[…] A román nyelvészet, s ezen belül a (család)névtan (antroponímia) egyik nagy talánya mindmáig az: mivel magyarázható a román családnévképzésben a leggyakoribbnak számító anu-eanu-ianu, illetve cu-escu toldalékok meglehetősen markáns földrajzi eltérése?
Közelebbről: az -anu, -eanu, -ianu végződésű román családnevek jóval gyakoribbak a történelmi Erdélyben és Moldvában (Cotovanu, Domăşneanu, Densuşianu, Ibrăileanu, Kogălniceanu, Lăpuşneanu, Sadoveanu, Toteleanu, Uifăileanu etc.), mint Havaselvén (Olténiában és Munténiában), ahol tudvalevőleg az -escu (és a -cu) a túlnyomó (Bălcescu, Bibescu, Ceauşescu, Constantinescu, Gafencu, Iliescu, Rădulescu, Titulescu stb.).

Ezt a fölvetést e sorok írója az 1960-as, 1970-es évek fordulóján történelem–román szakos egyetemistaként kora nagy magyar nyelvészei és filológusai, Tamás Lajos (Temesvár, 1904 – Budapest 1984) és Gáldi László (Miskolc, 1910 – Budapest, 1974) óráin hallotta először, de egyikük sem tudott rá egzakt magyarázatot. A nagy román nyelvészek (Philippide, Rosetti, Iorgu Iordan, Emil Petrovici, Alexandru Graur) is tudomásunk szerint csupán a jelenség rögzítéséig jutottak el, a rejtély megnyugtató megoldásáig ők sem.
A világhálón keresgélve sem találtuk eddig semmi nyomát a „megoldásnak”. Az viszont kiderült, hogy nem sokkal a Szovjetunió szétesése előtt Kisinyovban kiadtak egy
szótárat a moldvai (és besszarábiai) kereszt- és családnevek csaknem teljes lajstromával, amelynek havaselvi változata tudomásunk szerint nem készült el. Egy másik neves román nyelvész, N. A. Constantinescu még az 1960-as években azzal magyarázta az
-escu formát, hogy az nem egyéb, mint az ószláv (óegyházi szláv) -ov, -ev, -ovici, -ici végződéseknek a román(os) -eára és -escura való helyettesítése/átcserélése a XIV–XV. századi moldvai kancellárián. Elismeri viszont, hogy az -escult helyettesítő szláv férfi birtokosragok apanévképző szerepe nem volt világos („sufixele posesivului slav masculin înlocuind sufixul romînesc -escul, a cărui funcţie patronimică nu era clară”). Vagyis Popov és Popovici a „Papé” (al Popii), vagy a „Papfi” (Popescul) helyett!
Ezt előrebocsátva megismétli, hogy a jelenség a XV. század óta ismert, s maga is megerősíti, hogy „ez a formula századokon át megőrződött”. Constantinescu a jelenséget az -eşti többesragból kiindulva magyarázza, amely tudvalevőleg „a hétköznapi nyelvhasználatban valamely személy leszármazottait jelöli: Ioneştii [Jánosiak],
Albeştii [az Albu-nemzetség] etc., utóbb – folytatja okfejtését – az -escul egyes számú formát kezdik használni Ion vagy Albu fiai megjelölésére: Ionescul, Albescul. Dokumentálhatóan a XV. századtól ismeretes módon, jóllehet gyakran […] szláv végződésekkel helyettesítve; miután apanévképző ragként szolgált, az -escul a
családnév képzője lesz azokban az esetekben, amikor az apanév [patronimul] öröklődik.” – szögezi le.
Constantinescu, talán maga is érezve, hogy gondolatmenete nem teljesen kielégítő, még az alábbi, újabb, immár szociológiai jellegű érveket sorakoztatja fel: „Az -escu rag (képző) szemantikai fejlődésében a múlt társadalmi-mezőgazdasági feltételeinek visszatükröződését érhetjük tetten: ezek a birtokos melléknév -esc ragjából
származnak, amelyet egy falu, illetve földközösségben élő csoport közös birtokára is alkalmaznak, mint például a következő formulában: „Telega határa” [hotar telegesc], a „diakónus határa” [hotar diaconesc], amely Negoiţă diakónus csapatából válik ki 1800-ban, s amely 1820 körül új falut alapít Pucioasa mellett. A csoport és a falu
egyaránt a »Diaconeşti« nevet kapja (ez a II. fázis), s csupán később, a harmadik nemzedék idején, amikor a földközösség felbomlik, az egyik ebben részt vevő család a Diaconescu nevet veszi fel (ez a III. fázis). Következésképpen a parasztközösség megjelölésére alkalmazott -eşti többesjel a legrégibb idők óta az -escu egyes számú alakként viselkedett, hiszen a társadalom logikája különbözik a nyelvtanétól.”
Érdekes viszont, hogy mind Telega, mind Pucioasa történetesen havaselvi települések, s a román nyelvész egy további havaselvi példát hoz állítása alátámasztására: „a cîmpinai illetőségű Iorga ispán fia kézjegye ez 1800-ban: Scarlat Iorgulescu – s ez használatos ma is – hangsúlyozza ismételten Constantinescu –, ha új családnevet akarnak alkotni.” N. A. Constantinescu szerint „ugyanez a dolog történt az újabb bolgár személynévadásban.
(névtanban) is az -ov és -ovici végződésű apanévből származó vezetéknevek esetén”.
Alexandru Graur (1900–1988) véleménye hasonlít Constantinescuéhoz, amennyiben ő is bolgár kölcsönhatást feltételez, ilyenformán: „Ez a [ti. bulgáriai] helyzet nagyon hasonlatos a miénkhez, legalábbis a dunai síkságon. Az itteni életfeltételek valamilyen mértékben hasonlóak voltak a bulgáriaihoz, s főként gyakori lakosságcsere zajlott le a Duna két partján fekvő országok között. A határainknál levő bolgár tartományokat napjainkig nagyrészt románok lakják. Ialomiţa, Ilfov, Vlaşca megyékben pedig számos bolgár település található. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy míg az ország többi részén a családnevek főleg ragadvány- és gúnynevekből származnak, s nagyjából a középkor végén rögzültek, továbbá a moldvai és erdélyi parasztoknak túlnyomó többségükben van családnevük, a dunai síkságon a helyzet ugyanolyan, mint amilyet Bulgáriában írtunk le. Az egyetlen különbség, hogy [ott] az apanévhez semmiféle rag/képző nem járul.”
Ne feledjük Graur akadémikus elemzését, ám hevenyészett tallózásunk után magunk is megállapíthatjuk: Tamás és Gáldi professzorok annak idején igazat mondtak: a román lingvisztika legjobbjai valóban érzékelik a problémát, de ők is többé-kevésbé okadatolt, s nem is mindig szigorúan vett nyelvészeti feltevésekig jutnak el csupán, továbbá, megítélésünk szerint találékonyan, némely társadalomtörténeti/szociológiai érv(ekk)el
is előhozakodnak. Megdönthetetlen magyarázattal ellenben tényleg nem szolgálnak.
Ezek után úgy hisszük, hogy magunk is megkockáztathatunk egy meglehet szokatlan gondolatmenetet.
2016 februárjában szerencsés véletlen jóvoltából egy magánbeszélgetésben szóba került: az volna talán a rejtély nyitja, hogy a macedo-román (aromán) nyelvben a létige egyes szám első személyben nem az „eu sînt/sunt” (én vagyok) alak volna, mint a dako-románban, hanem ekképpen festene: „eu escu”! Nosza, fellapoztuk az egyik legnevesebb (ráadásul aromán származású) román nyelvész, Tache Papahagi egyik fontos traktátusát, ahol megnéztük a lenni ige ragozását a macedo-román (aromán) nyelvben. Ezt találtuk: ar. hiŭ, hiĭ, easte, him, hiţ, suntu dr. […] sînt, eşti, este, sîntem, sînteţi, sînt (Papahagi ugyanitt megjegyzi, hogy kötőmódban a két nyelvjárás már csak írásban tér el egymástól, hangzásban szinte tökéletesen azonos!)
Más szóval úgy tűnt, rossz nyomon járunk, a feltételezés minden alapot nélkülöz, hiszen ki vonhatná kétségbe az egyik legrangosabb román specialista állítását? Ugyanakkor ismeretes, hogy „az aromán nyelv nem egységes, hanem legalább két jól elkülöníthető ága van.” Talán ezzel (is) magyarázható, hogy a balkáni nyelvek és az ottani román (aromán) nyelvjárások egyik legjobb külhoni szakértője, Gustav Weigand lipcsei nyelvészprofesszor (1860–1930) egyik munkájában más igealakokat rögzít.
Szerinte a létige képzése így történik: eu escu, tu eshti [eşti], el/ea easte vagy iaste; noi him, voi hits [hiţi], ei/ele suntu! Itt jegyezzük meg, hogy ezt a perdöntőnek látszó adatot jeles XIX. századi „románszakértőnk”, Hunfalvy Pál (1810–1891) a maga korában szintén mérvadónak számító munkája befejezetlenül maradt második kötetének egyik
jegyzetéből vettük át, amelyben van egy útbaigazító félmondat. Idemásoljuk: „Különösen az olympooláhoknál”… Más szóval lehetségesnek látszik, hogy Weigand, aki az olimposzi és píndoszi hegységben élő arománokat ismerte a legjobban – egyébként is ők vannak mindmáig a legtöbben –, abban a hiszemben lehetett, hogy mindegyik macedo-román dialektusban ez a helyzet, holott nem! Mégis: Weigand egy másik
munkájában ezt az aromán mondatot találtuk – német és északi román (dako-román) fordításával egyetemben: ar.: „kara s’achiursesku să zburăsku armăneaštili nu va
s’akikăsešti hitš tsiva” ném.: „wenn ich anfange aromunisch zu sprechen, wirst du
gar nichts verstehen” dr.: „cînd încep să vorbesc (Banat zburăsc) arămâneşte nu
vei pricepe nimic”, magy.: „amikor arománul (macedo-románul) megszólalok,
semmit sem fogsz érteni” (szó szerint: amikor arománul kezdek majd beszélni, nem
fogsz érteni semmit belőle). Az ebben a mondatban előforduló egyes szám első személyben szereplő igealak ugyanúgy ’escu’ végződésű, akárcsak a létige esetében! Ezek szerint valóban elég sokan használták/ használhatták, így a Weigand által ismert
arománok közül is, ha abszolút általánosnak tételezhette ezt a ragozási formát.
Nem lévén nyelvész képzettségünk, nem tudunk állást foglalni abban a kérdésben sem, hogy kizárólag az Olimposz hegységben élő arománok beszéltek-e így, avagy a píndosziak is?!? Egy támpontunk itt is akad: Tamás Lajos ekképpen ír erről: „Számra nézve legjelentősebb az epiruszi és tesszáliai arumunok csoportja, amely a
Pindosz-hegységet lakja és mindmáig [értsd: az 1930-as évek derekáig] kitart az oláhság [románság] ősfoglalkozása, a pásztorkodás elsősorban nomád formája mellett […] Valószínűleg a pindosziak törzséből szakadtak keletre az olimposzi arumunok, akik közül sokan a makedoniai városokban, különösen Szalonikiben, mint kereskedők és mesteremberek telepedtek le.” (Ez máris alátámasztja Lidia Cotovanu bukaresti román történész ama megfigyelését, hogy az északi irányú vándorlás „szakaszos” volt, sokan
hosszú évtizedekig megállapodtak Macedóniában és Bulgáriában, mielőtt átlépték volna a Dunát! Az sem zárható ki, hogy a Manasses-família őseivel is ez történt: Epiruszból jövet ők is megálltak Melenikben…)
Ugyanakkor, ha hitelt adunk Cotovanu kutatási eredményeinek, miszerint a XV–XVII. században érkezett s a források által hol „görögként”, hol „albánként”, hol „törökként” azonosított balkáni bevándorlók elsöprő többsége a történelmi Epiruszból s az ahhoz közel fekvő vidékekről jött a fejedelemségekbe, vagyis tekintélyes hányaduk éppen a Píndosz- és a tőle nem sokkal távolabb fekvő Olímposz hegységből származó
aromán/macedoromán volt, az újabb egybeesés nem csupán mellbevágó, hanem logikus is. Magyarán a legtöbb bizonytalan identitású, de (a görög vagy albán mellett) az aromán nyelvet legalábbis jól beszélő jövevény ezt, vagyis az eu escu (én vagyok) igealakot használta, ha kérdőre vonták: „ki fia borja”, mi a neve.
Kezdetben, mielőtt még (persze könnyen) elsajátította volna a többség nyelvét, nemigen válaszolhatott mást, mint: Dinu, Ion, Iorgu, Isar, Manole, Marin, Mihai, Panaiot, Radu (etc.) vagyok, vagyis Dinu(l) escu (vagy Dinescu), Ion escu,237 Iorgu(l) escu, Isar escu (Isărescu), Manole (e)scu (Manolescu), Marin escu (Marinescu), Mihai escu (Mihăescu) Panaiot escu (Panaitescu), Radu(l) escu (Rădulescu)238 – és így tovább…
Ha pedig a hivatása, foglalkozása felől érdeklődtek az „északi” nyelvrokonok, akkor sem felelhetett egyebet, mint (példának okáért): dogar escu (kádár vagyok), cismar escu (csizmadia a foglalkozásom), ceaus escu (csausz vagyok), pop escu (pópa a hivatásom)…
S ehhez még csak írni-olvasni sem kellett feltétlenül tudni, elég volt a közeli okonnyelvet beszélni. (Akárha egy dunántúli vagy felföldi magyar találkozott volna, mondjuk 1810 körül, egy kétszáz évvel korábbi nyelvjárást beszélő bukovinai székellyel, vagy egy félévezreddel régebbi archaikus nyelvállapotot őrző írástudatlan románvásári, esetleg lészpedi csángó szántóvetővel.)
A többit pedig születéskor, keresztelő alkalmával vagy a temetés után lúdtollal papirosra körmölte a kalugyer, a pópa, s később a Domnu’ pisăr vagy Domnu’notar: a falu jegyzője. S mivel földrajzilag Havaselve tájai vannak legközelebb Epiruszhoz s a Píndosz-hegységhez, s mint láttuk, Cotovanu szerint innen vándoroltak be a legnagyobb tömegben, nyilván aránylag itt maradtak/maradhattak a legtöbben is. Mármint az eleve jobb életlehetőségekkel kecsegtető, viszonylag fejlettebb írásbeliséggel rendelkező dunai kikötőkben, havaselvi mezővároskákban s persze főként Craiovában és Bukarestben. Ez lehet(ne) – persze csak azután, ha a céhbeli nyelvészek is rábólintanak – az egyik ésszerű(nek tűnő) magyarázata, hogy a történelmi Havaselvén (s később talán Dobrudzsában is) a cu-escu családnévképző lett a domináns, s nem az anu-eanu-ianu, mint a későbbi Nagy-Románia többi régióiban!

Részlet a szerző Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy állameszme etnogenezise (Budapest, 2018, Magyar Szemle Könyvek) második – Macedo-románok, arománok, cincárok a Balkánon és a leendő Romániában című – fejezetéből.