbeli patikamérleg – a „magyarságteljesítmény” rangsorolására, e nemes versengésben minden valószínűség szerint a váradi zsidók vinnék el a pálmát!)
A talán akaratlan „ködösítésre” az teremtett lehetőséget, hogy csupán a demográfia, a
szociológia és a társaslélektan alaptörvényeire hagyatkozva Temesvárott elméletileg s
látszólag nagyobb esély kínálkozott a századfordulóig domináns német nyelv és kultúra
megtartására, mint a persze számtalan propagandaeszközzel (sajtó, könyvkiadás) s kivált az óvodai és iskolai oktatás révén erőteljesen propagált magyar államnyelv (és a vele járó kicsit túlzó, romantikusan szép önkép, „magyarosch” mítoszok és legendárium) átvételére.
De nem, mégsem! A temesvári zsidóság körében, az askenáz és a szefárd hátterű családok többségében 1910 körül egyaránt a magyar lett az első számú beszélt (használt) nyelv, a mindenható presztízshierarchiában Petőfi és Arany nyelve Goethe és Schiller nyelve elé, legalábbis velük közel azonos szintre került…
Anekdotikus jellege ellenére, esetleges olvasóm engedelmével közzé is teszem az ezzel a tényállással kapcsolatos „aha-élményemet”.
A „történet” előzménye, hogy épp Szekernyés János önzetlensége révén jutottam hozzá az ugyancsak Temesvárról elszármazott Tiberiu Schatteles The Jews of Timisoara: in historical perspectiv. (Bucharest, 2014, Editura Hasefer) című érdekes könyvének román változatához, amelynek lapozgatása közben erős késztetést éreztem, hogy kinyomozzam a Kanadában élő szerző kilétét, s felvegyem vele a személyes kapcsolatot…
Többszöri nekirugaszkodás után valamikor 2013 nyarán sikerült is megszereznem ottawai lakása telefonszámát, s egyik este feltárcsáztam a számot a párizsi magyar nagykövetség épületében lévő irodámból. Kellemes női hang érdeklődött, természetesen angolul, kihez van szerencséje, én pedig, szintén Shakespeare és Churchill nyelvén illedelmesen bemutatkoztam (ezt nyilván nem értette kristálytisztán), s megkérdeztem, beszélhetnék-e Mister Schattelesszel? – Ó, hogyne, várjon egy pillanatra, kérem!
Majd azonnal ezt a revelatív erejű mondatfoszlányt hallottam a kihangosított készüléken át – magyarul: – Tibi, gyere a telefonhoz, Párizsból keresnek…
Vagyis Schatteles Tibor és Ágnes nevű, szintúgy temesvári magyar bankárcsaládba született hites felesége mind Bukarestben (Tiberiu Schatteles Románia legjelesebb közgazdászai közé tartozott az 1960-es/1970-es években, aki elsőként alkalmazott matematikai módszereket elemzései során), mind rövid londoni emigrációjuk, mind pedig kanadai pályafutásuk idején egy hosszú életen át mindvégig az 1930-as/1940-es években szülővárosukban elsajátított s anyanyelvnek tekintett magyar nyelven érintkezett egymással… Olyannyira, hogy Schatteles Tibor (1928–2019) utolsó óhajainak egyike az volt, hogy a temesvári zsidóság történetéről szóló izgalmas könyve az anyanyelvén is megjelenjék…
Azóta ezt a(z ál)kérdést a magam részéről „megoldottnak” vélem…
Nem tekinthetem azonban társadalom- és mentalitástörténeti szempontból véglegesen
lezártnak a lassan közel kétszáz éves magyar–román (román–magyar) történelmi disputa
bánsági és temesvári szegmensére vonatkozó régebbi és újabb fejleményeket.
Még akkor sem, ha a két legutóbbi romániai népszámlálás eredményei magyar
(nemzetépítési-megtartási/megmaradási) szempontból finoman szólva is riasztóak!
A Temesvárt még élő magyar tudatú – magukat magyarnak valló – személyek részaránya 2023-ban alacsonyabb, mindössze 7 százalék körül lehet! – mint az 1860-as évek végén, amikor az írásunk első felében szóba hozott hallatlanul dinamikus bánsági és temesvári ígéretes modernizációs (egyszersmind magyarosodási) folyamat elkezdődött.
Szekernyés János e vonatkozásban is tárgyszerű, őszinte és szókimondó!
Példának okáért a Virgil Economu ezredes parancsnoksága alatt 1919. augusztus 3-án
– micsoda véletlen: ugyanazon a napon, mint Budapestre! – Temesvárra bevonuló román csapatok megjelenését a „romanizálás” nyitányaként írja le, és semmiféle kétséget nem hagy az olvasóban aziránt, hogy a magyarhoz képest is legalább nyolcvan esztendővel megkésett, ugyancsak francia típusú román nation building logikus kezdetének tekinti – annak minden távlati következményével!
Ennélfogva alig titkolt szomorúsággal veszi számba a Temesváron és az egész bánsági
régióban is gombamód szaporodó görögkeleti (ortodox) templomokat, a jelenséget magát „hagymakupolás honfoglalás” gyanánt jellemezve.
S nem remeg meg a keze akkor sem, amikor – „nevén nevezve a gyereket” – az 1920.
június 4-i trianoni diktátum óta (s ennek eredményeképp) töretlen eltökéltséggel zajló román nemzet- és államépítő törekvéseket homogenizációnak minősíti. Nem rejtve azt sem véka alá, hogy a regáti (főként olténiai és bukaresti) „káderek” és szerencselovagok kíméletlen térfoglalása és gátlástalan vagyonosodása nem csupán a bánsági németeket, szerbeket és magyarokat sújtotta, hanem a helyi románság szemében is több mint visszatetsző volt, hiszen az Ókirályságból érkezett mohó „gyarmatosítók” őket is kiszorították, mellőzték,
parkolópályára kényszerítették, elüldözték, kisemmizték, és végső soron megalázták…
Másképpen, kicsit nyersebben szólva az 1919-es/1920-as Párizs környéki „végzéseknek”
végeredményben a bánsági soknemzetiségű, különféle eredetű „polgárok” váltak a legfőbb kárvallotjaivá, hiszen1920-ban az addig oly ígéretesen zajló „nemesi polgárisulás” megtorpant, nem mehetett végbe (majd idővel elenyészett)! Mindmáig nem vált nyilvánvalóvá, hogy a panaceának tekintett s napjainkban is – kissé paradox módon újabban az Európai Unió égisze alatt – szolgai módon (legalábbis zsigeri ösztönösséggel) másolt francia modellnek nem csupán új keletű országhatárokat és mesterségesen kialakított vadonatúj entitásokat létrehozó, „nemzeti átrendeződéseket”-t eredményező, „impériumváltásnak” is nevezett államjogi következményei – s azt mindmáig görcsösen igazolni kívánó román, szerb, magyar „nemzeti látószögű” historiográfiája – van, hanem létezik egy elfe(le)dett, eltagadott, félreértett (félremagyarázott) belső, immanens társadalomtörténeti/szociológiai, társaslélektani vonulata, rejtett erővonala is.
Ennek tehetetlenségi nyomatéka – benső (inherens) dinamikája – hosszú évekig oly
erős volt/maradt, hogy a harmincas évek egyik nagy tekintélyű román szociológus-
demográfusa, s nem csupán ő, hanem a két világháború közötti román értelmiségi és politikai elit egésze – a vészharangot megkondítva – a számára már-már érthetetlen, „rémálomszerű” bánsági társaslélektani fejleményeket elemezve egyik 1935-ben megjelentetett tanulmányában nem átallotta a Bánságot „a románság temetőjének” nevezni…
Vagyis – s egy elvontabb/megemelt szinten – maga a Közép- és délkelet-európai régió
nemzet- és társadalomfejlődésének alaptendenciája, pontosabban annak rejtett „belső kódja” homályosodott el mind a „vesztesek”, mind a „győztesek” szeme előtt – azaz nem csupán a „Trianon” okozta traumát mindmáig feldolgozni nem igazán képes magyar közvélekedés, hanem a magát abszolút nyertesnek vélő (remélő) „államalkotó” román intelligencia krémje számára egyaránt.
Merthogy a Délkelet-európai térség egészének s népei/nemzetei oly kívánatos
megbékélése és jövője szemszögéből történelmileg/szociológiailag még nagyobb –
jóvátehetetlen – közös veszteség (és nem pusztán máig sajgó magyar nemzetstratégiai kudarc csupán) az a tagadhatatlan fejlemény,hogy – nem függetlenül az egymás ellen folytatott kíméletlen utóvédharcoktól s „irredenta” acsarkodásoktól – egyik „utódállamban” sem jegecesedhetett ki az az öntudatos, vállalkozó kedvű, a központosított, jakobinus beidegződésű államhatalomtól független citoyen típusú polgárság, amely követendő példaként és motorként szolgálhatott volna a „történelmi ország” összes többi régiója számára, minthogy „területét – Szekernyés János rezignált szavaival – eléggé megfontolatlanul szétdarabolták.”
A „nagy kérdés” változatlanul az, hogy vajon, valamiféle „csoda” vagy valamilyen
nagyon nem kívánt geostratégiai sokk, s nyomában az egész térség esetleges „újrarendezése” teremthet-e még valaha alkalmat az 1920 után szétzilált helyi közösségek, mikrotársadalmak mélyszerkezetének helyrekalapálására, a sokszor szándékosan széttépett finomszálú szerves kapcsolatrendszerek újraszövésére…
Vagy marad az egész hamvadó, gyönyörűszép préselt virágszirom réges-rég jobb létre
szenderült hölgyek valaha gondosan őrzött gyöngybetűs kis noteszeiben, fényképalbumaiban, illetve digitalizálandó levéltárak eldugott – de azért egy kis jóakarattal visszakereshető – fondjaiban…
Nem tudjuk, nem is tudhatjuk.
Az viszont egészen bizonyos, mi több, máris kézzelfogható tény, hogy Szekernyés
János ezzel a hatalmas monográfiájával végképp beírta magát a Bánság historiográfiájának legnagyobb alakjai – Berkeszi István, Bodor Antal, Böhm Lénárt, Geml József, Milleker Bódog, Ormós Zsigmond, Pesti Frigyes, Singer Jakab, Szentkláray Jenő és társaik – sorába, másrészt megcselekedte azt, amit közös „hazái” (Kalotaszeg, a Bánság, Erdély, Románia s mögötte a régi Magyarország) porladó emlékezete megkövetelt.
Könyvének ugyanis „téves” a címe, legalábbis – első látásra – kicsit félrevezető! Valójában ugyanis, tárgyszerűen így kellene hangzania: Temesvár és Erzsébetváros Nagy Enciklopédiája, avagy a félresiklott közép-európai polgárosodás titkos történetének kincsestára.
Mert azáltal, hogy Szekernyés János sorra veszi a hajdani Német- és Oláhmajorból
kialakított Erzsébetváros minden utcája, annak minden egyes családi és bérháza, üzeme,
boltja, vendéglője, iskolája, temploma históriáját, ideértve valamennyi (!) „vegyes-ajkú”
lakójának hozzáférhető biográfiai adatát, nagyjában-egészében rekonstruálható életútját, „viselt dolgait” és jeles cselekedeteit, nem csupán helytörténetet művel, hanem társadalom-, művelődés- és mentalitástörténetet ír, egy régió és egy magyar szemszögből kérészéletű társadalom fejlődés és mentalitás/életérzés – a „nemesi polgárisodás” – totális történelmét örökíti meg.
Úgy is mondhatnám, hogy ezzel a kimerítő aprólékossággal egyszersmind poézist teremt.
Egy letűnt, romjaiban is lenyűgöző (magyar) világét, amely sokkal több lehetőséget rejtett magában, mint ami megvalósult, megvalósulhatott belőle.
Szeged, Nemesvita, 2023. november 13.– november 26.
A szerkesztő megjegyzése
Szekernyés János (Kajántó, 1941. szeptember 27.) erdélyi magyar helytörténész, műkritikus, irodalom- és művelődéstörténész, újságíró, szerkesztő, felesége Kurkó Irén (1941).
Középiskoláit Kolozsváron, az Ady Endre Középiskolában végezte (1959), majd a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet (1964). 1965–68 között a temesvári Szabad Szó belső munkatársa, 1968–74 között az Előre bánsági területi tudósítója, kulturális rovatának vezetője, 1974–91 között A Hét bánsági szerkesztője, 1991–92-ben az Erdélyi Tudósító temesvári munkatársa. 1992–93-ban a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház irodalmi titkára, majd megbízott igazgatója; nyugdíjba vonulásáig (2004) az Agenda temesvári sajtótröszt újságíró munkatársa. 1992-től a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének, 2002-től a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári fiókjának elnöke. (Wikipédia)
