Néhány gondolat Gecse Géza: Orosz nagyhatalmi politika, 1905–2021 című könyve olvasása közben (3. rész)
(IV.) Utóhang (Sto gyélaty?)
„Zendülésnek nevezem a kelet-európai országok emancipálódási mozgalmát,
amely ezek részleges és valószínű, ideiglenes szabadulását jelentette a
szovjet/orosz befolyási övezettől, hogy besoroljanak az amerikai–nyugat európai
kettős ellenőrzésű politikai és gazdasági övezetbe, a szuverenitás széles körű és sikeres
elvesztése árán; a helyzet nem áll távol a »korlátozott szuverenitás« brezsnyevi elméletétől.”
(Dan Culcer)
Valamiféle kontraszt, egyszersmind tükör gyanánt ide kívánkozik egy hasonló, ugyancsak misztikus vétetésű magyar prófécia a második világégés lezárulásának idejéből – Hamvas Bélától: „Magyarország történeti szerepe ma az, hogy mivel a legtöbb tűzön égett át, mivel a legtöbbet szenvedett, s éppen ezért ma a legtöbbet tud, ezért a világ által várt új értelmet megtalálja, kibontja, a legmélyebben meg tudja érteni a létet és az új értelmet ki fogja fejezni.”
Ez természetesen szép, de nem teljesen igaz, mert a lengyelek az elmúlt háromszáz esztendő folyamán, sőt, a 20. században is nemzeti létükben még nagyobb megpróbáltatásokon mentek át. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb gazdasági/politikai/szellemi erő, szilárd nemzeti öntudat, áldozatvállalásra képes eltökéltség, politikai akarat, s nem utolsósorban, kivételesen szerencsés geostratégiai csillagállás kellene hozzá… (Mint amilyen román történelmi riválisainknak, egyszersmind sorstársainknak 1856 és 1947 között háromszor is – leginkább 1918/1920-as három „annus mirabilis” során – megadatott.)
Minden jel szerint közelebb járt valós (reális) történelmi lehetőségeink helytálló felméréséhez egy másik nagy gondolkodónk, Mészöly Miklós, aki 1985-ben egy hollandiai konferencián így beszélt erről: „Tisztáznunk kell azonban valamit. A magyarság még korántsem szabadult meg sors- és nemzettudatának sok százados torzulásaitól, pszichés védekező mechanizmusainak a tehertételétől. Csupán helyzetet kapott a történelemtől, melyben a váltás, a kollektív nemzeti önterápiára való felkészülés tovább nem halasztható. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele az is, hogy mindazt a tudati és magatartásbeli beidegzést, amelynek az öröksége lappangva változatlanul bennünk munkál, akkor is az eredeti nevén nevezzük és leplezzük le, ha az a változott körülmények között aktuális mimikrivel próbálja álcázni magát. Csak a múlt kályhája mellől indulhatunk új táncba. Azt pedig hazárd dolog volna állítani, hogy nem cipelünk korhadt kölöncöket. Ahogy álmodunk, hiszünk, kétségbeesünk, tervezünk, kompenzálunk, gyűlölünk, helyesbítünk: vajon csakugyan megnyugtatóan jelzi a váltást? Nem hiszem, és még kevésbé tapasztalom.”
Hosszúra nyúlt (pszeudo)recenzióm címéhez visszakanyarodva „mitévők legyünk” tehát, ha nem akarunk abba a helyzetbe keveredni, melyet a múlt század talán legnagyobb államférfija (s bizonnyal legcsípősebb tollú esszéírója), Sir Winston Churchill így fogalmazott meg a második világháború utolsó éveiben Atlanti óceánon túli szövetségeséről: „Az ember mindig bízhat abban, hogy az amerikaiak jó döntésre jutnak, miután az összes többit kipróbálták.”
Mert, ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor mi is – pontosabban a magyar politikai elit mindenkori vezérférfiai – ide jutottunk/jutottak: 1526, a „vég kezdete” óta voltunk MI(magyarok) már – legalábbis a minket épp minősítő aktuális nagyhatalom szempontjából – Bécs hűséges, a „realitásokba” beletörődő alattvalói, buzgó labanc kollaboránsok vagy épp ellenkezőleg: Thököly Imre és Rákóczi Ferenc fejedelem lázongó, megbízhatatlan, álnok, rebellis kurucai, majd 1848/1849-ben az európai „népszabadság” lánglelkű, a szent szövetségi császári és cári önkény ellen pallost ragadó bajnokai, utóbb a „következéseket” higgadtan mérlegelő, a Habsburg dinasztiával hosszú távú kiegyezést kereső „reálpolitikusok”, kicsit később a régi Magyarországon élő „más-ajkú” népcsoportok, a „nemzetiségek” (románok, szlovákok, szerbek, szlovének, rutének) cinikus, lelketlen elnyomói. Még később, immár az 1918/1920-as „összeomlás” után Hitler „utolsó csatlósai”, majd, a ló túlsó oldalára átesve, 1956-ig Sztálin „legjobb tanítványai”…
S ki ne emlékezne a „szocialista tábor legvidámabb barakja” kifejezésre az „érett szocializmus” Kádár-kori legjobb éveiből, majd nagyjából 1988 és 1992 között a kelet-közép-európai rendszerváltások „avantgárd” státusára, amelynek intelligens szereplőgárdája – többnyire ma is élő nemzedéktársaink – „okos” kompromisszumokkal békésen vezényelték le a „tárgyalásos rendszerátalakítást”. Máig ható s nem csak pozitív konzekvenciákkal…
I ták dálse.
Vagyis szinte minden – s annak ellenkezője! De nagyítóval kell keresni mind a stabil („fenntartható”) gazdasági és politikai fellendüléssel, dinamikus iparosítással és városiasodással kéz a kézben haladó, rendszerint igen rövid periódusokat, „szakaszokat”, s mind az elveket meg az elméleteket kidolgozó háttérembereket és tényleg sikeres gyakorló politikusokat. Talán az 1825-től számított, de korábbi előzményekre visszanyúló reformkor s annak stratégiai gondolkodással is bíró köznemesi és honorácior elitje ilyen, amely – francia mintára – az ország korszerűsítésének, polgári átalakításának igazán felemelő, ám eleve ellentmondásos programját (az „április törvényeket”) kigyöngyözte magából. S ugyancsak ilyennek minősíthetjük a belőlük, e valóban széles látókörű, szabadelvű, többségében szintén nemesi eredetű nemzedékből kiemelkedett Kemény, Deák, Eötvös, Csengery és Andrássy nevével fémjelezhető szűkkörű társaságot (’élcsapatot’) s annak történelmi teljesítményét is, hiszen bármennyire sértette is az öntudatos magyari „nemesi szabadságok” elvét a korlátozott önrendelkezés (az önálló magyar haderő, pénzügy és diplomácia hiánya) az általuk létrehozott, belső – „rendszerszintű” – ellentmondásai ellenére is aránylag működőképes kiegyezéses szisztéma biztosította mintegy fél évszázadon át Magyarország nagyhatalmi állásának csalóka látszatát s impozáns gazdasági és társadalmi fejlődésének konkrét lehetőségkeretét.
Nem véletlenül nevezi a magyar kollektív emlékezet „boldog békeidőknek” az 1867 és 1914 közötti negyvenhét esztendőt, amelynek során hihetetlen mértékű fejlődés ment végbe a régi („történelmi”) Magyarország szinte minden régiójában s gyakorlatilag minden városias jellegű településén, a mezővárosokkal kezdve a megyei központokon át a valódi nagyvárosokig, különösen az egyfajta második főváros státusra áhítozó s valóban Dél-Magyarország természetes központjának számító Temesvárott.
Ám a másfél évszázados (a Temesi Bánságban csaknem kétszáz esztendős) török hódoltsággal s a történelmi ország három részre szakadásával járó hanyatlást csak ideig-óráig – néhány nyugalmas évtizedre – lehetett feltartóztatni, ütemét fékezni, de megállítani, visszájára fordítani sohasem. Mert közismert tény: a valóban nagy reményekre jogosító reformkort betetőző 1848/1849-es forradalmat és önvédelmi harcot a kétszázezres orosz–kozák ármádia beavatkozása, a világosi fegyverletétel, Haynau vésztörvényszéke, majd a Bach-korszak centralizált önkénye követte. A történelmi, geostratégiai szélcsend gyanánt is értelmezhető, 1867 és 1914 közötti hallatlan civilizációs előrehaladást és szinte valószínűtlen mértékű jobbára önkéntes magyarosodást pedig az első „nagy háború” s annak „logikus” folyománya – a nagyhatalmi békediktátum – zárta le 1920-ban, s mindaz, „ami utána következik”: Bethlen-restauráció, Horthy-korszak, jogosnak érzett irredentizmus, zsidótörvények, vészkorszak, Don-kanyar, „felszabadítás/felszabadulás”, Rákosi-korszak, majd a Kádár-rendszer…
S végül a „rendszerváltás/rendszerváltozás/rendszerváltoztatás”, újabban már „rendszerátalakítás” fedő nevű, nagyritkán – közelítve az egyébként soha el nem érhető „történelmi Igazsághoz” –, vitrinátfestésnek mondott, szintén geostratégiai/geopolitikai hátterű, de pusztán magyaros hatalomtechnikai jellegű jelenséghalmaz, amelynek szintúgy csak fázisai, szakaszai, hullámai voltak s vannak – katarktikus fordulatot hozó, a hanyatlást fellendülésbe átváltó ereje ennek sem volt még.
Legalábbis egyelőre.
Ha tehát a kezünket szívünkre tennénk, akkor be kellene vallanunk, hogy az, amivé lettünk/váltunk: városaink külleme, intézményeink karaktere és működési módja, törvényeink minősége és közéletünk, nemzeti tudatunk/önszemléletünk állapota és annak jellege – egymáshoz való viszonyunk, társas érintkezésünk minősége/stílusa – jobbára 1867 és 1914 között épült s formálódott ki, akkor ivódott génjeinkbe, s ma is arra a rugóra jár, ami abban a szűk ötven esztendőben felmenőinkben s általuk bennünk, mai magyarokban rögzült. Ezt a Kárpát-medencében s a nagyvilágban élő hajdani és mai honfitársunkban kavargó, bizonytalan, kiegyensúlyozatlan, frusztrált létélményt – már, ha egyáltalán nem sajnálja a fáradságot, hogy elgondolkozzék rajta! –, amely végső soron mindnyájunkat jellegzetesen magyarrá tesz, immár történelmi távlatból nyugodtan nevezhetjük „nagy-magyar” álomnak. Hiszen annak (történelmi, társadalom- és identitástörténeti) ténynek a bizonyítéka, hogy bár nemzeti nagyjaink (Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Kemény, Deák és társaik) nem biztos, hogy hajszálpontosan mérték be valós (vagyis effektíve megvalósítható) történelmi (gazdasági, demográfiai, nemzetépítési) és főként geostratégiai esélyeinket egy francia (központosított) típusú modern magyar nemzetállam megteremtésére (magától értetődően: eredeti „ezeréves” határai megóvásával!), elképzeléseik mégsem voltak teljesen légből kapottak, eleve reménytelenek. Mert, ha példának okáért arra gondolunk, ami 1716 és 1918 között a Temesi Bánságban és főképp annak székhelyén, Temesvárott történt, utólag is beleborzonghatunk. Ugyanis szenvtelen történészi racionalitással akár, hogyan is értékelhetjük, hogy a bécsi kancellária tudatos törekvése 1716 (Temesvár Eugen de Savoy általi bevétele) után egy német (katolikus) többségű és jellegű osztrák minta tartomány megteremtésére nemcsak hogy nem sikerült, hanem – épp ellenkezőleg – két évszázaddal később gróf kollegrádi Leopold Kollonich érsek (1631–1707) és Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg gróf (1711–1794) közös rémálma, a kiirtandónak ítélt (magyar) „nemesi/rendi világ” valósult meg – korszerű változatban.
Olyannyira, hogy a „nagy háború” küszöbén Temesvárt bízvást – kis túlzással persze – akár „magyar városnak” is nevezhetjük, hiszen az 1910-es „ügydöntő” népszámláláskor etnikailag sokféle eredetű lakosai szinte hajszálpontosan ugyanolyan arányban (54, 4 százalékban) vallották magyarnak magukat, mint – átlagban – a „történelmi Magyarország” állampolgárainak összessége… Másképpen, kicsit nyersebben szólva az 1919-es/1920-as Párizs környéki „végzéseknek” végeredményben nemcsak a Temesi Bánság soknemzetiségű, különféle eredetű lakói váltak a legfőbb kárvallottjaivá, hanem a régi, „történelmi” (integer) Magyarország összes honpolgára – „nemzetiségi különbség nélkül”! Azaz, a mi déd- és nagyszüleink, vagyis mi magunk! (Végeredményben akkor is, ha Kemény Zsigmondtól tudható: a nemzeti érzés a 19. században nagyobb hajtóerő, mint a gazdasági emelkedés!) Mert 1920-ban az addig oly ígéretesen zajló, hivatalosan polgári átalakulásnak nevezett lendületes modernizációs folyamat – valójában rendies jellegű „nemesi polgárisulás” (s vele párhuzamosan az önkéntes magyarosodás tendenciája) torpant meg, nem mehetett harmonikusan végbe, a harmincas évektől – nem függetlenül a Trianon-szindrómából következő bűnbakkereső hajlamtól sem! – torzulni kezdett, majd idővel, főként az 1944/1945 utáni orosz/szovjet ihletésű „szocialista építés” időszakában az egész térségben a visszájára fordult s végképp elenyészett! De kódja ott maradt a génjeinkben, vagyis kedvező körülmények között – persze átértelmezve és ’átnevezve’ – akár újjá is éleszthető…
S itt kell felhívnunk a figyelmet a mindenkori historikusok, mindközönségesen a történettudományelhatározó szerepére minden nép és nemzet tudata, önmagáról kialakított képe kialakításában/formálódásában betöltött, semmi mással össze nem hasonlítható szerepére. Erről ezt írja Mészöly Miklós föntebb már idézett gondolatkísérletében:
„Vessünk fel ezzel kapcsolatban néhány gondolatot az egyáltalán lehetséges történelemírás és értelmezés gondjáról. Mindenekelőtt, lehet-e tényekhez, pontosabban, nem gondolati és nem laboratóriumi tényekhez kötött diszciplína, mely bonyolultabb folyamat értelmezésére és összefüggések rendezésére kénytelen vállalkozni? Nem kevesebbre, mint arra, hogy a milliárd és milliárd irreverzíbilis tudatfolyamat döntéseinek esemény- és cselekvéstérképéből s a történő valósághoz képest mindig csak másodlagos valóságot képviselő dokumentumból okot és okozatot olvasson ki, lényegszerűen. Így lesz olyan tudománnyá, amely minden emberi vonatkozás totális sűrítményét veszi vizsgálat alá, aminek, ha meg tudna felelni, hozzá képest minden más diszciplína részvizsgálódásnak tűnne. Mikor Foustel de Coulanges »minden tudományok legnehezebbikének« mondja, és Paul Valéry »az értelem kémiájának legveszedelmesebb termékeként« jellemzi (Marc Bloch idézi őket) – mindketten ugyanabba az örvénybe pillantanak bele. Másfelől azonban ez az örvény nem csak a szakemberek gondja. Legalább annyira azoké is – mindenkié –, akik a szakkutatások és értelmezések nyomán tanulják és ismerik meg a történelmet mint az emberi és egyéni, társadalmi és nemzeti önmeghatározást »beiskolázó« és tovább nevelő tudományt. Ami a felelősség mértékét is jelzi. Természetesen nincs tudomány és ismeret, mely ne venne részt az önmeghatározás folyamatában. Hatásuk azonban mégis közvetettebben lehet csak személyes az érzelmek és gondolatok színpadán – mindenekelőtt a társadalmi és politikai, illetve a népek egymás mellett élésének a vonatkozásában. A történelemtudomány az, ahol boncasztalra kerül, akik közel-távoli őseinkben voltunk, akik pillanatnyilag vagyunk – és így vagy úgy, de megítéltetünk. Valójában nagyszabású per és tárgyalás ez, ahol holt és élő tanúk kihallgatásával folyik a nyomozás, faggatás és szembesítés. Az emberek túlnyomó többségének személyiségét, öntudatát, önérzetét – ha áttételesen is – sokkal bonyolultabban határozza meg a tanítás során megismert történelmi háttér, mint ahogy esetleg a látszat mutatja. Saját érdektelenségét e perben senki nem gondolhatja komolyan. Ám a félrevezetődés veszélye is nagy. A történelemtudomány ugyanis kivételes szabadsággal használható fel és használható ki, hogy értelmezései kizárólagosként népszerűsíttessenek, és a társadalmi tudatot formáló oktatás alapjává váljanak. S ez azért is lehetséges, mert bizonyos határon túl az értelmezési kísérletei kielégítően nem cáfolhatók és nem igazolhatók.”
Mert itt, Mészöly negyven évvel ezelőtti figyelmeztetése szellemében nyomatékosan hangsúlyozni kell valamit, amire ritkán és csak nagyon kevesen gondolunk/gondolnak (vagy ha mégis, többnyire nem fogalmazzák/fogalmazzuk meg szabatosan, közérthetően): nem csupán, s talán nem is elsősorban az elveszett/elvesztett/elorzott területek és szimbolikus városok (Kolozsvár, Temesvár, Arad, Brassó, Nagyvárad, Szatmár, Kassa, Pozsony, Szabadka etc.) hiánya számít érzelmileg nagyon nehezen feldolgozható történelmi veszteségnek, hanem legalább olyan nyomatékkal esik a latba egy másik, ugyanolyan súlyos, egyelőre jóvátehetetlennek és helyrehozhatatlannak látszó társadalomtörténeti/társaslélektani kár. Az a fokozatos, 1920 után felgyorsuló hanyatlás, romlás/rombolás/elsilányosodás, ami a társadalomfejlődésünkben, mentalitásunkban, önszemléletünkben, világlátásunkban, társas ösztöneinkben, reflexeinkben fokozatosan, akárha egy lappangó rákbetegség, elhatalmasodni látszik. S nem csupán bennünk, vesztesekben, hanem óhatatlanul a történelmileg magukat nyerteseknek érző románokban, szlovákokban és (részben) szerbekben és horvátokban is…
Mindmáig nem vált ugyanis nyilvánvalóvá, hogy a panaceának tekintett s napjainkban is – kissé paradox módon újabban az Európai Unió égisze alatt – szolgai módon (legalábbis zsigeri ösztönösséggel) másolt francia modellnek nem csupán újkeletű országhatárokat és mesterségesen kialakított vadonatúj entitásokat létrehozó, „impériumváltásnak” is nevezett „nemzeti átrendeződéseket” eredményező, végérvényesnek érzékelt (remélt) államjogi következményei – s ezeket mindmáig görcsösen igazolni kívánó román, szerb, magyar „nemzeti látószögű” historiográfiája – vannak, hanem, megismétlem: létezik egy elfe(le)dett, eltagadott, félreértett (félremagyarázott) belső, immanens társadalomtörténeti/szociológiai, társaslélektani vonulata, rejtett erővonala is.
Épp az, amit magam közel negyed évszázada – persze nagynevű elődök, hazai és külhoni szaktekintélyek (Szemere Bertalan, Kemény Zsigmond, Mályusz Elemér, Norbert Elias, etc.) nyomán – 2005 óta immár Filep Tamás Gusztáv önzetlen szakmai és baráti támogatásával – következetesen „nemesi polgárisulásnak/polgárisodásnak” hívok – és próbálom érvényesíteni elemzéseimben. Ez nagyon lecsupaszítva annyit tesz, hogy e nagy generáció a korábbi domináns hungarus-tudatot megörökölve, azt konstans (történelmileg kialakult) adottságnak tételezve s tudatosan korszerűsítve látott neki a magyar(országi) társadalom elengedhetetlen átalakításának, reformálásának, másrészt pedig – ebből következően – az a meghökkentő, már-már robbanásszerű gazdasági és társadalmi előrelépés, a különféle státusú és etnikumú honi rétegek között 1918-ig szinte zökkenőmentesen folyó társaslélektani összeszövődés, bár polgárinak mondják és tanítják azóta is az iskolában és az egyetemeken, legalább annyira nemesi, rendies, hierarchikus, „feudális” jellegű, ám mégis változatlanul rendkívül vonzó a presztízsranglétra garádicsain felfelé igyekvők számára, bármelyik hungáriai „más-ajkú” nemzetiségből származzanak is. Ez kicsit leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a magyar fejlődésben a tanulmányaink révén a fejünkbe vert klisékkel és fogalmakkal ellentétben nem válik el élesen az elméletileg valóban kétféle – más és más vétetésű – társadalmi formáció (vagyis a nemesség és a polgárság), s maga a folyamat is csupán mesterségesen választható szét: a „nemesedés” és „polgárosodás” ugyanannak a hosszan elnyúló történésnek, a magyar(országi) társadalom különféle etnikumú és státusú rétegei nemesi mintákat is ösztönösen követő felfelé törekvésének egymásba folyó, egymásba szövődő, sajnos mostoha körülményeink és „cúgos” geopolitikai adottságaink miatt végig nem futtatható eredménye. Ami attól is olyan bonyolult, mert a térség kevert etnikai viszonyai miatt óhatatlanul „nemzetiségi”, „kisebbségi” vetülete, konnotációja is bőven van (mármint a nyilvánvaló hierarchikus uralmi viszonyok – a „nemesi szűrő” – leképeződésén túl), s ez utólag is rendkívüli mértékben megnehezíti a tisztánlátást. Nem beszélve arról, hogy az uralkodó elit által elvárt (mellesleg saját magára nézve is „kötelező”) magyarosodás a legkülönfélébb kompenzációs kényszerek melegágya lett, s utólag is nagyon nehéz szétboncolni, mennyi volt benne a külső kényszer, s mennyi az önkéntes, belülről jövő, lelkes „honfiúi/honleányi” hasonulási törekvés.
Mindezt egyfajta összegzés gyanánt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy 1920 után és következményeként a Kárpát-Duna-medencei térségben megsemmisült az a fajta társadalomfejlődési dinamika és íratlan (ösztönös) társaslélektani kód, amit én – újra leírom! – polgárivá vált nemesi, rendies jellege miatt – a hivatalos polgári átalakulás bevett szókapcsolat helyett – „nemesi polgárisulásnak” nevezek időtlen idők óta, amely a korábbi hungarus-tudat korszerűsített verziójaként a régi nemesi világból átörökített presztízse folyományaként afféle kovászként, spontán, már-már „genetikusan” öröklődő módon a régi Magyarország minden „felfelé törekvő” rétegére, családjára és személyére érvényesnek mondható!
Mindennek tehetetlenségi nyomatéka – benső (inherens) dinamikája – az 1918-as összeomlás után hosszú évekig oly erős volt/maradt, hogy a harmincas évek egyik nagy tekintélyű román szociológus-demográfusa – a vészharangot megkondítva – a számára már-már érthetetlen, „lidércnyomásszerű” temesvidéki társaslélektani fejleményeket elemezve egyik 1935-ben megjelentetett tanulmányában nem átallotta a Bánságot „a románság temetőjének” nevezni! S nemcsak ő érzett így, hanem a két világháború közötti román értelmiségi és politikai elit egésze …
Vagyis – s egy elvontabb/megemelt szinten – maga a közép- és délkelet-európai régió nemzet- és társadalomfejlődésének alaptendenciája, pontosabban annak rejtett „belső kódja” homályosodott el mind a „vesztesek”, mind a „győztesek” szeme előtt – azaz nem csupán a „Trianon” okozta traumát mindmáig feldolgozni nem igazán képes magyar közvélekedés és közérzület, hanem a magát abszolút nyertesnek vélő (remélő) „államalkotó” román intelligencia krémje számára egyaránt.
Merthogy, leírom megint: a délkelet-európai térség egésze s népei/nemzetei oly kívánatos megbékélése és jövője szemszögéből történelmileg/szociológiailag még nagyobb – jóvátehetetlen – közös veszteség (és nem pusztán máig sajgó magyar nemzetstratégiai kudarc csupán) az a tagadhatatlan fejlemény, hogy – nem függetlenül az egymás ellen folytatott kíméletlen utóvédharcoktól, „irredenta” acsarkodásoktól s a mindmáig zajló szintén kölcsönös „betartásoktól” – egyik „utódállamban” sem jegecesedhetett ki az a nemesi mintákat s viselkedési/magatartási normákat öntudatlanul követő öntudatos, vállalkozó kedvű, a központosított, jakobinus beidegződésű államhatalomtól független citoyen típusú polgárság (s nem dzsentroid, rátarti „úri középosztály”, illetve „fanarióta” beidegződésű regáti román oligarchia és pszeudoburzsoázia!), amely követendő példaként és motorként szolgálhatott volna a „történelmi ország” összes többi régiója – vagyis a Kárpát-medence egésze, minden formálódóban lévő „polgárisodó” nemzete – számára, minthogy „területét – 1920-ban, Szekernyés János rezignált szavaival – eléggé megfontolatlanul szétdarabolták.”
A „nagy kérdés” változatlanul az, hogy vajon valamiféle „csoda” vagy valamilyen nagyon nem kívánt geostratégiai sokk, példának okáért az orosz–ukrán testvérharc, továbbá az izraeli–palesztin viszony okozta világválság váratlan végkimenetele nyomán az egész térség esetleges „újrarendezésének” szándéka teremthet-e még valaha alkalmat az 1920 után szétzilált helyi közösségek, mikrotársadalmak mélyszerkezetének helyre kalapálására, a sokszor szándékosan széttépett, finomszálú szerves kapcsolatrendszerek újraszövésére?
Nem feledve, sőt nagyon is megfontolva Mészöly Miklós még 1985-ben leírt intését:
„A kérdés iskolás: vajon meditálhatunk-e még érdemben magunkról mint valami önértékű képződményről, elszigetelt szigetről; meditálhatunk-e a megmaradásunk feltételeiről mint valami függetleníthető tétről? Noha a válasz egyértelmű nem, kedvenc exhibícióinknak engedve mégis úgy teszünk sokszor, mintha módunk lenne igent mondani. Sőt, szeretjük úgy fetisizálni saját kivételes, kiválasztottsággal érdemrendesített megmaradásunk feladatát, mintha csak mi küszködnénk ilyesmivel. S közben – talán kellene erre is gondolni – éppen az érdemes megmaradás feltételeiről feledkezünk meg praktikus igyekezetünkben; noha ez a vélt praktikum is többnyire illúziókba van belebetonozva.”
Mert bármennyire hihetetlennek érezzük is most, egyfelől megtörténhet, hogy a 2022. február 24-ei orosz kabinetháború látványos kudarca s a népi (totális) háborúvá szélesedett, érzelmileg tökéletesen jogos és érthető ukrán önvédelmi harc együttes következményeinek felszámolására indított felőrlő/megsemmisítő – „moltkei” – irtóháborúba átváltó, következésképpen fokozatosan hadigazdálkodásra átállt orosz szoldateszka irányítói – Putyinnal vagy nélküle – mostani ígérgetéseik ellenére mégsem elégszenek meg Szent Oroszország hajdani határai hozzávetőleges visszaállításával, hanem – ebből is következően, az ezredforduló környékén még inkább védekező jellegű, de immár támadóvá vált dugini eurázsiai birodalmi doktrína szellemében – ismét kezdeményezik a Balti-tenger és az Adriai-tenger közti térség, a hajdani Mittel-Europa valamiféle, saját távlati stratégiai érdekeik szerinti újrarendezését, átstrukturálását, mondjuk egy a hajdani Kettős (Osztrák–Magyar) Monarchiára emlékeztető, de annál tágasabb pufferzóna formájában, másrészt az USA-ban javában zajló negatív társadalmi és mentális folyamatok, mélyülő társadalmi törésvonalak, „a bénító politikai patthelyzet” s a jelenleg tapasztalható elképesztő erőpazarlás (overstretching) a következő másfél évtizedben oly mértékben visszavetik a washingtoni hatalompolitikai cselekvőképességet, hogy megmaradt erőforrásaikat inkább egy aligha elkerülhető amerikai reneszánsz megteremtésére fordítják, s kénytelen kelletlen történelmileg egy nem nagyon távoli időben, az előzőleg eltervezett „rugalmas elszakadásnál” pár évtizeddel hamarabb visszavonulnak két óceán védte bázisukra.
Ha ez netán bekövetkezne, leginkább román szomszédaink – és legnagyobb történelmi riválisaink – kerülnének bajba, hiszen eddigi feltűnően sikeres „fanarióta jellegű” sok szempontból ab ovo oroszellenes egyensúly(hinta)politikájuk s annak kétségbevonhatatlan eredményei kérdőjeleződnének meg, ám, akárha 1920-ban, majd 1944/1945 és 1991 között egészen biztosan mindenki, a térség valamennyi népe és nemzete rosszul járna… „…a Lajtától az Elbruszig, birodalompártiak (imperialisták) nélkül”. (Dan Culcer)
S eme ingoványos talajon tovább merészkedve szerencsés esetben vajon levonható-e mindebből az a következtetés, hogy ha „a múltat nem is lehet végképp eltörölni”, de annak kimeríthetetlen példatárából esetleg óvatosan újra vissza lehet(ne) térni a Közép- és délkelet-európai népek és nemzet(államok) tökéletes egyenrangúságon alapuló – tehát a rosszemlékezetű szupremáciát végképp sutba vágó – szövetkezésének és laza államjogi társulásának az eredetileg Adam Czartoryskitől származó – már akkor is az orosz túlhatalmat ellensúlyozni kívánó –, Bălcescu, Kossuth, Klapka és társaik által az 1850-es években taktikai okokból felkarolt, 1918-ban Jászi Oszkár által már „időn túl” újra elővett és eredménytelenül érvényesíteni próbát Duna-konföderáció eszmevilágához, adott esetben a Balkán és a Kaukázus, továbbá Kis-Ázsia közepes méretű és kisállamaival kiegészítve, őket (ill. elitjeiket) bevonva és érdekeltté téve a „nagy terv” (eszme) megvalósításában?
Ennek hiányában a magyar geostratégák esetleges tervezgetéseit, óvatos esélylatolgatásait – ha léteznek egyáltalán ilyenek (?) – félek, aligha lehet másnak, mint képzelgésnek, délibábnak, ábrándnak, illúziónak minősíteni. 2022. február 24-e és 2023. október 7-e óta bármennyire is képlékenyek lettek ismét a nemzetközi „viszonyok”, nem hinném, hogy a fönt felvázolt, egyelőre utópisztikusnak tetsző kis- és középnemzeti összefogást leszámítva kiüthetne valamilyen valóban pozitív és távlatos reményekre feljogosító konkrét fejlemény a javunkra. Mert e nélkül egyik hatalmi tömb sem tekinthet egyenrangúnak bennünket, hiszen bárhogy alakul is ez a soktényezős és sokszereplős globális geostratégiai játszma, továbbra is marad a peremhelyzet, a periféria. Immár 1526 óta! Mert sem a földrajz, még kevésbé a geostratégia alaptörvényeit nem lehet sem felülírni, sem hosszú távon kijátszani!
Három alapeset (alternatíva) lehetséges:
1) ha az angolszász univerzum (az atlanti „thalasszokratikus” hatalmi központ s benne a végkép amerikai járszalagra került Európai Unió) végigviszi tervét, s feldarabolja az „orosz világot” (akárcsak 1919/1920-ban a kettős Monarchiát) akkor kíméletlenül megtorolja majd jelenlegi „különállási” törekvéseinket;
2) amennyiben pedig a putyini/dugini nagyorosz tervek – esetleg masszív (de csupán időleges) kínai (és kisebb részben perzsa) segítséggel – valósulnak meg, abban az esetben feltehetően ugyanúgy járunk, mint 1849 után az osztrák hatalom kezére játszó, a nagymagyar törekvéseket gyengíteni igyekvő magyarországi nemzetiségek: azt kapjuk majd jutalmul, mint a napjainkban a „Nyugat” vonzáskörében maradt szomszéd államok – főként a románság – büntetésül… (Hacsak, a – szintén a történelmileg kódolt – román „politikacsinálás” hagyományaiból következően nem fordítanak ismét a „köpönyegen”, és épp úgy, mint 1944. augusztus 23-án: még ’hasznos időben’, vagyis az utolsó pillanatban „átállnak”…)
3) S végül a harmadik – a kisnépi/középhatalmi „tervezgetések” szemszögéből optimális – eshetőség, hogy a külső-belső nehézségein viszonylag hamar úrrá levő s primus inter pares világpolitikai súlyát megörző/visszaszerző „Amerika” (s az angolszász „tellurikus” hatalmi centrum) – akárcsak 1944/1945-ben – az „érdekelt” felek feje felett: rólu(n)k, de nélkülü(n)k döntve – ismét kiegyezik Oroszországgal…
S ha – „Putyin ajándékaként” (?) – netán mégis „leesne valami”, ugyan mit tudnánk kezdeni vele? Hiszen demográfiai és gazdasági szemszögből a biztató jelenségeket és ígéretes családpolitikai és gazdaságdiplomáciai kezdeményezések eredményeit nem vonva kétségbe egyelőre – még mindig – a bányabéka feneke alatt vagyunk. Mindenütt – talán a Székelyföld kivételével! Tartok tőle, a (történelmi) ismétléskényszer jegyében csak újabb illúziókergetés válna belőle.
Ez a „hajó” sajnos – ’nagymagyar’ szemszögből – 1920-ban ment el. S a mérkőzéseket nem szokták sem újrajátszani sem a „pályán” elért – most mindegy, hogy milyen történelmi balszerencse és hatalompolitikai ármány folytán született – „eredményt” a tárgyalóasztalnál utólag megváltoztatni!
A magam részéről magyar nemzetstratégiai szempontból – a föntebb vázolt kis- és középnemzeti összefogást mint elméleti eshetőséget leszámítva – pillanatnyilag nem látok semmiféle valós „kibontakozási” esélyt, még kevésbé térségünk minden népe és nemzete számára üdvös, megnyugtató megoldást. Más szóval nem árt emlékezetünkbe idézni – s nem csupán nekünk, magyaroknak, hanem szomszédainknak is! – Ady Endre 1915. áprilisi keltezésű profetikus sorait:
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Medve esz meg, az is mindegy
Az a szomorú és régi:
Véletlen, ki esz minket.
S az a szomorú és mindegy,
Hogy jó időben bennünket
Sorsunkra mi se intett.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Bánja fene, hogy ki fal föl
Buta, bús, mindegy-minket.
Ady Endre: Kurucok így beszélnek, 1915. április
Ha csak valamilyen isteni megvilágosodás (sugallat) folytán nem tudjuk, közös erővel, újraindítani – netán mindannyiunk számára elfogadható módon s néven átértelmezve/átcímkézve, de lényegi törvényszerűségeit elfogadva és torzítás nélkül érvényesítve – a génjeinkbe kódolt „nemesi polgárisulást”… S ennek talapzatán a föntebb sugallt, az egész Közép-és Délkelet-európai régióra – s még tovább, az Elbrusz hófedte ormáig – kiterjesztett kisnépi/kis- és középnemzeti szövetkezést…
Erről az egyelőre erősen elméleti jellegű eshetőségről igen hasonló gondolatokat fogalmaz meg az 1987-ben Marosvásárhelyről Párizsba emigrált, jelenleg Elancourt-ban élő, magyarul anyanyelvi szinten tudó erdélyi román író, újságíró, szerkesztő, politológus és műfordító (Németh László „sorskérdéseket” boncolgató esszéinek román tolmácsa), Dan Culcer egy 2014-ben megjelent interjújában:
„A mi Európánk […] a Lajtánál kezdődik és az Elbrusz hegységnél ér véget. De nem foglalja magában a birodalmakat és az egykori birodalmak oszlopait. Magyarország kivétel, amely nélkül szerintem a kis és közepes országok Európája elképzelhetetlen. Végzetes hiba lenne Magyarország mellőzése e geopolitikai konstrukcióból […] Az említett övezet országainak gazdaságát komplementárisnak nevezhetjük. Az eurázsiai koncepció elvetése a kis és közepes államok politikai logikájából az övezetben a legerősebb állam, Oroszország hegemóniája elvének kiiktatását jelenti […] Természetesen – folytatja gondolatmenetét Culcer – az eurázsiai elmélet orosz eredetű. Kezdetben védekező jellegű ideológia volt, s arra szolgált, hogy meggátolja Oroszország elszigetelődését Európától, a szovjet birodalom részleges szétesése után. Mostanra támadó jellegűvé vált, egy új stratégiai tengely kiépítése érdekében, amely Oroszországot, Kínát és Indiát foglalja magába. Viszont Románia, Magyarország, Lengyelország, Litvánia, Észtország, Lettország, Bulgária, Szerbia, Horvátország, Macedónia, Montenegró, Albánia, Ukrajna, Belarusz, Görögország, Ciprus, Örményország, Grúzia, Törökország mind-mind jelenleg átjárható határokkal rendelkező európai országok, korlátozott földrajzi kiterjedésük okán pedig gazdasági együttműködési kapcsolatok teremthetők közöttük olyan elvek és valós helyzetek alapján, amelyekben a hasonlóság, a megegyezés az uralkodó. Ebben az összefüggésben egyik állam sem törhetne hegemóniára.”
Azaz immár megértve és beletörődve, hogy nem tudjuk lemásolni sem a nyugat-európai (főként francia) s még kevésbé az amerikai ideológiai és társadalomszervezési- és átalakítási mintákat. Annál is kevésbé, mert a kétszáz éven át szervilis módon követett és másolt francia modell – a Történelem valamiféle bosszúja gyanánt – épp az elmúlt évtizedekben a szemünk láttára foszlik semmivé…
Ezekkel az fejtegetésekkel analóg elgondolásokat fogalmazott meg Mészöly Miklós is többször is idézett esszéjében:
„A »megvertségnek« nem lehet olyan ablaka, amelyen messzebb látni? Nem a józanság követeli, hogy így kérdezzünk? – Beszélgetésünkhöz igazítva a gondolatot, így folytatnám most: vajon nem a hozzánk hasonló sorsú »kis népek« feladata és kitüntető »luxusa« lesz – vagy lehetne – olyan példát adni, amely egyedül a kiszolgáltatottságtól függetleníthető belső szabadság (M. M. kiemelése!) kiváltsága és csak annak a révén valósítható meg? Minthogy a lelki, ösztöni, politikai imperializmus az ilyen sorsú »kis népeknek« nem lehet már energialekötő gondjuk, kísérletet tehetnek a kiüresedett, illuzórikussá vált értékeknek nemcsak új szempontú kimunkálására, hanem merőben újak megalapozására is – így teremtve meg a megmaradás kikezdhetetlenebb feltételeit.”
S az ezen az alapon – az egymásnak okozott kölcsönös történelmi sérelmeket „békévé oldva” – esetleg mégis megkísérelhetnénk végre kölcsönös engedmények, reális kompromisszumok árán és révén a mindnyájunk számára egyedül üdvösnek (és hasznosnak) remélt összefogást. A közép- és dél-kelet-európai térség kis- és közepes államainak/nemzeteinek valamiféle „Duna-konfederációs” jellegű, de annál rugalmasabb, átgondoltabb, gazdaságilag megalapozottabb és politikailag kiegyensúlyozottabb társulását, akár Örményországot és Grúziát is beleértve – „a Lajthától az Elbruszig”.
Miután az összes többi (történelmi) lehetőséget úgyis végigpróbáltuk már…
Nemesvita, 2023. szeptember–december
