Néhány gondolat Gecse Géza: Orosz nagyhatalmi politika, 1905–2021
című könyve olvasása közben (2. rész)
III. Vázlatpontok egy alapmunka értelmezéséhez
Mindennek tudományos igényű megközelítéséhez – a „klasszikus” orosz (kül)
politikai gondolkozás rejtett erővonalainak, törvényszerűségeinek kitapintásához/megértéséhez, ideértve a sajnos ki nem kizárható geopolitikai „meglepetéseket” is – elengedhetetlen (megkerülhetetlen) Gecse Géza alant töredékesen ismertetendő nagy műve. Amelynek tárgyilagos bemutatása, épp aktualitása és fontossága miatt, ismétlem, szinte lehetetlen vállalkozás (mission impossible).
De először néhány mondatot a Szerzőről. Közismert dolog, hogy alig van
olyan tudós kutató, aki úgyszólván „véletlenül” választ témát magának, bár
elvétve akadnak kivételek is talán, amikor, látszólag, a tárgy találja meg az embert és nem fordítva. Ám alaposabb vizsgálódáskor többnyire ilyenkor is kiderül(het), az esetlegesség gyakorlatilag kizárható: a mindenkori auctorok előélete, eszmélkedése, korai bevésődései, korábbi stúdiumai, nyelvismerete (etc.) legtöbbször meghatározó módon írják elő további kutakodásuk irányát – s annak céljait.
Ez különösen „áll” a Szerzőre, aki ugyanúgy Leningrádban (Szentpétervárott)
látta meg a napvilágot kárpátaljai magyar apa és észt anya (egy másik finnugor
rokonnép leánya) gyermekeként, akárcsak könyve utolsó részének főszereplője,
a nála épp tíz esztendővel korosabb Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Adott
tehát az orosz világ s az orosz (meg az észt) nyelv zsenge gyermekkorban megszerzett, következésképpen életre szólóan rögzült ismerete, amely akkor is örök élmény, egyszersmind természetes emeltyű, ha Gecse Géza másodlagos szocializációja kilencéves kora – 1971 – óta Kádár János ’emberarcú’ szocializmust „építő” Magyarországán történt: a Szabolcs megyei Kemecsén, Nyíregyházán s végül, immár egyetemistaként, Budapesten. Ilyen előzmények után már „csak” egy nagytudású, empatikus képességekkel megáldott „iskolateremtő” tanárember szükséges, hogy a jó eszű, ambiciózus fiatalembert „pályára állítsa”.
Ez Diószegi István (1930–2020) személyében neki is megadatott, amit a monográfia dedikációja is példáz: „Professzorom, Diószegi István emlékének.”
S ugyancsak adott az „előzmény” is, méghozzá azonnal kettő: Gecse Géza
már 1993-ban publikált egy sokat ígérő munkát a pánszlávizmus lényegi összefüggéseiről, majd 2007-ben, azonos főcímmel, de megváltoztatott alcímmel
közzétette ennek tovább érlelt, szintén nehezen megkerülhető verzióját a mindenkori orosz birodalmi politika mibenlétéről. S nem árt ismételten hangsúlyozni: nem egy szokványos, száraz szaktörténészi tucatmunkáról van szó, hanem egy valódi sikerkönyvről, ami jobbára csak egyszer adódik egy historikus életében!
A kötet 2022 szeptemberében jelent meg a Ludovika Egyetemi Kiadónál, s már novemberben el is fogyott. A második kiadás 2022 decemberének első napjaiban került a könyvesboltokba, de 2023 márciusának végén már ezt is hiába keresték az érdeklődők: újra kellett nyomatni. Erre 2023 szeptemberében került sor, épp akkortájt, amikor jelen sorok szerzője végre „nekifeküdt” önként vállalt penzuma megszerkesztésének.
A kötet felépítése
Gecse könyve 12 fejezetből áll, s az alábbi nagyobb tematikai egységekből tevődik össze: 1. Az imperializmusviták aktualitása és tanulságai; 2. Orosz birodalmi messianizmus, 1905–1917; 3. Szovjet forradalmi messianizmus, 1917–1930; 4. Szovjet konszolidáció, 1930–1945; 5. Az orosz emigráció, 1917–1946; 6. A bipoláris rendszer kialakulása, 1945–1949; 7. Globális szerepben, 1949–1953; 8. Totalitarianizmusból – autoritarianizmusba, 1953–1964; 9. A szovjet expanzió sajátosságai 1964–1983; 10. Hidegháború – új eszközökkel, 1983–1991; 11. Az egypólusú világ, 1992–2001; 12. Orosz–amerikai „szerepcsere”, 2001–2021.
Előrebocsátom: nem lehet eldönteni, mit emeljen ki a recenzens! A kötet szerkezeti elemeinek logikus egymásra épülését, az egyes fejezetek szerves egymásból következését, az elemzések az egész könyvet egyszerre átnyaláboló, ugyanakkor aprólékos, finom szálú szövedékét, amelyek, akárha egy jól megkomponált zenemű, tovább erősítik egymást? Vagy inkább a jegyzetapparátus pontosságát, a tanulmánykötet jó értelemben vett „szótár/enciklopédia/kézikönyvjellegét” hangsúlyozza? Mert fura, de talán mégsem annyira meglepő módon nagyon sok terjedelmes jegyzetet minden további nélkül „fel lehetne vinni” a főszövegbe. Semmiféle tartalmi vagy stílusbeli zökkenőt nem okozna!
De a könyv akkor is élvezhető volna, ha csak külön a lábjegyzeteket – s kivált
a precíz kiséletrajzokat tartalmazó betéteket – olvasgatná az ember. Szóval nagyon feladta a leckét ezzel a művével Gecse Géza.
Még szerencse, hogy jelen sorok szerzője nem tartozik a „felkent” oroszszakértők exkluzív klubjába, mert akkor nehezen birkózna meg SIF (Sárga Irigység Faktor, néhai John Lukács egyik magánleveléből!) tünetcsoport egyik jellegzetes (lélektani) következményével: nem ír róla, mert annyira „kézikönyv-szerű” és támadhatatlan, hogy szinte magától értetődik tudományos-szakmai értéke, megkerülhetetlensége!
Jobb tehát „intelligensen” hallgatni róla…
Ez viszont lehetetlen, annyira „súlyos” könyvről van szó! No nem, távolról sem élcelődni szeretnék – noha a nem kevesebb mint 366 lapos (a 2024-es szökőév minden napjára jutna tehát egy oldal!), s a mindösszesen 1208 lábjegyzetet felölelő kötet terjedelmében sem lebecsülendő – a mondanivalójáról, annak hallatlanul pontos, ugyanakkor elegáns, minden sallangtól és tudálékosságtól mentes lebilincselő kifejtéséről beszélek. Harag és részrehajlás nélkül (sine ira et studio) higgadt historikusi távolságtartással! Mintha nem a mindannyiunk – a Közép- és Délkelet-európai térség valamennyi népe és nemzete – jövőbeni sorsát is meghatározó (legalábbis újabb hosszabb történelmi időszakra jelentősen befolyásoló) bonyolult jelenséghalmazról volna szó! Ami lehetővé teszi, hogy
mindenki, aki Gecse művét kézbe veszi, legyen bár történész kolléga, avagy „csupán” a világ dolgai és rejtett összefüggései iránt érdeklődő „átlagolvasó”, szabatos fogalmakat nyer az orosz külpolitikai gondolkozás 20. századi forrásvidékéről, annak történeti, társadalomtörténeti, szociológiai (olykor egyenesen „nemzetiségi”) összetevőiről, továbbá ideológiájának „rugalmas” – mindig az adott nemzetközi csillagálláshoz igazított – változásairól (pánszlávizmus, orosz és bolsevik messianizmus, sztálinista önkény és „nagy honvédő háború”, hruscsovi „enyhülés” és „békés egymás mellett élés”, Brezsnyev-doktrína és „testvéri segítségnyújtás”, gorbacsovi „glasznoszty” és „peresztrojka”, jelcini mélyrepülés és zavarkorszak, putyini „szuverén demokrácia”, restauráció és eurázsiai újbirodalmi gondolat etc.).
Gecse történetmondó habitusának éppen az az egyik jellegzetessége, egyszersmind komoly erénye, hogy rendkívül összetett dolgokat, társadalmi, ideológiai, mentális folyamatokat, továbbá had- és intézménytörténeti fejleményeket, kulisszák mögötti politikai intrikákat képes szenvtelen, tárgyilagos modorban szétszálazni, majd miután egyenként elmagyarázta azok benső komponenseit, újra, immár plasztikusabban, összerakni.
Egyik értő recenzense úgy jellemzi Gecse nagy művét, mint a történészi látásmód és a modern politológiai szemlélet valamiféle arányos és szerencsés szintézisét. Magam ezt megtoldanám még ama meglehetősen ritka történetírói adottság méltatásával, miszerint Gecsének maradéktalanul sikerül irdatlan mennyiségű anyagát – ideértve a fontosabb szereplőinek életútjára vonatkozó, többnyire lábjegyzetbe tett, nemegyszer kimerítő biográfiai adatokat is! – oly módon egymáshoz illeszteni, hogy ez egyáltalán nem töri meg elbeszélésének (narratívájának) ritmikus dinamikáját, s még kevésbé könyvének gondolati ívét, „üzenetét”! Ezt egyebek közt úgy éri el, hogy az egyes fejezetek akár különálló dolgozatokként – az egész munka tehát történelmi-politológiai esszéfüzérként! – is olvashatók, amely így bizonyos intellektuális kirakósjátéknak is felfogható. Olyan puzzle-nak, amelyben minden részelem(zés), más és más tudományágból (földrajz, geostratégia, eszme- és mentalitástörténet, politikai filozófia stb.) származó gondolati elem a könyv végére jutva a „helyére” kerül, harmonikus egységet alkot.
Szakmabeliként imponáló volt látni, hogy nincs olyan orosz, angol vagy magyar (olykor észt) nyelvű kézikönyv, szakmonográfia, ideológiatörténeti traktátus, dokumentumközlés, magvas irodalmi esszé, újságcikk, kommüniké, esetleg csak a ’beavatottak’ számára ismerős szakfolyóiratban eldugott közlemény, netán témájához kapcsolódó még publikálatlan Phd-dolgozat, amelyet Gecse ne ismerne, s ne illesztené „kontextusába”, saját elbeszélését kreatív módon megtámogató logikus rendszerbe a belőlük nyert adatokat, tényeket, eseményeket, elemzéseket. S teszi ezt szokatlan becsületességgel, vagyis nem szégyelli bevallani, hogy ő sem mindentudó, maga is, mint egyébként minden céhtársa „hozott anyagból” dolgozik. Legfeljebb egyedi módon, a saját koncepciója és intuíciója jegyében alkot belőlük valami senki máséra nem emlékeztető újat.
Nekem, mint egy másik „szomszédos baráti ország” (Románia) történelme – mondjuk úgy – „specialistájának” nem csupán Gecse forrásbázisának elképesztő gazdagsága és változatossága tűnt föl, hanem az is, hogy – bár soha, még csak nem is utal rá! – egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől az orosz–román kapcsolatok eredendő problematikusságát. Közelebbről azt a tényt, hogy a két román fejedelemség (Moldva és Havaselve) 1859-es egyesítése/egyesülése, majd Románia mint állami entitás 1862-es nemzetközi elismerése/elfogadtatása a Nyugat (főként Nagy-Britannia és Franciaország) nyomására, vagyis kifejezetten az orosz geostratégiai érdekek rovására – a krími háborús vereség okozta átmeneti orosz gyöngeség folyományaképpen – történt. Nem is beszélve Besszarábia 1918-as visszacsatolásáról, amely szintúgy nem gondolható el az októberi bolsevik forradalom s az azt követő polgárháborús helyzet, vagyis az orosz birodalmi érdekérvényesítő képesség újabb átmeneti megcsappanása nélkül, amit mindkét alkalommal (tehát 1877/1878-ban, majd 1940-ben) szinte törvényszerű
visszacsapás követett. Teljesen függetlenül attól, hogy a jelenleg Moldvai Köztársaság néven ismert, az EU-csatlakozásra aspiráló kis állam román szemszögből eredetileg a történelmi Nagy-Moldova keleti, a Pruton túli szerves része, amelyet a cári Oroszország az 1806–1812-es orosz–török háború végén az Ottomán Impériumtól – s nem az akkor még nem létező „Romániától” – szerzett meg (román értelmezés szerint: „ragadott el”)!
Más szóval, egy kicsit nyersebben, egyszersmind elvontabban fogalmazva: Románia orosz (moszkovita) nézőpontból nem egyéb, mint „szökevénystátus”, olyan állami entitás, amelynek – pontosabban a bizánci politikacsinálás emlőin nevelkedett „fanarióta” gyökérzetű elitjének – sikerült „furmányos” politikai manőverek révén, az ismétlődő, számára kedvező (orosz szempontból átmenetileg hátrányos) geopolitikai konstellációt (1853–1856, 1877/1880, 1916/1920, 1944/1947) kihasználva a Nyugat hathatós támogatásával mindezidáig ki tudott menekülni/siklani az orosz geostratégiai harapófogóból, satuból. Ám ebben az összefüggésben nem árt figyelembe venni két újabb lehetséges összefüggést: a) egy politika- és eszmetörténetit, miszerint egyetlen olyan diplomácia és birodalmi gondolkodás létezik – az orosz –, amelynek, végsősoron ugyancsak bizánci vétetése folyományaképp, soha semmiféle nehézséget nem jelentett a mindenkori román nemzeti törekvések és mestertervek megértése; továbbá b) egy lélektanit: a szökevényt, a dezertőrt sehol nem szeretik igazán, ennélfogva, ha mód
nyílik rá, habozás nélkül büntetik, megtorolják.
Kivált, ha az orosz hierarchia csúcsán, annak valamiféle „modern” megtestesüléseként egy „mélyről jött”, szerény intellektuális környezetből kiemelkedett/kiemelt (apai ágon egy őshonos, kihalóban levő finnugor népből származó) ex-KGB-s áll. Akinek személyiségfejlődése és politikai szocializációja a mindenkori orosz hatalom egyik, ha – a hadsereg mellett – nem a legszilárdabb tartópillérét, homályban működő „abroncsát”, egyszersmind kohéziós erejét, mármár „genetikus kódját” jelentő titkosszolgálat – a cári Ohrana és a dzserszinszkiji CSEKA ’legjobb hagyományait’ ötvöző – láthatatlan testület kötelékében zajlott le. Márpedig, mint ez szinte köztudomású, itt a bajtársiasság, az egymás iránti szolidaritás, az elöljáró és a hatalom (az állam) iránti tántoríthatatlan hűség, a parancsok, utasítások és az elvárások gondolkozás nélküli végrehajtása, a feltétel nélküli engedelmesség, továbbá – nem utolsósorban – az „árulók”, az árulás kíméletlen megbüntetése, a ’dezertőr’ akár kegyetlen likvidálása az irány- és mérvadó.
E sorok írójának erről – az árulásról – kényszeresen a román (regáti) mentalitás/észjárás világirodalmi szintű megjelenítője, Ion Luca Caragiale által egyik színdarabjában megörökített, két szereplője között lezajlott emlékezetes párbeszéd ötlik az eszébe:
FARFURIDI: „Igen, úgy van, ha árulásról van szó, vagyis, ha a párt érdekei
ezt kívánják, ám legyen!”
BRÂNZOVENESCU: „De legalább mi is tudjunk róla!”
S némi agytornával ugyancsak ide kapcsolható napjaink Nyugaton (főként francia nyelvterületen, de Magyarországon is) legismertebb és szókimondása miatt legtöbbre becsült (otthon viszont ugyancsak emiatt sokszor hevesen támadott) román történészének vonatkozó eszmefuttatása:
„A románok szervezettsége siralmas, de tehetséggel improvizálnak. Nem okosabbak (és nem butábbak) a többieknél, mindössze jobban feltalálják magukat […] Ami pedig a tisztességet illeti, az igazat megvallva, a románoknak nincs tisztességkultúrájuk, ellentétben a szomszédokkal, magyarokkal, lengyelekkel, még a balkáni népekkel is. A románoknak kompromisszum-kultúrájuk van. [A szerző, Lucian Boia kiemelései!] Századok alatt fejlesztették ki a túlélési stratégiáikat. A magyarázat szintén történelmi jellegű: nem képviseltek számottevő hatalmat, de nem is tűntek el egy adott pillanatban a térképről, ahogyan az megtörtént az összes többi szomszéddal, akiket bekebeleztek a nagy birodalmak. Mindig is apró, törékeny államocskák voltak, képtelenek a becsület művészetének gyakorlására, mert be kellett hódolniuk a túlélésért. A becsület fogalmának hiánya (hadd ne túlozzak: ritkasága) a túlélés ára. (Az én kiemelésem! – B.-K. B.)
Na már most, ez – a román savoir-faire fortélyossága – minden bizonnyal a moszkvai és a szentpétervári orosz geopolitikai „műhelyekben” sem tartozik a Történelem „nagy rejtélyei”, még kevésbé a mindenkori orosz–román (román–orosz) kapcsolatok ismeretlen tapasztalati tényei közé… Különösen, ha mindez – az orosz szakszolgálatokban domináns alapmagatartás és becsületkódex – szervesen, mondhatni „természetes módon” összeegyeztethető az orosz lélek, az orosz gondolkozásmód, a nagyorosz (új)birodalmi gondolat legújabb – korszerűsített – megfogalmazásával: a dugini „tellurikus” (eurázsiai) impérium reneszánszának eszmevilágával, amelynek minden jel szerint – beleértve az ukrajnai „különleges hadművelet” eddigi fejleményeit és igen kevéssé módosult céljait (a Fekete-tengeri partvidék megszerzését, benne az orosz elnök által nemrégiben „orosz és kicsikét zsidó városnak” minősített Odessza elfoglalását is!) – Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin a providenciális figurája, régmúlt idők Cár Atyuskájának inkarnációja, új Alekszandr Nyevszkij és Nagy Péter, a magát önálló civilizációnak tételező „örök Oroszország” megmentője.
Nagyjában-egészében erről – Putyin ellenállhatatlan felemelkedéséről, egyszersmind az egypólusú világ (az amerikai hiperhatalmi hegemónia) meghosszabbítására irányuló „thalasszokratikus” atlantista törekvéseket ellensúlyozni és feltartóztatni igyekvő orosz újbirodalmi aspirációk mögöttes teréről szól Gecse könyvének két utolsó, szintén kitűnően megszerkesztett fejezete (11. Az egypólusú világ, 1992–2001; 12. Orosz–amerikai „szerepcsere”, 2001– 2021).
Ám azt, hogy mindez milyen távlati következményekkel járhat „Európa”, sőt
az egész világ számára Gecse Géza taktikusan nyitva hagyja…
*
Mert nem tudjuk, nem is tudhatjuk, mi lesz, halvány fogalmunk sem lehet róla, milyen friss, időtálló értékek fognak jó esetben (?) kisarjadni a 2022. február 24-én „Putyin háborúja” képében kirobbanó új – persze, mint írásunk elején már céloztunk rá: a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta a mélyben, a bizonytalan orosz önképben, a megsebzett identitásban, pontosabban a frusztrált nagyorosz birodalmi tudatban szárba szökkenő revansvágyban gyökerező – világválság remélhetőleg egy harmadik világháború nélküli lezáródása után… Akárcsak, ezzel párhuzamosan a nagyorosz lélek kiegyensúlyozatlanságából – a nyomasztó, öngyűlölettel elegyes kisebbrendűségi érzés és a hamis birodalmi fensőbbségtudat furcsa összjátékából – eredeztethető kíméletlenség és kegyetlenség reneszánsza. S persze ennek másik oldalaként az empátiáé, a szolidaritásé, a nagylelkűségé és a végtelenül kifinomult lelki nemességé is… Mindez szétboncolhatatlanul egymásba fonódva, szervesen összeszövődve, századok óta mit sem változva ott van most is a végtelen és formátlannak megmaradt, mindmáig elmosódó körvonalú, tagolatlan orosz mindennapokban. Amelyben sajnos változatlanul egyaránt ott rejtőzik egy új szenvedéstörténet és – hangozzék bármennyire bizarrnak is egy ’kívülállótól’ – egy vadonatúj, immár nem kommunisztikus, „bolsevik”, hanem – annak tökéletes tagadásaként – egy éppenséggel a régi, tradicionális „földhözragadt” orosz értékeken alapuló, azokat a 21. évszázad „korkívánataihoz” igazító – s a globálissá és parttalanná válható ellentmondásos amerikai woke életérzés ellentettje gyanánt értelmezhető – konzervatív közösségiség, az „orosz civilizáció” vonzónak remélt perspektívája…
Együtt, egyidejűleg, akárcsak Dosztojevszkij utolérhetetlen lélektani mélységű műveiben. A talán ismét a „harmadik Róma” világmegváltó szerepébe
kívánkozó Rusia eternáé, az örök Oroszországé.
S csakis akkor!
De az biztos, hogy amiként franciául mondják, először mindannyiunknak, akárcsak hajdan a Választott Nép fiainak ismét át kell kínlódnunk magunkat a sivatagon (il faut traverser le désert) – ez történik éppen most! –, ami előre nem látható kockázatokkal és óhatatlanul tömérdek emberi szenvedéssel, fájdalommal, veszteséggel, kínnal, keservvel, sok százezernyi áldozattal, személyi, családi és nemzeti tragédiákkal lesz ismét teljes. Akárcsak a múltban. S nem csupán az ukránok és az oroszok, hanem mindannyiunk, az egész délkeleteurópai térség, sőt az egész világ számára.
Az „orosz földek összeszedése”, Szent Oroszország hajdani határai hozzávetőleges helyreállításának kísérlete ugyanis 2022. február 24-én immár ténylegesen is megkezdődött. Nem tudhatjuk, hogy a kommunizmus igézete után nem egy újabb Utópiával van-e ismét dolgunk.
Nem kell azonban különösebb jóstehetség ahhoz, hogy az orosz múlt végtelen sivárságában, megalázottságában, tatáros önkényuralmában, kínzó szabadságnélküliségében kijegecesedett orosz nő- és férfitípusok, az öröklött
s napjainkban ismétlődhető lélekölő léthelyzetek, kivált a fájdalom- és nélkülözéstűrő képesség most, az elkövetkező hónapokban, években új táptalajra lelhet.
Jóllehet kutatásai kezdetén és munkája elkészítésekor Gecse Géza sem tudhatta (de talán sejtette), hogy annak eredménye milyen zaklatott világtörténelmi „kontextusban” fog nyomdafestéket látni 2022 őszén, eredeti szándékait a Sors akaratából megsokszorozva hallatlanul fontos fogódzókat kínál e készülő, távolról sem „szép új világ” – az oroszság, a nagyorosz életérzés, a sűrített orosz létélmény – fogalmi és érzelmi megértéséhez és befogadásához.
Mindannyiunk, a szaktörténészek szűk köre, a művelt olvasói „nagyközönség”, de minden a világ dolgaiban tájékozódni kívánó értelmes ember okulására.
(Folytatjuk)
Borsi-Kálmán Béla (1948) történész, műfordító, az MTA doktora. Geopolitikai esszéjének első része 2024. április 26-án jelent meg az Új Hétben. Eredeti megjelené: HITEL irodalmi, társadalmi és művészeti folyóirat. Borsi-Kálmán Béla (1948) történész, műfordító, az MTA doktora.
