FRANCIAORSZÁG–EURÓPAI UNIÓ–EGYESÜLT ÁLLAMOK – Egy szívélyes egyet nem értés ismert és ismeretlen alapjairól

Tétova vázlatpontok egy készülő új „világrendetlenségről”[1] Az Aspektus cikke.

* Jelen írás Jean Thomas Lesueur, a párizsi és brüsszeli székhelyű Institut Thomas More nevű francia nyelvű think tank ügyvezető igazgatója kérésére 2004 szeptemberében született egy 2003 március/áprilisában a francia fővárosban keletkezett hosszabb politológiai elemzés rövidített és átszerkesztett változataként, amelyet Jean-Léon Muller fordított franciára. Ezt a szöveget az Institut Thomas More átengedte a Revue des deux Mondes szerkesztőségének, itt is jelent meg először a patinás folyóirat 2005/februári számában (9–30.) Az elemzést – amerikai angol nyelvre is lefodíttatva – valamivel később az Institut Thomas More szakmai kiadványa, a Tribunel is megjelentette az alábbi szerkesztőségi kommentárral :
„A Tribune e közleményét szerzője 2003 őszén egyetlen tollvonással rótta papírra az Institut Thomas More kérésére, majd 2004 őszén átdolgozta.  Nem gondoljuk, hogy az eltelt idő s az azóta bekövetkezett események (az állandó válsághelyzet de többé kevésbé sikeres választások Irakban; Yasser Arafat halála, Mahmoud Abbas  első biztató lépései; Rafik Hariri meggyilkolása Libanonban; az izraeli csapatok előre bejelentett távozása Gázából és Ciszjordániából; Georges W. Bush újraválasztása a Fehér Házban; az Európai Alkotmányról és Törökország csatlakozásáról folytatott kusza és késhegyre menő brüsszeli és strasbourgi viták) érvénytelenítenék mondandóját. Épp ellenkezőleg: igazolják. Az ezeket a témákat tárgyaló és gondolkodásra felhívó könyvek és újságcikkek óceánjában 2001. szeptember 11. óta nem olvastunk hasonló elemzést. Ehhez egy egyedülállóan éles szellem kellett, hogy ilyen pontosan és igazságosan rávilágítson a Franciaország meg néhány más európai ország és az Egyesült Államok között kirobbant heves civakodás rejtett okaira. Ez a szellem magyar, vagyis Közép-Európából származó európai. Ha valamilyen friss légáramlatra várhatunk még egyáltalán, amely Európára fúj, hogy ha lehetséges még amaz Montesquieu-nek oly kedves »világos szellem«, az bizonyosan Közép- és Kelet-Európából érkezik majd hozzánk.”
 
Franciaország és az európai bővítés: aggodalmak, előfeltevések, elhallgatások és (ki nem mondott) várakozások

Az EU keleti szomszédságpolitikáját* – mint minden EU-integrációs témát általában – végeredményben egyetlen (fő) szempontból vizsgálják Párizsban: hogyan illeszthető be a XXI. század legfontosabb francia geostratégiai célkitűzésébe?[1]
Mindenekelőtt miként (és főként mi) menthető át a XIX–XX. századi francia nagyhatalmi befolyásból és presztízsből az EU döntéshozó és közigazgatási intézményei (magyarán: az Európai Unió) révén a harmadik évezred első évszázadára[2] (legalábbis annak első felére)?
Másodsorban milyen intézményes eszközök, alkotmányos-szervezeti reformok (milyen politikai vonalvezetés és taktika) szükséges emez elsőrendű törekvés megvalósíthatóságához?
S végül mindezek kivihetősége (vagyis az EU hatékony intézményes reformja, átgondolt kibővítése, végleges szerkezetének, működési struktúrájának, döntéshozó mechanizmusának kialakítása, közös alkotmányának elfogadása) esetén – valójában: után – milyen további lépések, gazdasági, kül- és védelempolitikai intézkedések és folyamatok, valamint stratégiai manőverek (diplomáciai akciók, szövetségkötési stratégiák) szükségesek és kívánatosak a »többpólusú világ« megteremtéséhez – vagyis az 1989–1991 után (a Szovjetunió szétesése, s a Varsói Szerződés felbomlása következtében) hegemón helyzetbe kerülő amerikai „hiperhatalom”[3] visszaszorításához, legalábbis önmérsékletre intéséhez?

Franciaország és a Közép-és Kelet-európai államok : egy álságos párbeszéd

Számos jel vall arra, hogy az elmúlt évtized közepe óta a „tizenötök Európájának” keleti irányú kibővítése s egyáltalán maga az EU-integráció folyamatának 2004. május elsején lezárult szakasza – minden hivatalos szónoklat és refrénszerű biztatás ellenére – valójában nem tartozott a francia külpolitika prioritásai közé![4] De akkor az EU keleti politikájában melyek voltak az elsődleges francia politikai célkitűzések?
Földrajzi, gazdasági, politikai és történelmi kontextusban egyaránt megállapítható, hogy a közelmúltban felvételt nyert országok többségükben hagyományosan inkább a német »érdekszférába«  mint a franciába tartoznak. Ebből az következik, hogy 1989/90 után Párizs gyanakvással figyelte az övénél jóval erőteljesebb német gazdasági terjeszkedést és politikai befolyásnövekedést a szóban forgó országokban (Talán a két szigetország : Málta és Ciprus kivételével).
Ennek – emez német expanzió  logikus következményeként – további folyománya Franciaországnak még azokban a fővárosokban is elszenvedett presztízsvesztesége, ahol az első számú befektetőnek számított (Varsó), vagy ott, ahol, legitímnek gondolt hagyományos rokonszenvre és hálára tarthatott igényt, legalábbis elméletileg (Prága, Bukarest, s részben Varsó.)

Franciaország és a  „kisebbségi kérdés”

Franciaországot két lényeges dolog is ‘feszélyezi’ az újonnan csatlakozó országokkal kapcsolatban, amelyek mind a maga, mind pedig Európa (az EU) szemszögéből nyugtalanítják. Ezek azok, amelyeket a diplomaták és a szakértők „kisebbségi problémák”,  illetve „határkérdések” egybefoglaló néven illetnek.
Ismeretes, hogy a francia nemzetfogalom hivatalosan nem ismeri a ‘kisebbség’  fogalmát, sőt létezésüket is tagadja saját felségterületén, olyannyira, hogy a Franciaországszerte kóborló nagyszámú – részben Közép-kelet-európai eredetű –vándorcigányt szemérmesen az ún. » utazó emberek«  kategóriájába sorolja.
Ami pedig a közép-kelet-európai „határ-ügyeket” illeti, azokat avítt, reakciós örökségnek, afféle „történelmi relikviának”, egyszersmind veszélyes politikai bombának minősíti![5] Könnyedén (jóllehet bevallhatatlan lelkiismeret-furdalással) megfeledkezve arról, hogy az egész – a közeljövőben megoldandó – kérdéskomplexum végeredményben az 1918–1920-as, közismerten francia ihletésű versailesi „békemű”, s a nyomában járó „nemzeti átrendeződés”  időtálló eredménye s máig kísértő következménye.
Másképpen szólva : a szinte szétválaszthatatlanul összekeveredett, etnikai mozaikot alkotó népek által lakott Közép-Európa nagykiterjedésű térségeinek újrafelosztása a Versailles-i ‘békecsinálók’ által azzal a céllal, hogy olyan új entitásokat teremtsenek, amelyek francia típusú kis Állam/nemzeteknek tekintik magukat s képesek is azzá válni. Mindezt abban a hiú reményben, hogy a határait csaknem érintetlenül megörző »Nagy-Németország«  ellenében ütköző és egyensúlyteremtő államokká válhatnak, amely oly fontos volt Párizs szemében.
Újabb, ugyanehhez a kérdéskörhöz kapcsolódó francia dilemma: a csatlakozás-bővítés következő hulláma után miként lesz kezelhető a szintén gondosan kisebbíteni igyekezett, ám tagadhatatlanul egyre erőteljesebb baszk, elzászi, breton, provanszál s főként korzikai „regionalizmus”?[6] A keleti jövevények nem kívánatos „hozadéka” nem jelenti-e, esetleg, azt az utolsó csöppet, melynek révén ez a máris sok fejtörést s alkotmányjogi csűrést-csavarást (Korzika „különleges státusa”[7] például!) igénylő kényelmetlen problémahalmaz eléri a „kritikus tömeget” s utolsó csöppé válva a képzeletbeli pohárban végképp kezelhetetlenné válik?[8] Úgyszintén a kínzó kérdésfeltevések kategóriájába tartozik a csatlakozás folytán ipso facto „kapun belülre” kerülő kelet-európai (kivált romániai) cigányság integrálása, amely – állandó utánpótlásforrást jelentve – az előszeretettel szőnyeg alá söpört francaiországi romabűnözés formájában – igen komoly fejfájást okoz a francia hatóságoknak.
A francia politikai gondolkodást (s még inkább a hatalomgyakorlás hétköznapi technikáit) még egy – ha lehet, még az eddigieknél is súlyosabb –, szintén látens problémakör (valójában bármikor robbanással fenyegető veszélyforrás) terheli: a mintegy hétszázezer főre tehető franciaországi zsidóság[9] és a főként maghrebi (észak-afrikai) eredetű – hivatalosan öt-, nem hivatalos becslések szerint legalább hat-hétmilliós[10] – mohamedán lakosság viszonya, konkrétabban a közel-keleti arab–izraeli konfliktus „begyűrűzésének” megakadályozása. (Erre később még visszatérünk !)

Franciaország  és Németország

Az 1989–2002 közötti „keleti” német sikerek gyanút keltettek és féltékenységet váltottak ki Párizsban. Sokáig úgy tetszett: a harmadik bővítési hullám sokkal inkább berlini, mint francia érdek, a Drang nach Osten legújabb (burkolt) formája. [11] Márpedig,  ha ez így van (a hatalmi körök legalábbis úgy érzékelték), akkor ellentmond a valóban történelmi léptékű francia–német megbékélés (az „európai építkezés”[12] sine qua nonja) egyik hallgatólagos – ám Párizs által nagyon is elvárt – axiómájának: az (újra)egyesült Németország tanúsítson önmérsékletet Közép- és Kelet-Európában.
S végül a francia rezerváltságnak van még egy ki nem mondott összetevője, amely a korábbi sokévtizedes francia–német kontinentális rivalizálás  következménye és egyúttal maradandó nyoma: francia politikai körökben attól tartottak – s ez változatlanul vita tárgya –, hogy a  Berlinhez közelebb álló „keleti országok”  többségének felvétele ne teremtsen behozhatatlan előnyt a németek által előnyben részesített „föderális koncepciónak” a francia szíveknek kedvesebb jakobinus ihletésű „nemzetállamok konfederációja” elképzeléssel szemben, amelyet a maga idejében François Mitterrand és Jacques Delors szorgalmazott.  

Az amerikai politika alapjai és célkitűzései

A Franciaországban – és általában Európában – problematikusnak és csaknem tabunak számító, kezdetben látens, majd az izraeli–palesztin konfliktus tragikus súlyosbodása révén egyre inkább virulenssé váló antijudaizmust itt nem hallgathatjuk el, mert az közvetve, ám elválaszthatatlanul kapcsolódik a föntebb már említett hosszútávú francia politikához. Sőt nagyobb horderejű történelmi kihívást jelent még a hagyományos francia–brit vagy francia–német szembenállásnál is ! Nevezetesen : összefügg Franciaországnak az Egyesült Államokhoz fűződő konfliktusos viszonyával![2] 
            
Az új amerikai doktrína forrásvidékén

Pontosabban és konkrétabb megfogalmazásban : Franciaországnak az 1992/1993 óta kidolgozott amerikai geostratégiai koncepcióval szembeni fenntartásaival, ellentmondásos kapcsolataival.
Az új amerikai doktrína lényege – erősen leegyszerűsítve – az, hogy a XX. század végére kivívott amerikai világhegemónia a XXI. században legegyszerűbben tartósan úgy folytatható[13] és erősíthető, hogy e „lebegő birodalom” külső hatalmi súlypontját – az immár „pacifikált” és „amerikanizált” (Nyugat)-Európa és a csendes-óceáni térség helyett – ideiglenesen (egy történelmileg rövid, mindössze néhány évtizedre tervezett periódusra) a Közel-Keletre helyezik át![14]
Miért éppen a Közel-Keletre?
Ennek számos oka van, amelyek között mind ‘civilizatórikus’ mind pragmatikus megfontolásokat egyaránt találunk, hiszen a történelem és a kultúra egyik bölcsőjéről, a három nagy monoteisztikus vallás őshazájáról van szó, amely egyszersmind a föld egyik legfontosabb energiatartálya is; ezenkívűl ideális terepe s az ‘ígéret földje’ számos új működési teret, érvényesülési lehetőséget, pozitív ideológiákat kereső, sikerekre, eredményekre vágyó amerikai gazdasági-politikai erőnek.
Úgyszintén nem szabad elfelejteni: a Szentföld ugyanakkor, pontosabban 1948 óta az emberiség története egyik legérdekesebb  vállalkozásának ‘műhelye’: a modern Izrael újrateremtéséé… amelyet az Iszlám egyszerre tekint jogtalan és frusztráló betolakodásnak, valamint a Nyugat állandó provokációjának. A „szabad világ” szemében viszont a nation building izgalmas kísérletéről van szó, amelynek sikere – rendkívül bonyolult társadalmi-történelmi-politikai-morális okok következtében – senkit nem hagy hidegen. Épp ellenkezőleg: a zsidó Állam stratégiai biztonsága és Izrael de jure elismerése az iszlám világ által (más szóval : a palesztin–izraeli konfliktus megoldása) nemzetközi ügynek számít, amelynek kezelése a Föld minden politikai ereje és valamennyi jó érzésű s józan gondolkodású embere részéről erőfeszítéseket igényel.

A célkitűzések

E nagyszabású erőátvitel sikere (az új hídfőállás kiépítése) esetén – elméletileg – számos kínzó geopolitikai alapkérdés megoldható, legalábbis a XXI. századra prognosztizált globális gazdasági-társadalmi folyamatok tekintélyes hányada, washingtoni (New York-i) elgondolás szerint, hatékonyan ellenőrizhető.[15]
Lássuk most – távolról sem a teljesség igényével, vagy valamiféle önkényes fontossági sorrend sugalmazásának szándékával – néhányat emez amerikai tervek közül (természetesen feltételezve, hogy nem eleve megvalósíthatatlan, irreális elképzelésekkel, valamiféle whisful thinking-el van dolgunk):[16] 
a, a Föld stratégiai energiaforrásainak mintegy 60%-át kitevő közel-keleti olajkincs;[17]
b, a „nemzetközi terrorizmus” melegágyának tekintett iraki, szaud-arábiai (később esetleg iráni és pakisztáni) autokratikus rezsimek (egyszersmind elavult struktúrájú, „igazhitű” iszlám társadalmak) amerikai szempontú „modernizálása” és elvilágiasítása;[18]
 c, a térség hatalmi viszonyainak, államszerkezetének és országhatárainak radikális „átrendezése”.[19] S szükség esetén új entitások létrehozását, például egy „palesztinizált” Jordániát s egy autonóm, esetleg akár független Kurdisztánt is beleértve);
 d, a török állam „világi iszlám köztársaság” jellegének megerősítése, egyúttal a közép-ázsiai török birodalom feltámasztására irányuló, netán újjáéledő ankarai aspirációk megakadályozása, legalábbis mérséklése);[20] Egyszersmind erőteljes lépéseket kell tenni e stratégiai szempontból rendkívül fontos, három kontinens és három civilizáció metszéspontjában elterülő ‘kompország’ kikötésére – a ‘nyugati parton’. Más szóval folytatni kell  a török társadalom bátorítását s ösztönzését e kisázsiai társadalom és intézményrendszer „europaizálása” céljából. Innen eredeztethető az európai döntéshozókra, kivált Berlinre és Párizsra  kifejtett állandó amerikai nyomás Törökország mielőbbi felvételére az Európai Unióba.
e, meg kell akadályozni Oroszország túlzott megerősödését. Másképp fogalmazva : a lehető legbarátságosabb módon le kell beszélni egy esetleges ‘második nász’-ról Ukrajnával, egyidejűleg megértetve a moszkvai stratégákkal, hogy egyfelől létérdekeiket jelen pillanatban érzékenyebben veszélyeztetik a muzulmán integristák mint a NATO és az EU az orosz határok felé való elmozdulása; másfelől hosszú távon Kína feltartóztathatatlan felemelkedését (amely óriási energiaszükséglettel jár, s netán feléleszti a kínaiak régi álmát a Közép-ázsiai és szibériai olajmezők és egyéb nyersanyagkincsek megkaparintására) csupán a Nyugat segítségével lehet meggátolni. – Közbevetőleg az esetleges kínai fenyegetés az egyik legfőbb oka annak, hogy miért marad az Észak-atlanti Szövetség elengedhetetlenül szükséges a jövőben. Ugyancsak ezért véljük azt, hogy mindazok, akik az Atlanti Óceán két partja közötti kapcsolatokat és bizalmat gyöngítik nem csupán jóvátehetetlen stratégiai hibát, hanem a nyugati értékek és érdekek ellen kolosszális bűnt követnek el.
Fel kell tartóztatni Kína hatalmas erejű előretörését és esetleg – a XXI. század második felére prognosztizálhatóan – Indiáét is. Mindketőt  az Egyesült Államok potenciális veszélyforrásnak tekinti és szükség esetén e minden bizonnyal elkerülhetetlen eshetőség láttán új hídfőállásokat kell létesíteni ennek ‘kivédésére’.
Egyébként a Washington által az utóbbi években követett stratégia a jelek szerint megerősíti, sőt új geopolitikai stratégiává változtatja Jacob Heilbrunn és Michael Lind 1996-os ‘gondolatkísérletét’, továbbá Samuel P. Huntington ugyanabban az évben kiadott híres Clash of Civilisations c. vízióját : a NATO 1997-es és 2002-es keleti kiterjesztése; Koszovó 1999-es bombázása (a tálibok elleni hadjárat és az iraki invázió valódi főpróbájaként) alig öt nappal Magyar-Cseh-és Lengyelország 1999. március 19-i NATO-felvétele után és az ENSZ Biztonsági Tanácsa beleegyezése nélkül; a NATO jellegének, szerepének és struktúrájának módosítása; a „nemzetközi terrorizmus” elleni könyörtelen küzdelem meghírdetése; Afganisztán pacifikálása (második főpróba); s végül Szaddám Husszein uralmának megsemmisítése Irakban.
A források gondos feltárása, aprólékos átrostálása és kiegyensúlyozott kiértékelése után a jövő történészeire vár annak meghatározása, hogy a szeptember 11 szindróma  miként illeszkedik sematikus felsorolásunk logikájába s milyen mértékben van szó okról, illetve következményről az Egyesült Államok harciassá váló magatartásában, másszóval a Washingtonban tapasztalható ellenállhatatlan revanskényszerről, bosszúvágyról és háborús pszichózisról?

A nagy tabu : a »zsidókérdés«  szerepe a világ geopolitikai fejlődésében

 A  Shoá (Holokauszt), Európa rossz lelkiismerete és Izrael létrehozása

Újabb, az eddigieknél is nagyságrendekkel kényesebb és robbanékonyabb kérdés: miképpen függ mindez össze a „klasszikus” európai történelemfejlődés, civiltársadalom és értékrendszer totális csődjével, s az antik keresztényi irgalmasság szinte teljes kudarcával az üldözöttek irányában, akik mégis csak a „mi felebarátaink”, egyszóval a nyugat-európai zsidók részleges kiirtásával és a közép-kelet-európai (köztük magyar) zsidóság majdnem teljes megsemmisítésével?
Másként fogalmazva : Izrael megteremtése, mely a francia és brit kolonializmus több évszázados vetélkedésének (a Palesztin Protektorátus létrehozását kivéve) valamiféle epilógusa is, gyakorlatilag egyenlő az európai történelemfejlődés deficitjének (s legnagyobb – főként német – szégyenének) közel-keleti „exportjával”[21] és, szinte azonnali ellenhatásként, az arab nacionalizmus(ok) fellángolásával!
Ennek a kérdésnek az elemzése elengedhetetlen a jelenlegi stratégiai játszmák és tétek megértéséhez. És csakugyan, a Holokauszt nélkül, e teljességgel megalapozott európai rossz lelkiismeret hiányában, továbbá e nemzetközi  felháborodás dinamizáló hatása,  cselekvésre sarkalló döbbenete nélkül az addig a „zsidó-dilemma” (teljes asszimiláció, Bund-mozgalom, kommunista utópia stb.) csupán egyik alternatíváját jelentő cionizmus egy politikailag súlytalan eszmeáramlatból valószínűleg sohasem lett /válhatott – volna egy vadonatúj (bár ősrégi történelmi alapokon létrehozott) entitás: a modern Izrael hivatalos állami ideológiájává!

Az Egyesült Államok és a „zsidó sors”

Ugyancsak az európai zsidóüldözések igen ritkán végiggondolt további következménye, hogy a zsidó (vagy zsidó származású) szellemi elit (az Einsteinek, Neumannok, Straussok[22] és Tellerek nemzedéke) 1920-as, 30-as évekbeli tengerentúli kivándorlása után a második világháború végén, majd 1945–1948 között – immár a kommunizmus elől is menekülve, egyszersmind a főként keleti parti amerikai intelligencia állandó utánpótlását is biztosítva – a koncentrációs és megsemmisítő táborokat, valamint a munkaszolgálatot túlélt maradék zsidóság újabb jelentős (százezres léptékű) tömegei távoztak Amerikába, akik bár tökéletesen beilleszkedtek a „korlátlan lehetőségek hazájának” virágkorát élő „nyitott társadalmába”, érthetően nem veszítették el érzékenységüket a „zsidó sors”[23] iránt, amelynek kitüntetett terepe, 1948-as megszületése óta, Izrael kétségbevonhatatlan állandó fenyegetettsége[24] volt, és maradt.[25]
Az amerikai geostratégia irányváltása mögött – ismét erősen leegyszerűsítve – tehát három alaptendencia találkozása és összefonódása tapintható ki:
a, a példátlan szuper- (sőt: hiper)hatalmi státusból eredő erőfölény érzete és érvényesíthetőségének csábítása;[26]
b, az alapjában véve változatlanul konzervatív, erősen vallásos, mély moralitással átitatott, ráadásul szilárd küldetéstudattal rendelkező (többnyire vidéki, Middle West-i, s főként »mély déli«) amerikai társadalom és közvélemény érzékennyé válása a földkerekség megoldatlan kérdései iránt, egyszersmind e messianizmus elvilágiasodása, materializálódása és az amerikai nemzeti szimbólumokkal való fokozatos egybeolvadása;[27]
c, az amerikai gazdaságban, pénzvilágban, az egyetemi és akadémiai kutatóközpontokban és politológiai agytrösztökben, valamint a külön hatalmi ágnak számító tömegtájékoztatásban közismerten kulcspozíciókra szert tevő hajdani kelet-európai üldözöttek leszármazottjainak korántsem lebecsülendő presztízse, intellektuális befolyása. Ehhez adjuk még hozzá egy viszonylag friss, ám felbecsülhetetlenül nagy horderejű szocio-politikai jelenséget: a magasan képzett, elképesztően dinamikus új amerikai pressure group-ok félelmetes érdekérvényesítő képességét, s végül, de nem utolsó sorban a neo-konzervatívnak (‘neokonnnak’) nevezett entellektüelek és állami tisztviselők ellenállhatatlan előrenyomulását, akiknek jelentékeny hányada az 1950-es/60-s/70-es évek baloldali mozgalmaiban szocializálódott.[28]
Minderről igen nehéz a bajkeverés és a latens antiszemitizmus ódiuma nélkül[29] beszélni, egyfelől azért, mert spontán (amerikai) társadalomtörténeti- és társaslélektani folyamatokról van szó[30] (amelyek kétségbevonása a józan ész legelemibb szabályainak megcsúfolásával egyenértékű); másrészt pedig azért, mert az államalkotás – illetve az állam biztonságának megvédése – minden nép elidegeníthetetlen joga! Ám e sokrétű társadalomtörténeti és társadalomlélektani fejlemények objektív történelmi tényként tételezhető hatásmechanizmusának tudatos mellőzése (elhallgatása) ugyanolyan elemzési hibák forrrása, mint előítéletes kezelésük és tendenciózus beállításuk!

A szovjet zsidók és a »lakosság egyensúlyának megbomlása« Izraelben

Akárcsak amaz, alig-alig figyelembe vett, újabb keletű fejleményé, miszerint az izraeli társadalom viszonylagos stabilitásának megszűnte, vagyis a II. intifáda kezdete és a szovjet utódállamokból történő bevándorlás (alijázás) felgyorsulása között lényegi összefüggés van! Tárgyilagos izraeli vélemények szerint ez – a közép-európai askenázoknál, valamint az észak-afrikai és közel-keleti szefárdoknál nehezebben integrálható orosz anyanyelvű jövevények tömeges érkezése – borította fel a palesztin és a zsidó lakosság törékeny egyensúlyát. Erről Georges Corm, többször idézett kitűnő monográfiájában, így ír: „Izraelbe évente nyolc-tízezer bevándorló jött a világ minden országából, s ugyanannyi, vagy egy kicsit több, személy hagyta el területét, 1990 első nyolc hónapja folyamán viszont mintegy százezer lélek érkezett a Szovjetunióból. S ugyanezen 1990-es év végén a tuniszi palesztin–amerikai párbeszéd – egy izraeli területek ellen a tenger felől indított, meghiúsult palesztin kommandó-akció következtében – több hónapra megszakadt. Izrael és az USA ebben az OLP megismételt (sűrűn hangoztatott) ígéreteinek megszegését látta, miszerint lemond a palesztin jogok erőszakos érvényesítéséről.” (581. p.)
Tételét Corm az alábbiakban összegzi: „Az orosz emigránshullám felszívásának kudarca és a tartósan magas munkanélküliségi arány e technikailag kiválóan képzett új lakosság soraiban súlyos következményekkel fog járni” […] „a Szovjetunió összeomlása körülbelül kétszázezer zsidó Izraelbe történő bevándorlását vonja maga után, akik között jó néhány kiválóan képzett tudományos káder is akad, ami Izrael Állam új demográfiai, gazdasági és geopolitikai kiterjedéséhez fog hozzájárulni. Mindez egyébként a legutóbbi évtized óta a judaizmus megújulásában összegződik [szó szerint: fut össze] az egész világon, elsősorban Izraelben és az Egyesült Államokban, amelyek a legnagyobb (legfontosabb) zsidó közösségnek adnak otthont.”[31]
 Más szóval, ezentúl nem csupán az európai polgárosodás egyik nyilvánvaló zsákutcája, hanem – a poszt-brezsnyevi korszak fura örökségeként is – a szovjet típusú „szocialista” társadalomfejlődés deficitje ugyancsak az izraeli nemzetépítés gondjait szaporította – és a közel-keleti feszültséget növelte!

Izrael biztonsága : a transzatlanti perpatvar egyik rejtett mozzanata

Ugyanakkor paradox módon csak kevés francia gondolja őszintén, hogy Izrael egyébként elvileg legitimnek tekintett, elengedhetetlen biztonságának szavatolása – következésképpen az ehhez Washingtonban szükségesnek ítélt új közel- és közép-keleti „átrendezés” – Franciaország és az EU kitüntetett célja lehetne.[32] Vagyis, végső soron, „Európa” nem hiszi, hogy a „Judenfrage”[33] formájában testet öltött saját társadalomfejlődési és erkölcsi csődje jóvátételében és kockázatában[34] tevőleges feladatot kellene vállalnia, a cselekvésre magát elszánó „Amerikát”, egyebek között saját tehetetlensége kompenzációjaként, pedig ezért egyrészt – a sajnos valóban kiszámíthatatlan következmények[35] okán (és ürügyén) – elvi alapon és szónoki fogásokkal keményen bírálja, másrészt a még rendelkezésére álló intézményes eszközökkel (BT-vétó) kétségbeesetten el akarja tántorítani.
A jelenlegi euro-atlanti válságnak éppen ez a szemléleti különbség az egyik homályban hagyott, kényes dimenziója!
Ebből a szempontból Németország helyzete mindenki másnál kényelmetlenebb! Mint föntebb már vázlatosan érintettük, a náci halálgyárak nélkül a cionizmus – ellenhatásként – valószínűleg nem izmosodhatott volna hatékony és működőképes állameszmévé.[36] Továbbá – az 1945 utáni újabb nagy arányú menekülthullám következtében – a mélyen vallásos, messianisztikus hajlamú amerikai társadalom sem válhatott volna ennyire érzékennyé a közel-és közép-keleti fejlemények iránt, amelyet a „nemzetközi terrorizmus” 2001. szeptember 11-i ördögi „fegyverténye” a paroxizmusig fokozott, s lehetővé tette a vidéki mély-Amerika és a keleti parti kifinomult értelmiségi elit[37] – éppen a „Bush-csapat” formájában testet öltő – találkozását.[38]
Mindazonáltal durva hiba volna azt hinni, hogy a washingtoni külpolitikát a ‘neokónok’ – úgymond – „eltérítették” volna, vagy Izrael biztonsági érdekei felülírnák az amerikai szuperhatalom stratégiai meggondolásait, illetve az Amerika és közeli szövetségesei gazdaságának zavartalan működéséhez elengedhetetlen kőolajellátás  biztosításához szükséges kombinációkat. Épp ellenkezőleg : Izrael sorsa, minden valószínűség szerint csupán a harmadik, vagy a negyedik helyen szerepel az USA geoplitikai prioritásai hierarchiájában. Legalábbis az iraki hidfőállás kiépítése és az olajkérdés után következik. Ellenben ugyanolyan nyilvánvaló, hogy mindenki (a politikai szereplők és a nyomásgyakorló csoportok egyaránt) kivétel nélkül felhasználja: egyszerre jelent hideg számításból követett célt és szolgál tudatosan megkomponált, mesterien manipulált ürügyként.
S ugyancsak ebben az összefüggésben kell szemügyre vennünk a neokonzervatív irányzat markáns személyiségeit és szürke eminenciásait. Vajon Közép-és Kelet-európai gyökereik, a Holokauszt sokkoló hatású borzalmai, majd a „békés egymás mellett élés” éveinek nyomasztó élményei nélkül eljuthattak volna-e mai radikális álláspontjukhoz ? És szintén éppen ezzel magyarázható, hogy az új amerikai stratégia egyszerre szembetűnő és homályban maradt elemei – kimondott és elhallgatott megfontolásai – különlegesen robbanékony elegyet képeznek: megfellebbezhetetlen érveket és félelmetes fegyvereket.

Az iraki háború: a nagy előhívó

Megállapítható tehát, hogy a jelenlegi amerikai külpolitika (a Heilbrunn–Lind–Huntington-tézisek doktrínává alakulása,[39] valamint e folyamatnak a „09. 11. szindróma” okozta paradigmaváltás[40] révén bekövetkezett felgyorsulása) – újabb vaskos leegyszerűsítéssel – nem egyéb, mint az imént taglalt objektív tények és rejtett, ‘földalatti’ összefüggések összegződése,
                                         
George W. Bush és  „bizarr csapata”

S egyfajta szintézisként itt lép színre George W. Bush és  »bizarr csapata«, amely mindezt nem csupán markánsan megjeleníteni és energikusan működtetni képes, hanem teljesen evidens módon el is határozta erre magát! Ez három kérdés megfogalmazására indít bennünket:
A Bush-csapat közvetlen politikai célkitűzései (katonai siker felmutatása a következő amerikai elnökválasztási kampány őszi kezdete előtt) azonosak-e a washingtoni (New York-i, bostoni, San Franciscoi, Los Angeles-i) politikai elit,[41] az amerikai társadalom[42] s közvetve: a Föld valamennyi országa, vagyis az emberiség egészének érdekeivel? Ezt így is meg lehet fogalmazni : ami jó Amerikának ugyanolyan jó-e a the rest of the World  számára is ? Más szóval: egy demokrata párti elnök hasonló helyzetben ugyanígy cselekedett volna-e? S továbbmenve : John F. Kerry, ha őt választották volna meg elnöknek, vajon elrendelt volna egy elhamarkodott exit strategy-t és meg lett volna-e benne az eltökéltség, hogy az amerikai politika írott és íratlan (hallgatólagos) sarkigazságait megsértse ?
Helyes-e, bölcs dolog-e néhány tucat mindenre elszánt technokratából s magasan képzett, de talán doktrinér politológusból összetevődő élcsapat[43]akarata előtt ellenvetés nélkül meghajolni, s így azt a hamis látszatot eluralkodni engedni, mintha a Bush-kormányzatot végső soron Tel-Avivból irányítanák?[44] Másként fogalmazva: vajon az „elnök emberei” fölmérték-e, hogy egyoldalú, sokszor türelmetlen lépéseikkel a jelenlegi Bush-féle vonalvezetés a legrosszabb antiszemita klisék ujjáéledésének ad tápot (judeokapitalizmus, „zsidó összeesküvés”, cionista világuralom[45] etc.), s az Egyesült Államok arab-maghrebi (berber)-perzsa-pakisztáni-indonéziai (iszlám) szemszögből hovatovább nem csupán a Nagy Sátán,[46] hanem egy óriásira duzzadt Izrael is?[47]
Ésszerű dolog-e azt képzelni, hogy egy 290 milliós nemzet – még ha a történelem valaha létezett leghatalmasabb államát alkotja és legerősebb hadseregét[48] birtokolja is – tartósan rákényszerítheti akaratát a világ maradék része (all the rest of the world) hatmilliárd főnyi népességére? Vagyis megéri-e rövid távon Európa egy jelentős és – nagyobb távlatban – a „fejlődő (harmadik) világ” egészével végérvényesen szembekerülni…[49]

Egy csetepaté, amely „nem arról szól, amiről beszélnek”… 

Egy névtelenségét megőrizni kívánó francia diplomata[50] minderről azt mondta: meggyőződése szerint a Washington–Párizs vita „nem arról szól,[51] amiről beszélnek”; igazi (valódi) hosszú távú érdekeit egyik fél sem fogja föl, csaknem valamennyi euroatlanti és öbölbeli résztvevő (az USA-n, Franciaországon, Nagy-Britannián, Olasz- és Spanyolországon kívül a „nyolcakhoz” csatlakozó közép-európai államok, a „vilniuszi tízek”, valamint Irak, Irán, sőt Izrael is!) rossz helyzetbe manőverezte magát, a következményeket pedig senki sem tudja áttekinteni, még kevésbé – az iraki invázió megindulása után – ellenőrzése alatt tartani.
Ha pedig a háború elhúzódik, s beindul a dominó-effektus, a „Szaddam lefegyverzése” című álkérdés[52] az egész emberiség jövőjét is befolyásoló irracionális eseményhalmazzá fajulhat, amelynek csak vesztesei lehetnek. Még azok az államok és politikai erők (nyomásgyakorló csoportok etc.) is, amelyek – szerintünk tévesen – azt hiszik, hogy „jól fognak kijönni belőle” (Oroszország, Kína, Pakisztán, Szaúd-Arábia, kisebb mértékben India és Izrael,[53] sőt maga a „Bush-csapat” is!).
Az iraki háború versus Szaddam erőszakos eltávolítása, pontosabban az ahhoz való jelenlegi francia–amerikai viszonyulás módja (s a megközelítés különbségei) az alábbi gordiuszi csomót jelenti a vitapartnerek számára:
        
A francia dilemmák

1. Franciaország történeti okokból morálisan nem teheti meg, hogy nemet mondjon Amerikának: a francia és az európai történelem minden bizonnyal egészen másként alakul, ha előbb 1917-ben, majd 1944-ben az „amik” – igaz, saját geostratégiai érdekeiket is érvényesítve – nem védik meg a nyomasztó német túlsúlytól. Franciaország és a hajdani Szén- és Acélközösségből kinövő EU ezt már csak azért sem teheti meg, mert a Marshall-terv és az amerikai atomernyő nélkül nincs német demokratizálás, olasz és német „gazdasági csoda”, négy évtizedes folyamatos nyugat-európai életszínvonal-emelkedés,[54] ennek talaján pedig az „Egyesült Európa” alapillérének tekinthető francia–német történelmi megbékélés, majd periodikus bővítési hullám, a német újraegyesítést is beleértve … washingtoni beleegyezés nélkül ez is megrekedt volna az álmodozás szintjén,  csupán hiú ábránd maradt volna!
A 2002 második felében tanúsított francia vonakodás, majd 2003 január-februárjában csaknem kenyértörésig[55] fajuló makacs ellenszegülés mögött az eddig lajstromba vett okok mellett a következő (szintén többnyire ki nem mondott, vagy csupán felületesen érintett) gondolati elemek rejlenek:
Párizs, különös tekintettel bevándorolt, vagy migráns hátterű, többségében Észak-afrikai eredetű, franciául beszélő, de a kortárs francia társadalom értékeivel többé nem azonosuló  fiatalságára nagyon fél az 1986-os, majd 1995-ös franciaországi merénylethullám megismétlődésétől
A francia vezetés mindenáron el akarja kerülni, hogy az izraeli–palesztin konfliktus francia földre „exportálódjék”,[56] hiszen az szerencsétlen esetben akár polgárháborúvá is fajulhat, s a francia társadalom és nemzettudat amúgy is gyengülő kohézióját[57] tovább forgácsolná. Erről persze nyíltan beszélni szinte senki sem mer,[58] egyfelől azért, mert a vichyi rendszer alatt tanúsított közismert kollaborációs hajlam következtében a franciák bűntudata szintén igen erős, másrészt az újhéber állam létrehozása (az arab–izraeli konfrontáció) miatt is bevallatlan felelősséget éreznek.
2. Az amerikaiaknál – hosszú gyarmatosítói tapasztalatai alapján – a francia kormányzat sokkal jobban ismeri a közel- és közép-keleti viszonyokat és az „arab mentalitást” Washingtonnál, ezért eleve kétségbe vonja, hogy – Japán és Németország mintájára[59] – viszonylag rövid idő alatt életképes demokratikus társadalmakat lehet ott létrehozni, bármekkora anyagi ráfordítással;[60]
E tekintetben az amerikaiak vietnami kalandja (amelynek rizikóira hiába figyelmeztetett de Gaulle 1966-os nevezetes Pnom Penh-i beszédében!), a bosnyák national building, a koszovói pacifikáció, valamint a legutóbbi afgán háború tanulságai egyaránt óvatosságra intik;

Az amerikai felelősség

Ugyanakkor Amerika morálisan és a jus internationale[61] megsértésének ódiuma nélkül  nem rúghatja fel az általa felállított nemzetközi szabályokat,[62] nincs joga sem a NATO egyoldalú (pusztán amerikai szempontú) átalakítására,[63] sem az ENSZ (és benne a BT) semmibevételére,[64] még kevésbé az EU-integrációs folyamat lassítására (netán teljes befagyasztására).[65]
Magyarán, ha Amerika az ígéretesen folyó „európai építés” folyamatát szűklátókörűen megakasztja; ha e bevallhatatlan célból a közép-kelet-európai jelölt országok közül „alkalmi szövetségeseket”[66] választva a nyugat-európai középhatalmakat – természetesen Nagy-Britannnia (s esetleg Olasz- és Spanyolország) kivételével – ezáltal végképp, legalábbis nagyon hosszú időre, elidegeníti magától; ha a nemzetközi szervezeteket önkényesen – saját önös érdekei szerint – „átszervezi”, nos akkor a „Bush-csapat” lesz a felelős az így elszenvedett súlyos presztízsveszteségért (az amerikai nimbusz szétfoszlásáért) és hosszú időre kompromittálni fogja az Egyesült Államok hosszú távú (több évtizedes) globális érdekeit, ideértve a minden bizonnyal előbb-utóbb elkerülhetetlenül megszülető többpólusú világba való zökkenőmentes visszatérését is.
 Márpedig a két fél merev, hajthatatlan magatartásával Chamfort aforizmáját igazolja : „A veszekedések nem tartanának ilyen sokáig, ha csak az egyik fél volna tévedésben. ” Ez esetben mindkét partner egymást múlta felül, mindent bevetett és kockára tett – sőt ennél jóval többet is: az egész földgolyó stabilitását és az emberiség békéjét tette kérdésessé. A felelősséget pedig – a bűnbakképzés jegyében – kölcsönösen egymásra hárítják, holott az közös: Párizs és Washington egyaránt (bár konkrétan egyelőre föl nem becsülhető mértékben*) hibás a patthelyzet – a zsákutca –  kialakulásáért!

Utolsó ecsetvonások… következtetések helyett
Veszélyek és kockázatok

Az amerikai revanskényszert a franciáknak már csak azért is nagyobb beleérzéssel illene kezelniük, mert – végső elemzésben – az 1870/71-es sedani és versailles-i porosz–német megaláztatást követő ellenállhatatlan visszavágási vágy volt egyik fő oka a „nagy háború” kitörésének, a balance of power végletes megbolygatásának, a „klasszikus”  Európa végének, továbbá a közép- és kelet-európai „nemzeti átrendeződésnek”.
A franciáknak tehát történelmileg alig van indokuk az ellenvetésre Washingtonnak a »Nagy Közép-Kelet« megteremtésére irányuló törekvéseivel szemben!
Másrészt elengedhetetlen, hogy fokozott óvatosságot tanusítsanak, amikor a holokausztnak[67] az Atlanti-óceán két partján körvonalazódó eltérő recepciója[68] kerül szóba. Minden áron el kell kerüljék a kölcsönös vádaskodások újjáéledését, nehogy  az amerikaiak számára a „hűtlen (álnok) szövetségesek” megfenyítésére szolgáló kézenfekvőnek látszó kínos érveket kínáljanak fel, amelyek minden bizonnyal tovább mélyítenék a kölcsönös meghasonlást és a máris tátongó szövetségesi szakadékot.
Emez aligha elkerülhető fejleményeknek megint egyszer csak kárvallottjai lehetnek, hiszen, ezentúl nem csupán az iszlám világ nem fog tudni többé különbséget tenni „USA”, „Izrael”, „cionizmus”, balos „judeofóbia”[69] és klasszikus jobboldali antiszemitizmus között,[70] hanem hovatovább a nyugat- és közép-európaiak bűntudata és hatalmi frusztráltsága is valamiféle zavaros, megfoghatatlan Amerika–ellenességbe[71] fog torkollni, amelynek visszahatása – az amerikai reakciók további keményedése – szintén tragikus kimenetelű ördögi kör[72] formáját öltheti.
 Ha mindez bekövetkezik,[73] a „szabad világ” olyan érzelmi és ideológiai kelepcébe és fogalmi[74] zsákutcába[75] kerülhet, amelyet nyugodtan (?) minősíthetünk a Történelem bosszújának![76]

Jacques Chirac Kis-Napóleon tükrében

A nemzetközi jogilag korrekt s rövid, illetve középtávon francia szemszögből  kétségtelenül koherens, dinamikus s főként látványos jelenlegi Chirac–Villepin–Barnier-i vonal[77] ugyancsak a francia politikacsinálás régmúltjában, valós feltétel- és értékrendszerében, egyszóval a francia hagyományban gyökerezik.
Számos, köztük jó néhány francia történész és politikai gondolkodó véli úgy, hogy Franciaország európai és világméretekben valójában XIV. Lajos kora óta folyamatosan hanyatlik, s e be nem vallható erőfogyatkozás kettős reakciója lett volna a belső (nagy francia) forradalom és a külső, tiszavirág-életű napóleoni túlterjeszkedés.[78] E két globális léptékű történelmi tény ugyanakkor – ugyanezen elemzők szerint – egyfelől tévesen szerepel a francia legendárium legnagyobb fegyvertényei között, másrészt a gall öncsalás és hamis tudat – a gloire – kimeríthetetlen tárházát jelenti napjainkig.
A nyers valóság ezzel szemben az, hogy Franciaország – egymagában – 1815 (a bécsi kongresszus) óta nem képes hatalmi érdekeit keresztülvinni. Erősen rá van utalva „az európai hatalmi koncertre”,[79]  és a francia politikai elit hajlamos azt gondolni, hogy diplomáciai ügyeskedéssel, hatékony szövetségi politikával s kivált nagyszabású nemzetközi konferenciák szervezésével érvényesítheti akaratát.[80] Ennek volt egyik tipikus példája az 1863/64-es lengyel felkelés, amikor Párizs – a beígért katonai segítség helyett – összeurópai csúcsértekezlet összehívásával kísérletezett, III. Napóleon diplomáciája pedig az 1850-es, 60-as években – Szerbia és a Dunai Fejedelemségek (a leendő Románia) államnemzeti törekvéseinek hathatós támogatásával – addig-addig gyöngítette a Szent Szövetség két tartópillérének számító Ausztriát és Oroszországot, míg 1870-ben egyedül nem találta magát a porosz-német ármádiával![81]
A Történelem ugyan részleteiben szerencsére nem ismétli önmagát, ám Jacques Chirac[82] mostani manőverei mind mögöttes tartalmukban, mind végeredményüket tekintve igencsak emlékeztetnek a „nagy nagybácsi kis unokaöccse” (Louis Napoleon)[83] „teljesítményére”. Franciaország óriási erkölcsi diadalt aratott, de visszhangos diplomáciai sikere valójában pirruszi győzelem[84] csupán; minden valószínűség szerint a „francia ábránd” (nagyhatalmi illúzió) hattyúdalaként értékelhető: az Egyesült Államok az iraki háború remélt gyors lezárása után Franciaországot a grandeur fikciójától is megfoszthatja![85]
Ha meg a francia jövendölések netán beigazolódnának, vagyis az amerikai erőfeszítések kínos kudarcba fulladnának, úgyszintén valószínű, hogy az amerikai politika, függetlenül az Ovális Iroda lakójának párthovatartozásától, igen kevéssé tudna ellenállni a kísértésnek, hogy lehetséges és hihető bűnbak után nézzen !

Mindenki téved, s mindenkinek megvan a maga igaza… de némelyeknek kevésbé van igazuk, mint másoknak !

Összességében e vita valamennyi résztvevőjének (aktív vagy passzív szereplőjének) egyaránt igaza van, ám mindegyikük csupán részigazságokkal rendelkezik. A Történelem pedig arra tanít, hogy ilyenkor nem a magasztos távlati megfontolások – az emberiség jövője, a kanti „örök béke” eljövetele, egy valóban demokratikus világrend megteremtése stb. –, hanem pusztán a nyers erő számít: a mélyülő félreértések, a fokozódó kölcsönös türelmetlenség és vádaskodás hatására a politikusok elvesztik ítélőképességüket, a bonyolult, soktényezős diplomáciai játszmák[86] pedig végletesen leegyszerűsödnek: aki nincs velünk, az ellenünk van.[87] S mivel mi vagyunk a legerősebbek és leghatalmasabbak, jogunkban áll a játékszabályok (intézményrendszerek, határok…) egyoldalú megváltoztatása, átszervezése és átszabása. Más szavakkal: „az egész (oszthatatlan, abszolút) igazságot igényeljük, mert megtehetjük”![88]
Ennek ódiumát: az amerikai new world order várható gyakorlati következményeit, az általános világkáosz esetleges bekövetkezését (Dominique de Villepin ironikus szavaival: az „új világrendetlenséget”)[89] – legalábbis annak felelősségében való osztozást – Párizs semmilyen körülmények között sem kívánta felvállalni. Vagyis 2003 március elején meglengette a vétó fenyegetést![90]
A francia magatartás és annak későbbi megkeményedése (amely felpuhult azóta) tehát elhallgatott történelmi és szociológiai tények, belső konfliktusok, rossz kommunikáció és téves helyzetfelmérés[91] következménye.
A francia részfelelősség[92] a transzatlanti kapcsolatok megromlásában és az EU-bővítés esetleges kudarcában[93] nyilvánvaló.[94]

                                                                                               *

---

[1] Dominique de Villepin (2002 és 2004 között francia külügyminiszter) kifejezése, ld. írásunk 89. sz. végjegyzetében! A 2022. február 24-én kezdődő ukrajnai orosz invázió értelmezéséhez feltétlenül ideillenek Villepin 2003. február 18-án az ENSZ Biztonsági Tanácsában elhangzott, az iraki háború megindítását ellenző nagy feltűnést keltő szavai: „És ezt Franciaország, a vén Európa ősi országa üzeni ma Önöknek  [amerikaiaknak], az az ország, amely háborúkat élt át, megszállást és barbárságot. Ez az ország nem felejti el és tudja, hogy mivel tartozik az Amerikából és máshonnan érkezett szabadságharcosoknak. Ez az ország kiállta a történelem viharait…Elveihez hűen együtt akar működni a nemzetközi közösség tagjaival, és hisz abban, hogy jobb világot tudunk közösen teremteni.”(https://hu.wikipedia.org › wiki › Dominique de Villepin)

[2] Voir entre autres à ce sujet : Daniel Vernet, « Le vieux dilemme de la diplomatie française », Le Monde, 26 septembre 2003 ; et Thierry de Montbrial, « Entre Paris et Washington, une vielle histoire querelleuse », Le Monde, 23 avril 2004.

---

* Ez az írás, mint oly gyakran megesik, „kihívás” eredménye: a Külügyminisztérium  2003 elején „kétmondatos” összefoglalót kért az EU keleti szomszédságpolitikájával kapcsolatos francia álláspontról! (Eredeti címe: Az EU keleti szomszédságpolitikájának formálása – francia álláspont.) A szerző itt mond köszönetet Szentgyörgyi Zoltánnak [a Magyar Köztársaság jelenlegi brazíliai nagykövetének] a szöveg koncepcióját és néhány részletkérdést illető észrevételeiért, valamint Bodor Pálnak [1930–2016] a cím kialakításában nyújtott segítségéért.)

[1] Lásd bővebben Michel Foucher: La République européenne. Entre histoires et géographies, Paris, 1998, Éditions Belin (magyar változat: Európa – köztársaság. Történelmek és geográfiák között. Esszé [ford. Gelléri Gábor], Budapest, 1999, Napvilág Kiadó). Vö. Borsi-Kálmán Béla: Gondolatok Európáról – és a “francia Európáról” (Michel Foucher: La République européenne című könyvéről);Borsi-Kálmán Béla: Polgárosodott nemes avagy megnemesedett polgár. Írások a „nemesi polgárisodás” témaköréből, Pécs, 2002, Jelenkor Kiadó, 201. p. (54. sz. jegyzet); Alain Caillé – Ahmet Insel: Pour une république européenne. Si on veut que l’Europe soit une entité politique: effective, il faut que les peuples qui la composent inventent une démocratie renouvelée [Ha azt akarjuk, hogy Európa valóságos poltikai entitás legyen, az kell, hogy népei egy megújitott demokráciát találjanak ki], Libération, 2003. március 7., 5. p.

[2] Lásd erről még Thierry de Montbrial: La France de nouveau siècle (Séance publique annuelle du lundi 19 novembre 2001), Paris, MMI, Palais de l’Institut (Institut de France. Académie des Sciences Morales et Politiques, Institut, 2001, n° 9.]. Lásd újabban uő: La politique étrangere et l’image de la France, Le Monde, 2002. március 30., 1–17. p.

[3] Védrine francia ex-külügyminiszter kifejezése. Vö. Foucher: i. m. 122. p.

[4] Pierre Moscovici, az előző kormány Európa-ügyi minisztere egyetlen alkalmat sem mulasztott el leszögezni: „a[z 1995 utáni] bővítésnek francia részről van egy intézményes előfeltétele”. Magyarán: a párizsi stratégák mindaddig késleltetni kívánták a soron következő csatlakozási hullámot, míg a szerintük elengedhetetlen intézményes reformok meg nem születnek. Vagyis: előbb „mélyítés”, s csak azután „bővítés”. Ugyancsak erre utal François Miterrand 1991. június 12-i állásfoglalása, aki akkor úgy fogalmazott, hogy az egykori népi demokráciák „nyugtalanító rozogasága” (délabrement enquiétant) „hosszú évtizedekre” (des dizaines et et dizanes d’années) megtiltja számukra, hogy az EU-hoz csatlakozzanak. Lásd Jean Quetremer: Fédération ou zone de libre-échange? L’Europe à vingt-cinq va devoir décider de son statut [Analyse], Libération, 2002. december 12., 5. p. (Lásd bővebben Daniel Vernet: Mitterand, l’Europe et la réunification allemande, Politique étrangère, n° 1. Printemps 2003, Institut Français des Relations Internationales [IFRI], 165–179. p.

[5] Vö. Foucher: i. m. 89, 112–113. p.

[6] Vö. Montbrial: i. m. 16–17. p. Lásd még Béatrice Jérôme: Le regionalism á la française reste éloigné des autres modèles de l’Union. Les régions pourront gérer leurs fond européens, Le Monde, 2003. január 7., 7. p.

[7] Lásd bővebben Pataki Gábor Zsolt: Franciaország és korzikai regionalista törekvédek, Pro Minoritate, 2000. ősz–tél, 99–109. p. Vö. Dominique Buffler: Corse, les enjeux de l’après – Matignon (recenzió a Pouvoir locaux című háromhavonta megjelenő államigazgatási szakfolyóirat 2000/4. [decemberi] 47. számáról). Témánk szempontjából igen sokat mond az ismertetés alcíme: A sziget jövőbeni státusát „pre – autonómiaként”, „autonómiaként”, avagy „kierőszakolt [erőltetett] decentralizációként” kell-e meghatározni? A »Pouvoirs locaux«, a Decentralizáció Intézet folyóirata megkísérel eligazodni a labirintusban, Le Monde, 2001. január 3., 30. p. Vö. Ariane Chemin : Sarkozy, Jospin et l’»exemple corse«, Le Monde, 2003. február 6., 18. p.

[8] E dilemma egyik jellemző mozzanata az 1999. május 7-én Budapesten, Pierre Moscovici által ellenjegyzett Regionális Charta részleges (szelektív) elfogadása volt: Franciaország – nyilvánvalóan belpolitikai megfontolásból – a dokumentum közel száz paragrafusának csupán mintegy egyharmadát tekinti magára nézve kötelezőnek! (Egészen pontosan az egyezmény „94 többé-kevésb kényszerítő erejű cikkelye” közül csupán 39-hez csatlakozott. Lásd erről, egyebek között, Beatrice Vallays: La Charte des fantômes [A fantomok Chartája], Libération, 1999. június 25., 4. p.). A francia kormány és a korzikai képviselők közötti mintegy nyolchónapos alkufolyamat eredményeként – Korzika státuszának rendezéséről – született megállapodás teljes szövege, amelyet a Korzikai Tartománygyűlés 2000. július 28-i ülésén (44 igen, 2 nem s 5 tartózkodás mellett) fogadtak el, a Le Monde 2000. augusztus 6-7-i számának 9. lapján olvasható! [B- K. B.])

[9] Lásd erről egyebek között a Le Figaro 2002. november 18-i Qui sont les juifs de France című összeállítását. (Különösen Cécilia Gabizon azonos című írását, uo. 8. p. A cikk kiemelt mondata: „Csaknem minden negyedik családfő állítja, hogy szenvedett az antiszemitizmustól.” Vö. a Zsidó Intézmények Reprezentatív Tanácsa [CRIF] elnöke alábbi, sokak által megütközéssel fogadott, szójátéknak is beillő kijelentésével: „En France, il n’est pas élégant d’être antisémite, mais il est sémantiquement correct d’être anti-israélien.” (Franciaországban nem elegáns antiszemitának lenni, de szemantikailag korrekt dolog Izrael-ellenesnek lenni) Roger Cukierman, président du Conseil représentatif des institutions juives de France [CRIF] elnöke: „Je crains que les analyses pseudo-pacifistes préparent une tentative de recul devant le terrorisme” (Attól félek, hogy az álpacifista elemzések a terrorizmus előtti meghátsálás kísérletét készítik elő) [X(avier). Ternisien interjúja], Le Monde, 2001. október 4., 10. p.)

[10] Egyéb, szintén nem hivatalos vélemények alapján, ez a szám akár tízmilliós nagyságrendű is lehet (igen sok a rendezetlen jogállású, ún. „papír nélküli”, megélhetési bevándorló közöttük), vagyis még derűlátó kalkuláció szerint is legalább nyolcmilliónyi, felületesen integrált, zavaros identitású tömegről, a „külvárosok népéről” van szó. (Forrás: Samuel Ghoslan, francia rendőrségi komisszár [a franciaországi zsidó közösség biztonsági kérdéseinek felelőse, a zsidó konzisztórium tagja; vö. „Der neue Judenhass in Frankreich”, NDR (Norddeutscher Rundfunk), 2003. január vége]). Fiatalabb nemzedékeik tudatállapotát alighanem jól példázza a 2001. október 6-i Franciaország–Algéria barátságos labdarúgó-mérkőzésen tanúsított magatartásuk: először tüntetően kifütyülték a Marseillaise-t, majd a 70. perc körül elözönlötték a pályát, és megakadályozták a találkozó befejezését! Vö. Alain-Gérard Slama: L’idéologie sauvageonne; Anne Révah-Lévy – Maurice Szafran: Le foot comme absurde mise à l’épreuve, Le Figaro, 2001. október 15., 17. p.; Mohamed Ghoualmi [azidőtájt Algéria párizsi nagykövete]: France–Algérie: match révélateur, Le Monde, 2001. október 13., 17. p.

[11] „La France a soutenu la Roumanie dans l’OTAN et poussé Chypre, pays méditterranéen, client de la Grèce, pour éviter un élargissement de l’Union limité à l’Europe centrale, perçu en France, en partie à tort, comme une zone d’influence allemande exclusive.” Foucher: i. m. 49. p.

[12] „Dans la France du nouveau siècle, »il y a besoin de dire ce qu’est la politique, ce qu’est la République, ce que doit être un discours à la nation française dans une Europe qui se construit« [H. Gaymard] […] il faudra choisir entre deux types de discours: l’un, tourné vers le passé et les figures mythiques héritées de la révolution française; l’autre, structuré par l’idée de l’Europe à construire, opérant la synthèse du meilleur de notre histoire commune en vue d’exercer à nouveau une influence décisive sur l’avenir de l’humanité.” Montbrial: i. m. 6. p. Vö. Foucher: i. m. 13. p. Lásd még bővebben M. Foucher: L’Europe comme perspective (Histoire II), és uő: Visions d’Europe (Géographie),in: Foucher: i. m. 38–70. p.

[13] François Lafargue [a geopolitikai tudományok doktora, a Saint-Quentin-en-Yvelines Egyetem és a Paris Group School of Management oktatója]: L’Amérique qui dit »non« au monde. Le contrôle de l’Irak est la clef du maintien de l’hégémonie américaine pour ce siècle, Libération, 2003. február 20., 6. p.

[14] E készülődő stratégiaváltásról – átlagolvasó-ismereteink szerint – a Jacob Heilbrunn – Michael Lind szerzőpárosnak az International Herald Tribune 1996. január 4-i számában publikált Third American Empire with Balkan Frontiers? című elméleti cikkéből értesülhetett(magyarul – Lőrincz Csaba (1959–2008) fordításában – lásd: A harmadik amerikai birodalom balkáni határokkal. In Pro Minoritate, 1996/1., 13-15. p. !

[15] Lásd erről legújabban Thom Shanker – Eric Schmitt: With Iraqi bases, a strategic shift. U. S. expects long-term access, leading to profound changes, International Herald Tribune, 2003. április 21., 1. és 4. p. (Kiemelt mondat: „The United States looks to expand its foothold in a vital region” [Az USA igyekszik megvetni a lábát egy életbevágóan fontos térségben].)

[16] Vö. Ray McGovern: Sliding into war. Whisful thinking, once again, in Washigton. International HeraldTribune, 2003. február 12., 7. p. (A szerző 1962–1964 között az amerikai hadsereg hírszerző tisztje, majd 1990-ig a CIA elemzője volt; írásunk keletkezése idején a Servant Leadership School társigazgatója – kiemelés az eredeti címben.)

[17] Egy francia szakértő azt állítja, hogy minden látszat ellenére a közel-keleti amerikai háborús tervek mögött nem az iraki szénhidrogén-tartalékokat általában, és nem is a nagy amerikai s multinacionális olajcégeket különösen kell keresni (hiszen ezer más módon képesek érdekeiket érvényesíteni!): „L’administration Bush a conçu sa campagne contre Bagdad sans la moindre participation de ces compagnies et dans l’ignorence absolue des bases de l’économie pétrolière. L’or noir figure dans les calcules irakiens de Washington comme ressource stratégique plutôt qu’économique avec cette guerre, il s’agit davantage de perpétuer l’hégémonie américaine que de gonfler les bénéfices d’Exxon.” (A Bush-kormányzat emez [olaj]társaságok legcsekélyebb részvétele nélkül és az olajipar alapjainak tökéletes ignorálásával főzte ki Bagdad elleni hadjáratát. A fekete arany inkább mint stratégiai, semmint gazdasági  nyersanyagforrás szerepel az Irakkal kapcsolatos amerikai háborús számításokban, inkább az amerikai hegemónia átörökítéséről szól mintsem az Exxon bevételeinek felduzzasztásáról.) Lásd Yahia Sadowski: Vérités et mensonges sur l’enjeu pétrolier, Le Monde Diplomatique, 2003/4., 18–19. p. Vö. Sadek Boussena [egykori algériai energiaügyi miniszter, az OPEP volt elnöke, írásunk keletkezése idején a grenoble-i Pierre Mendès France Egyetem vendégtanára]: Une guerre pétrolière pour rien? Le Monde, 2003. február 21., 15. p.

[18] Vö. Gilles Kepel: L’adieu à Yalta au Moyen-Orient (a szerkesztőség által adott alcím: Irak. Le conflit qui s’annonce marquer la fin d’une longue histoire qui commence le 14 février 1945) [Búcsú Jaltától a Közel-Keleten. Irak. A bejelentett konfliktus egy hosszú történet végét jelzi, amely 1945. február 14-én kezdődött], Le Figaro, 2003. február 19., 1. és 12. p.

[19] Vö. Joseph Macé-Scaron: La guerre, précondition au remodélage du Moyen-Orient? Chaliand: „Le pari de la stratégie américaine” [interjú Gérard Chaliand francia politológussal], Le Figaro, 2003. február 20., 13. p. Lásd bővebben Gérard Chaliand – Arnaud Blin: America is back. Les nouveaux Césars du Pentagone, Paris, 2003, Éditions Bayard. Magáról a háborúról, pontosabban az azt kirobbantó washingtoni kormányról egy amerikai történész ezt írja: „A Bush-adminisztráció ahhoz a részeghez hasonlít, aki az átellenben lévő járdán keresi a kulcsait s nem ott, ahol elvesztette őket, mert az – úgymond – »jobban meg van világítva«.” Vö. Ali Laidi: De la complexité de la lutte antiterroriste, Le Figaro, 2003. február 20., 13. p. Lásd még Benjamin R. Barber [University of Maryland]: La mauvaise guerre. Incapable de localiser et d’anéantir leur ennemi terroriste, les Américains se rabattent sur un ennemi de substitution, au mauvais moment et au mauvais endroit, Libération, 2003. február 20., 5. p. A tervbe vett „átgyúrás”, némiképp farizeus módon, egy (különben görög eredetű) tekintélyes francia honatyát máris az „új versailles-i békerendszerre” emlékezteti. Lásd Jean-Christophe Cambadélis [párizsi szocialista képviselő, aki 20012 őszén sokáig a legesélyebb jelöltnek számított az SZP főtitkári tisztségére]: Vers la guerre nomade? Le Monde, 2003. február 19., 16. p. („La paix de Bagdad serait au monde arabo-musulman ce que fut le traité de Versailles au conflit franco-allemand après la première guerre mondiale.”[A bagdadi béke az arab-muzulmán világ számára olyan lenne, mint amilyen a francia–német konfliktust lezáró Versailles-i békeszerződés volt az első világháború után])

[20] Vö. Alexandre Adler: Les mystères d’Istanbul, Le Figaro, 2003. március 27., 13. p.; Hamit Bozarslan: La Turquie: puissance régionale et forteresse assiégée? Politique étrangère, 2003/1., 93–102. p.

[21] „…le procès de Nuremberg et la glorification des résistances à l’occupation nazie, de type nationaliste ou communiste, avaient occulté les spécificités des souffrances des communautés juives d’Europe. Le nazisme était dénoncé comme une barbarie globale qui avait fait souffrir toute l’Europe […] et l’Union soviétique. En France, le régime de Vichy n’était considéré que comme une parenthèse dans l’histoire du pays, certe fâcheuse, mais que la résistance gaulliste avait largement rachetée.” Corm: i. m. 836–837. p.

[22] Leo Strauss (1899–1999) filozófus, Allan Bloommal együtt őt tekintik a neokonzervatív eszmerendszer (és politikai gyakorlat) szellemi „atyjának”, olyannyira, hogy a szakirodalomban gyakran „straussziánus” néven is emlegetik őket! (Vö. Pascal Riché: Les néo-conservateurs pour la morale de l’Histoire. Ces intellectuels »straussiens« fournissent les rangs des faucons américains, Libération, 2003. március 10., 4–5. p.) Lásd erről még Alain Frachon – Daniel Vernet: L’école néo-impérialiste américaine, Le Monde, 2002. szeptember 19., 1. és 15. p.;  Alain Frachon – Daniel Vernet: L’école néo-impérialiste américaine, Le Monde, 2002. szeptember 19., 1. és 15. p.;  újabban uők: Le Stratège et le Philosophe. Qui sont ces néoconservateurs qui jouent un rôle essentiel dans les choix du président des Etats-Unis, au côté des chrétiens fondamentalistes? Et qui étaient leurs maîtres a penser, Albert Wohlstetter et Leo Strauss? Le Monde, 2003. április 16., 12–13. p.

[23] „Le sionisme avait rendu aux juifs une existance concrète. L’antisionisme ressuscite l’agissante immatérialité du destin juif..” (A cionizmus konkrét létezést [állami létet] nyújtott a zsidóknak. Az anticionizmus a zsidó sors tényleges alaktalanságát [valóságos megfoghatatlanságát] kelti életre) Lásd David Grossman: „Bush et Blair doivent promouvoir un accord israélo-palestinien” [Alexis Lacroix interjúja], Le Figaro, 2003. április 12–13., 14. p.

[24] Vö. Israel en danger. 50 ans après sa création, un pays déchiré de l’intéreur, Le Nouvel Observateurs, nº 1740, (12–18 mars 1998). Lásd még Guy Sorman [esszéíró]: Israël, l’enjeu véritable, Le Figaro, 2003. március 18., 15. p.

[25] „La sécurité d’Israël reste un objectif fondamental pour l’Amérique.” (Izrael biztonsága Amerika alapvető célkitűzése marad); Lásd Henry Kissinger: La nouvellepuissance américaine, Paris, 2003, Fayard, 351. p. Vö. Marc Levy: Démocratie contre fanatisme. La solution au Proche-Orient ne viendra sûrement pas d’un abandon munichois des exigences de la sécurité d’Israël, Libération, 2001. október 19., 12. p.

[26] „ L’écroulement du marxisme soviétique, accéléré par la politique de Mikhaïl Gorbatchef, qui rend à la liberté des dizaines de millions d’hommes, provoque l’ivresse et la joie de l’Occident, mais porte aussi à un paroxysme jusq’ici inconnu son narcissime et sa confience dans la supériorité sans faille de ses valeurs.” (A szovjet marxizmus összeomlása, amelyet Mihail Gorbacsov felgyorsított emberek tízmillióinak adta vissza a szabadságot, a Nyugat harsány örömét váltja ki, de narcizmusát és értékeinek tökéletességébe s fölényébe vetett  hitét addig ismeretlen paroxizmusig fokozza) Corm: i. m. 581. p. E bódult állapot amerikai változatát a politológus-geográfus Foucher a hiperhatalmi helyzet „mámoros pillanatainak” nevezi (vö. Foucher: i m. 12–125. p.), míg a filozófus Baudrillard az események orgazmusának” (orgasmes événementiels) minősíti (idézi Corm: i. m. 728. p.).

[27] „Az az istenasszony, akiért Bush harcba száll, mindenek előtt Amerika […] Az amerikaiak többsége számára Jézus Krisztust, mint a milleniumi boldogság eszkatalogikus figuráját, a csillagos lobogó helyettesíti és az az életforma, amit képvisel. És elsősorban ezért az istenségért háborúznak.” Sébastien Fath: Comme un vol de faucons hors de la »cage d’acier« (Mint az »acélkalitkából« szabadult sólymok röpte), Le Monde, 2003. március 15., 17. p. Vö. André Fontaine: La dixième croisade? uo. 16. p. Lásd még Vermes Gábor [New Yorkban élő magyar történész] : A missziós gondolat, Népszabadság, 2003. február 15., 25. p.

[28] ELŐZMÉNYE B-KB 2004/204–205/31. sz. j-ben !!! Lásd ehhez, egyebek között, jelen írás 229., 245. és 280. számú jegyzetét.

[29] “…nehéz egy nem-zsidó európainak erről írni anélkül, hogy ne növelné a bajt, melyet elemezni próbál.” Lásd Timothy Garton Ash: Európa-ellenesség Amerikában, 2000, 2003/3., 24. p.Folytatás B-KB 2004/205/33.!

[30] „La relation de la société américaine à la communauté juive est une relation de l’adoption et d’intégration. La communauté juive est considérée comme parteageant toutes les valeurs de la culture américaine dominante. Ses dirigeants font parti de l’élite sociale et politique des États-Unis, et la communité juive se trouve en bonne place dans l’échelle sociale des communautés religieuse ou ethnique du pays. Sa respectabilité est reconnue, alors qu’on ne pourrait pas en dire autant des communautés noire ou hispanique par exemple.” (Az amerikai társadalom kapcsolata a zsidó közösséggel befogadói és betagozódási viszony.. A zsidó közösségre úgy tekintenek, mint amely részese az uralkodó [domináns]amerikai kultúra valamennyi értékének. Vezetői az Egyesült Államok társadalmi és politkai elitjének tagjai, és a zsidó hitközség előkelő helyet foglal el az ország vallási vagy etnikai közösségeinek társadalmi rangsorában. Tiszteletreméltósága elismert, ami kevésbé mondható el például a fekete és a hispán [spanyolnyelvű] közösségről). Camille Mansour: Israël et lesÉtats-Unis ou Les fondements d’une doctrine stratégique, Paris, 1995, Armand Colin, 241. p. (idézi Corm: i. m. 846. p. [1. sz. jegyzet].

[31] „Alors qu’Israël recevait jusqu’ici par an 8.000 a 10.000 immigrants en provenance de tous les pays et voyait émigrer de son territoire autant ou un peu plus de personnes, elle reçoit au cours des huit premiers mois de 1990 quelque 100.000 immigrants d’Union soviétique. En cette fin d’année 1990, le dialogue palestino-américain de Tunis est interrompu depuis plusieurs mois, suite à une opération avortée de commandos palestiniens par mer sur le territoire israélien. Israël et les États-Unis y ont vu une rupture des promesses répétées de l’OLP de renoncer à la violence dans l’affirmation des droits palestiniens.” Corm: i. m. 581. p.. Lásd még uo. 664–666. és (következményként: Az erőszak különféle formái a területeken című alfejezetben) 688–693. p. „L’échec dans l’absorption du flot d’immigrants russes et le maintien d’un taux élevé de chômage dans cette nouvelle population à haut niveau technique serait lourd de conséquences.” (665. p.)  “[…] l’effondrement de l’Union soviétique entraînera l’émigration d’environ 200.000 juifs vers Israël, dont de nombreaux cadres scientifiques de haute valeur, ce qui va contribuer à une nouvelle extension de l’État d’Israël, démographique, économique et géopolitique. Tout, en fait, depuis la dernière décennie, concourt à un renouveau du judaïsme de par le monde, à partir d’Israël et des États-Unis, qui abritent la plus importante communauté juive.” (845. p.) Lásd még Zvi Gitelman: A Century of Ambivalence. The Jews of Russia and the Soviet Union, 1881 to the Present, Blomington &Indianapolis, 2001, Indiana University Press (különösen: 249–254. p.) Vö. Youssef Courbage: Enjeux démographiques [en Israël], Le Monde diplomatique, 1999/4., 13. p.

[32] Ezt a feloldhatatlan dilemmát egy amerikai napilap így fogalmazza meg: “French oppose war but hope America wins.” International Herald Tribune, 2003. április 1., 2. p. Vö. Howard H. Leach: L’heure du choix sonne pour Paris, Le Monde, 2003. február 28., 15. p. (A cikk “eszmei mondanivalója”: Franciaország állásfoglalásának hosszú távra szóló következményei lehetnek!)

[33] Vö. Abraham B. Yenoshua: La question juive posée au monde. La communauté internationale et surtout l’européenne doit s’engager et obliger Israéliens et Palestiniens à trouver un accord, Libération, 2001. november 29., 6. p. (lásd még uő: “Le sionosme a été diabolisé”, Le Figaro, 2001. augusztus 29., 2. p.) Vö. Simon Pérès: Israël – Palestine: les piliers de la paix, Le Figaro, 2003. március 14., 14. p. (Lásd még ehhez a következő jegyzet anyagát is!)

[34] Mintegy hat héttel a New York-i és washingtoni rémdráma után egy jeles francia publicista a pokoli akció indítékait és következményeit taglalva ezt írja az esemény egyik fő okának tekintett izraeli–palesztin konfliktussal kapcsolatos “európai” dilemmáról: “A zsidók üldözése és kiirtása tényéből kifolyólag Izrael Állam megalkotásában (létrehozásában) Európának részfelelőssége van, amely csökkenti cselekvési szabadságát. Ennélfogva el kell kerülnie, hogy harmadik félként fellépve zavarja [kényelmetlen helyzetbe hozza, szó szerint: zsenírozza] az Egyesült Államokat, amelynek a szereplőkre való befolyásolási képessége mérhetetlenül nagyobb az övénél; ellenkezőleg, támogatnia kell abban, hogy egy ésszerű területmegosztás érdekében tevékenykedjék az izraeliek és a palesztinok között.”, Jean-Claude Casanova: Le terrorisme et l’Europe, Le Monde, 2001. október 19., 17. p.; vö. Corm: i. m. 849. p.

[35] A Le Monde berlini tudósítója – a német külügyminiszter környezetéből származó értesülésekre hivatkozva – azt írja, hogy Joschka Fischer lelki szemei előtt olyan nagyszabású amerikai hadművelet képe bontakozik ki, amelyre a vietnami háború óta nem volt példa, s attól fél, hogy az ENSZ-felhatalmazás nélküli iraki invázióval Washington az egész térséget olyan “káosz” kockázata elé állítja, “amelyből senki sem tudja, mi fog kikerekedni (kisülni)” (“chaos dont personne ne sait qu’il en sortira”). A német diplomácia vezetőjét lidércnyomás gyötri: “…az amerikaiak belesüllyednek Irak bizonytalan kimenetelű meghódoltatásába, majd kivonulnak, ha az ügy rosszra fordul, sorsára hagyva az elpusztított és előre nem látható reakcióknak kitett régiót.” Georges Marion: L’Allemagne met en avant le risque d’un scénario catastrophe en Irak, Le Monde, 2003. február 13., 3. p. (Újabb keletű értesülések szerint a német diplomácia vezetőjét a háború első tíz napjának fejleményei sem ingatták meg másfél hónappal korábbi meggyőződésében! Lásd erről: Henri de Bresson – Daniel Vernet: “Nous avons souligné les risques, la guerre n’a pas réduit nos craintes” [interjú Joschka Fischerrel], Le Monde, 2003. április 4., 8. p. Ezzel szemben az amerikai diplomácia nagy öregje – egy nemrégiben megjelent interjújában – ezt állítja: “Amikor Amerika megragad egy problémát, akkor véglegesen meg akarja oldani, s ebben néha különbözik Európától. Amikor Amerika háborúzik, ezt azért teszi, hogy valamennyi háborúnak véget vessen: emlékezzen csak az első világháborúra és Wilson elnök elméleteire. Napjainkban Amerika eltökélte, hogy végez a terrorizmussal. Személyes véleményem szerint Bush elnök úgy véli, hogy a sors [végzet] akaratából van a helyén, hogy ezt a problémát megoldja.” Lásd Henry Kissinger: Nous n’avon plus choix [Nincs más választásunk] (Renaud Girard interjúja), Le Figaro (“Irak – Objectif Bagdad” című különszám), 2003. március, 71. p. Hasonló véleményen van R. Kagan is (Quand un faucon attaque, Le Figaro magazine, 2003. március 15., 28–29. p. [Catherine Nay és Patrice de Méritens interjúja]).

[36] „…la révision de l’histoire du régime de Vichy en France, la chasse aux nazis réfugiés en Amérique latine, la capture puis le procès d’Eichmann à Jerusalem, celui de Klaus Barbie à Lyon: autant d’éléments qui contribuèrent progressivement à forger une nouvelle conscience de la dimension de la barbarie nazie, acharnée à exterminer les communautés juives d’Europe; la thèse sioniste, revendiquant la nécessité pour les juifs de se reconstituer en peuple armé pour assurer sa propre défense face à un antisémitisme dont l’humanité ne parviendra pas à se guerir tant qu’existera un judaïsme faible, acquit de la sorte une légitimité renforcée aux yeux de l’opinion occidentale…” (Fordítás?)  Lásd. Corm: i. m. 837–838. p.

[37] A politikai döntésekre is közvetett befolyásssal bíró, főként háttérintézményekben dolgozó szegmensük számát egyébként egy – az amerikai kutatóközpontok, egyetemek és agytrösztök világát igen jól ismerő – francia szerzőpár (Pierre Hassner – Justin Vaïsse) alapművének egyik recenzense „néhány ezerre” teszi, vö. Jacques Amalric: La genèse d’un conflit [recenzió három, az amerikai szuperhatalomról szóló újabb francia kiadványról], Libération, 2003. április 1., 16. p.; lásd még Philippe Tesson: Le dilemme impérial de l’Amérique [Le Figaro littéraire, 2003. április 3., 7. p.] című ismertetését is.) A Bush elnök körüli „kömény magról” élesen kritikus véleményt fogalmaz meg a Harvard University francia történelmének professzora, azt állítván, hogy az nem a keleti parti klasszikus liberális Amerikát, hanem – ellenkezőleg – a „zavaros, nyugtalanító” Délt, a republikánussá átvedlett Texast képviseli, ahol „a pluralizmus mindenek előtt a partikuláris érdekek álarca”, továbbá „III. Napóleonig kellene visszanyúlni a történelemben, hogy egy ilyen tisztességtelen, ügyetlen és mégis magabiztos kormánycsapatot találjunk.” Lásd Patrice Higonnet: La résistible ascension du nouvel empire américain, Libération, 2003. január 3., 5. p. (Vö. a Frachon–Vernet szerzőpáros jelen írás 221. számú jegyzetében hivatkozott értékelésével is.)

[38] Előzményeihez lásd Corm: i. m. 846–850. p.

[39] Lásd például Steven R. Weisman: How the Idea of Pre-emption Finally Took Center Stage, The New YorkTimes–Le Monde, 2003. március 30–31., 1–2. p.

[40] Erről Soros György így vélekedik: „A Bush-adminisztráció egy, a »piaci fundamentalizmusra” és a katonai szupremációra alapozott ideológiával ragadta magához a hatalmat. Szeptember 11-e előtt ezt nemigen tudta alkalmazni, mivel sem világos mandátummal, sem jól meghatározott ellenséggel nem rendelkezett ebben az értelemben. A terrorizmus az eszményi ellenséget kínálta föl, minthogy láthatatlan és sohasem tűnik el. Háborút üzenve a terrorizmusnak, Bush elnök rálelt eddig hiányzó mandátumára.” George Soros: La doctrine Bush contre les valeurs américaines [A Bush-doktrína ellentétes az amerikai értékekkel], Le Figaro, 2003. március 13., 16. p. (Vö. Hassner–Vaïsse 86. p.)

[41] Ez még a befolyásos értelmiségi és médiaelitre sem igaz! Ízelítőül (s helyhiány miatt) mindössze három passzust idézünk (s ugyanezen okból cask részben fordítjuk le őket): 1. „The United States doesn’t need a broad coalition to break Iraq. America can do that on its own. But the United States does need a broad coalition to rebuild Iraq, so that American taxpayer and army do not have to bear that full burden or be exposed alone at the heart of Arab-Muslim world. If President George W. Bush alienates the allies from going to war – the part we can do alone – he will deprive himself of allies for the peace – the part where America will need all the friends it can get.” (R.: Az Egyesült Államoknak nincs szüksége széles koalícióra, hogy megtörje Irakot. Amerika ezt saját erejéből megteheti. Ám Amerikának széles koalícióra van szüksége Irak újjáépítésére […] etc.) lásd Thomas L. Friedman: Divided over Iraq. Forge a trans-Atlantic compromise for unity’ sake, The International Herald Tribune, 2003. február 13.); 2. „[…] America’ s German bases are now part of a U. S. deployement that encompasses more than 40 nations and supports a foreign policy meant to establish an integrated international order with »the United States as the ultimat guarantor of orderandenforcer of normes« […] Iraq intervention is part of this. By adopting this policy, the second Bush administration has opened a deep strategic divede between itself and Western Europe. This is why there is a trans-Atlantic crisis. Public opinion in NATO Europe has turned against the United States. Washington prefers to call this »anti-Americanism«. This not true. It is a hostility to American foreign policy.” [az én kiemelésem – B-K. B.] (R.: A NATO európai részének közvéleménye az Egyesült Államok ellen fordult. Washington ezt szereti „Amerika-ellenességnek” nevezni. Ez nem állja meg a helyét. Az amerikai külpolitika ellenzéséről van szó!) Lásd William Pfaff: The split in NATO: Western public can’t stomach U. S. foreign policy uo.;  3. „Aujourd’hui la diplomatie vient des Français. Ils ont avancé des arguments bien raisonnés contre une entré en guerre précipité […] l’inéfficacité de la réponse par la violence au fondamentalisme musulman et le terrible coût de la guerre – économique, politique et surtout humain: des centaines de miliers de vies inutilement anéanties. Une allience implique un débat permanent. Les Français nous rendent service en tant qu’alliés en argumentant contre nous et ils sont en train d’avoir le dernier mot, non parce qu’ils sont plus forts mais parce qu’ils raisonnent mieux.” (R.: A szövetségesi viszony állandó vitát jelent. A franciák, amikor ellenünk érvelnek szövetségesi mivoltukban szolgálatot tesznek nekünk, s úgy tetszik, ők mondják ki az utolsó szót; nem azért, mert erősebbek [nálunk], hanem mert jobbak az érveik). Lásd Robert Darnton [a Princeton University európai történelem professzora]: Le détour par Blérancourt (kiemelt mondat:  „Nous avons besoin des désaccord de nos alliés, pas de leur soutien aveugle” [Szövetségeseink egyet nem értésére van szükségünk, nem pedig elvakult támogatásukra], Le Monde, 2003. március 13., 17. p.

[42] Vö. James Cohen [amerikai politológus, a Paris VIII (Saint-Denis) Egyetem Politikai Tudományok Tanszéke oktatója, a párizsi székhelyű American Against the War mozgalom tagja]: États-Unis: la paix, une contre-culture. Le mouvement antiguerre en Amérique n’est pas aussi minoritaire qu’on le croit, il est surtout marginalisé par un système médiatique et politique partisan par essence [Az Egyesült Államok: a béke-ellenkultúra. A háborúellenes mozgalom nem szorult annyira kisebbségbe Amerikában, mint gondolnánk, jóval inkább egy lényegénél fogva pártos tömegtájékoztatási és politikai szisztéma szorítja peremre], Libération, 2003. február 21., 7. p.; Alain Touraine [francia szociológus]: Bush devant le Rubicon. Chaque jour la crevasse entre un gouvernement irrévocablement engagé dans la guerre et une opinion qui en craint de plus en plus les conséquences [Bush a Rubicon partján. Nap mint nap mélyül a szakadék egy visszavonhatatlanul a háború mellett elkötelezett kormány és az annak következményeitől egyre inkább rettegő közvélemény között], uo. 8. p. Lásd még Alexandre Bouilhet: Le timide réveil des campus californiens, Le Figaro, 2003. március 14., 3. p. (Érdekes fejlemény, hogy bizalmas beszélgetések során jó néhány amerikai ENSZ-diplomata fejezte ki elvi egyetértését a francia állásponttal [Le Canard enchaîné, 2003. március 26., 3. p.], két karrierdiplomata – John Brown washingtoni külügyi tisztviselő [korábbi állomáshelyei: London, Prága, Krakkó, Kijev, Belgrád, Moszkva] és John Brady Kiesling, az athéni amerikai követség politikai kérdésekkel foglalkozó tanácsosa [korábbi állomáshelyei: Tel-Aviv, Casablanca, Jereván] pedig tiltakozásként elhagyták az amerikai diplomáciai szolgálatot! Vö. Quand un diplomate américain démissionne…, La Croix, 2003. március 12., 7. p.)

[43] Erről ezt írja az egyik országos terjesztésű francia napilap kolumnistája: “L’Amérique est partie en croisade contre la dictature saddamiste dans une extrème solitude diplomatique. Mais les néoconservateurs de l’équipe Bush n’en avaient cure. Idéologues, ils croient à la politique comme les avantgardes d’autrefois: ils veulent faire le bien, c’est-à-dire imposer le droit, la démocratie et le marché, par la force. C’est qu’ils sont en train de faire, malgrés les avertissements de leurs alliés. Et ils font les erreurs que font toutes les avantgardes: ils présument de leur force. Le dispositif militaire en Irak porte la marque de cette»avantgardisme« néoconservateur: une croyance quasi absolue dans la technologie, une sousestimation de l’adversaire et par conséquent une mobilisation de troupes insuffisante […] La victoire militaire américaine ne fait pas doutes. Mais à quel prix.” (Amerika kivételes diplomáciai magányban indult keresztes háborúba a szaddámi diktatúra ellen. De a Bush-csapat neokonzervatívjai ezzel nem törődtek. Ideológusok módjára éppúgy hisznek a politikában, mint a hajdani avantgardisták: jót akarnak tenni, vagyis erőszakkal akarják kikényszeríteni a jogot, a demokráciát és a piacot. Éppen ezen fáradoznak, szövetségeseik figyelmeztetése ellenére. . És ugyanazokat a hibákat követik el, mint minden avantgardista: túlértékelik saját erejüket. Az iraki hadikészültség e neokonzervatív »avantgardizmus« jegyeit viseli magán: a technológiába vetett csaknem korlátlan hitet, az ellenfél lebecsülését s ennélfogva elégtelen csapatmozgósítást […] Az amerikai katonai győzelemhez nem fér kétség. De milyen áron?) Serge July: Le chagrin, Libération, 2003. március 26., 4. p. A Les Temps modernes című tekintélyes francia folyóirat főszerkesztője így vélekedik: „Les Docteurs Folamour de Washington, qui prétendaient »remodeler« le Moyen-Orient, n’ont rien pressenti du très réel patriotisme irakien, ne se sont pas avisé que les humains, tout au long de l’histoire, surent métamorphoser en valeur ce qui les opprimait – tradition et culture ne sont rien d’autre – s’y identifier et défendre jusq’à la mort ce tout indissoluble.” (A washingtoni vajákosok, akik azt állítják, hogy »átgyúrják« a Közel-Keletet semmit sem éreztek meg a nagyonis valóságos iraki hazaszeretetből, föl sem merült bennük, hogy az emberi lények a történelem folyamán mindvégig kultúrává tudták lényegíteni azt, ami leigázta őket – a hagyomány és a kultúra nem egyéb ennél – s képesek voltak azonosulni vele és mindhalálig védeni ezt a szétválaszthatatlan egészet.) Lásd Claude Lanzmann: Une apocalypse aveugle, Le Monde, 2003. április 1., 20. p.

[44] Erről így vélekedik egy neves amerikai politológus: “Ce qui n’a rien arrangé, c’est l’obstination du président George W. Bush a faire dépendre la solution du conflit israélo-palestinien des vues stratégiques d’Ariel Sharon. Davantage que leurs frères d’outre – Atlantique, les titres de presse européens ont commenté la similarité frappante entre les politiques américaines conduites au Moyen – Orient et les recommandations prodiguées en 1996, par des thuriféraires américains du Likoud, au premier ministre de l’époque Benyamin Netanyahu.” Lásd Zbigniew Brezinski: Genèse d’un divorce transatlantique, Le Figaro, 2003. február 26., 11. p. A jelenség egyik legutóbbi mozzanata az alábbi hírrészlet: “Móse Jaalon tábornok, az izraeli hadsereg vezérkari főnöke egy parlamenti meghallgatáson közölte, hogy [2003.] március 17-én éjjel kezdődik az Irak elleni amerikai háború.” Reggeli Monitor, 2003. március 13., 1. p.

[45] „…aujord’hui la gauche européenne dogmatique et sentimentale n’hésite pas à donner la main à la droite réactionnaire et raciste dans la campagne de diffamation antiaméricaine, dont une partie s’inspire directement des inepties des communistes et des nazis – tous les maudits slogans comme “les tentacules de la pieuvre de Wall Street” ou “la sinistre conspiration judéo- capitaliste et sioniste pour diriger le monde”. Amos Oz: Contre cette guerre, Le Monde, 2003. február 22., 1. és 14. p. “La théorie du complot juif a pignon sur rue chez les musulmans dans les pays ocidentaux, y compris la France.” (Fordítás?), lásd Robert Wistrich: Israël face à la dérive islamiste, Le Figaro, 2003. szeptember 17., 12. p.

[46] „Tous ceux qui considèrent l’Amérique comme l’incarnation du Grand Satan ont également considérer Israël comme le Petit Satan.” (Mindazok, akik Amerikát a Nagy Sátán megtestesülésének tartják, Izraelt a Kis Sátánnak tekintik), Oz: i. m.

[47] Vö. Marwin Bishara: L’“israélisation” des États-Unis? Le Figaro, 2003. február 24., 11. p,.; lásd még Oz: i. m.

[48] Vö. Barry R. Posen: La maîtrise des espaces, fondement de l’hégémonie militaire des États-Unis, Politiqueétrangère, 2003/1. , 41–56. p.

[49] Vö. Jean-Perrre Chevènement [francia ex-belügyminiszter]: Par – delà la guerre, Le Figaro, 2003. február 25., 12. p.). Lásd még uő: L’Europe face à l’hégémonie américaine. La sorti de crise n’est possible que par la coopération de tous les acteurs mondiaux, à commencer par des États-Unis redécouvrant leurs valeurs fondatrices, Libération, 2003. március 6., 9. p. A francia politikus állásfoglalásának előzményeit lásd bővebben Jean-Pierre Chevenement: Le vertet le noir. Intégrisme, pétrole, dollar, Paris, 1995, Grasset. (Hasonló véleményen van a német külügyminiszter is: “Je ne peut pas m’imaginer qu’un monde de 7 ou 8 milliards d’habitants puisse être organiser autrement que de manière multilatérale. Le défi représenté par un possible unilatérisme américain est en definitive une question que les européens doivent résoudre eux-mêmes. Sommes – nous assez fort pour être considérés comme des partenaires? C’est à nous de répondre.” (Nem tudom elképzelni, hogy a 7 vagy 8 milliárdnyi lakosú világot másképp, mint multilateriális módon kormányozni lehetne. A lehetséges amerikai unilaterializmus képében jelentkező kihívás végső soron olyan kérdés, amelyet maguknak az európaiaknak kell megoldaniuk. De vajon elég erősek vagyunk-e ahhoz, hogy partnernek tekintsenek bennünket. Erre nekünk kell válaszolnunk.)  Lásd erről Henri de Bresson és Daniel Vernet Joschka Fischerrel készített interjúját (Le Monde, 2003. április 1., 8. p.).

[50] 2003. február 27-én délután.

[51] Vö. Alain Frachon: Les vrais raisons de Georges W. Bush, Le Monde, 2003. március 21., 1. és 15. p.

[52] Arthur Schlesinger: “Szaddam, bármennyire undorító figura is, nem egy másik Hitler. Nemzetét ésszerű módon [józan belátással: “raisonablement”] nem lehet a náci Németországgal összehasonlítani, és nem jelent veszélyt Amerika szabadságára.” Wall Street Journal, 1990. október 1. (idézi Corm: i. m. 608–609. p.). A valóságos célkitűzést alighanem Bill Kristol fogalmazta meg a legegyértelműbben: “Húsz év óta ez a régió [a Közel-Kelet] Amerika-ellenességet, szélsőségességet, terrorizmust, diktatúrákat, tömegpusztító fegyvereket nemz (termel), meg kell [tehát] törni ezt a ciklust. És csak mi [amerikaiak] vagyunk erre képesek.” Idézi P. Riché, Libération, 2003. február 25., 40. p. Hasonlóan nyilatkozik egyik interjújában R. Kagan is: „Az iraki háború okai között sem a közel-keleti demokrácia [megteremtése], sem az olaj nem szerepel. A térség biztonságának problémájáról van szó.” (Libération, 2003. március 8–9., 42. p.)

[53] Lásd erről a Libération-nak a “szeptember 11. szindróma” lehetséges következményeit számba vevő, 2001. október 22-i (!), “Les pays qui comptent tirer bénéfice du conflit” [Azok az országok, amelyek arra számítanak, hogy hasznot húzhatnak a konfliktusból] főcímmel publikált összeállítását (6–7. p.).

[54] Vö. Marc de Scitivaux: Halte au feu! Le Monde, 2003. február 25., 13. p. (Vö. Charles Krauthammer: Our Real Friends in Europe, the weekly Standard, 2002. augusztus 26.)
(http://www.weeklystandard.com/Utilities/_prewiev.asp?idArticle=1564άR=76D32249d, 1–3. p.)

[55] Lásd, egyebek között, Patrick Jarreau – Sylvie Kauffmann – Corine Lesnes: Paris – Washington. Les dessous d’une rupture, Le Monde, 2003. március 27., 12–13. p.; Jean-Dominique Merchet – Véronique Soulé: “La France en instance de divorce avec l’Amérique.” Deux chercheurs analysent la crise des relations transatlantiques [Franciaország válóperben Amerikával], Libération, 2003. március 6., 4–5. p.

[56] Vö. Judith Waintraub: Raffarin promet la plus grande fermeté contre l’antisémitisme, Le Figaro, 2002. július 22., 5. p.; Emmanuel Davidenkoff: Le ministre de l’Éducation tente de répondre à la multiplication des dérapages; Emmanuel Peyret: “Harcelé comme juif, pas comme fayot”; Catherine Colloraire: A Paris, un proviseur propose une réflexion collective. Des élèves s’étaient battus avec des étudiants juifs. [A szerkesztőség által választott rovatcím: Antiszemitizmus az iskolában!], Libération, 2003. február 28., 16–17. p.; [Szerkesztőségi cikk]: Les dérives antisémites genent a gauche. Les partis dénoncent les violences mais refusent de parler de “radicalisation”; Mathieu Écoiffier: Quelques groupes de manifestants propalestiniens s’en sont pris à des juifs (pirossal kiemelt szerkesztőségi főcím: Szombaton, a párizsi tüntetés során [kiabálták]: “Vannak ott zsidók!”); Thierry Portes: A Sarcelles, les échos de la guerre alourdissent le climat entre communautés. [A szerkesztőség által adott rovatcím: LA FRANCE A l’HEURE DU CONFLIT. Dans les banlieux, la tension entre juifs et musulmans, sujets à la même inquiétude, suit l’intensité des frappes américaines; az anyag kiemelt mondata: “Irakkal kapcsolatban az iszlámról és a terrorizmusról beszélünk, és mindent összezavarunk.” Vö. Ariane Chemin: La gauche, les banlieues et l’antisémitisme, Le Monde, 2003. március 28., 15. p.

[57] Vö. François Heisbourg: Irak: la montée des enchères, Le Monde, 2003. február 28., 15. p.

[58] Jóllehet egy nemrégiben megjelent őszinte hangvételű cikk szerzője szerint a jelenlegi és a tavaly nyáron leköszönt francia külügyminiszter környezetében igen gyakori téma, lásd bővebben Guy Sorman: Israël l’enjeu véritable, Le Figaro, 2003. március 18., 15. p.

[59] Philippe Pons – Daniel Vernet: Japon – Allemagne, modèles pour l’après-Saddam? Le Monde, 2003. február 21., 17. p.

[60] Lásd erről például Alexis Lacroix: Roy: “Une apres-guerre problématique” [Interjú Olivier Roy iszlám-szakértővel, a CNRS kutatási igazgatójával, a Sorbonne és a Princeton University tanárával], Le Figaro, 2003. március 22–23., 13. p. Sokszor idézett monográfiájában Corm is szkeptikus e tekintetben, i. m. 752–757. p. (“L’impossible démocratisation des monarchies petrolières” című alfejezet), akárcsak jelen írás 92. számú jegyzetében hivatkozott interjújában H. Kissinger (i.- m. 73. p.).

[61] Vö. Marie-Claude Decamps – Claire Tréan: Des juristes en droit international dénoncent l’illégalité de la guerre, Le Monde, 2003. március 20., 5. p.; Alain Pellet: L’agression, Le Monde, 2003. március 23–24., 1. és 12. p.

[62] Vö. Ignacio Ramonet: Illégale agression, Le Monde diplomatique, 2003/4., címlap [vezércikk]; lásd még, egyebek között, Thomas M. Franck: La Charte des Nations unies est-elle devenue un chiffon de papier? Le Monde, 2003. április 2., 18. p.

[63] “L’Allience atlantique est cassée, elle survivra sans doute en tant que bureaucratie mais dorénavant, c’est »la mission qui fait la coalition« [D. Rumsfeld kifejezése!] […] observation valant non seulement au plan opérationnel mais aussi en termes stratégiques et politiques.” (Fordítás?) François Heisbourg: Irak: la montée des enchères, Le Monde, 2003. február 28., 15. p.

[64] Richard Perle, a Defense Policy Board 2003. március 27-én leköszönt befolyásos elnöke egy ízben nyilvánosan kijelentette, hogy az ENSZ “korrumpált szervezet” (“organisation corrompu”). Lásd Alain Frachon: La bataille franco-américaine sur l’Irak est un conflit à tiroir, Le Monde, 2003. február 27., 17. p. (Vö. Steven Labaton: Perle linked to another lobbying role. Head of Pentagon advisers represented troubled satellite maker, International Herald Tribune, 2003. március 29–30., 7. p.). Lásd még Kofi Anan: ONU: une décision grave, Le Monde, 2003. március 13., 1. és 17. p. Lásd legújabban Richard Perle: La chute de l’ONU [IRAK: Un point de vue polémique sur le rôle de l’organisation internationale], Le Figaro, 2003. április 11., 11. p.

[65] Eljövendő történésznemzedékek “feladata leend” az alábbi – az amerikai elnök és az akkori [előző] török külügyminiszter közötti – épületes párbeszéd higgadt értékelése:
G. W. Bush: “Önnek nincs semmi dolga itt. Térjen haza és szavaztassa meg a Parlamenttel [az amerikai csapatok szabad átvonulását lehetővé tevő] felhatalmazást!
Yasar Yakis: Bizonyos nehézségeink vannak, a háború okozta gazdasági veszteségeink számottevőek lesznek, szövetséges államok vagyunk, reménykedünk az önök megértésében.
Bush: Egyetlen szövetséges sem okozott ennyi bosszúságot (bajt) nekem, mint önök!
Yakis: Törökország egy európai [építési] folyamatba is beágyazódik, s különféle hangok hallatszanak az Európai Unióból.
Bush: Létezik-e még Európai Unió? Három darabra törtem (három részre szabdaltam)!
Yakis: Törökország demokratikus állam, amely mindig tiszteletben tartotta a nemzetközi jogot. És, jelen esetben, az ENSZ határozata nagyon fontos Törökország számára.
Bush: Azon töröm a fejem, vajon az ENSZ nélkülözhetetlen-e a XXI. században? Munkatársaim gondolkoznak a kérdésen.” A patinás Çumhuriet [Köztársaság] cimű országos terjesztésű lap 2003. február 25-i száma nyomán közli a Le Monde diplomatique, 2003/4., 20. p. (Se non è vero, è ben trovato…)

[66] Elméleti igényű kifejtését lásd John C. Hulsman [a washigtoni Kathryn and Shelby Cullom Davis Institute for International Studies kutatója, a Heritage Foundation Európa-szakértője]: Comment empecher l’Europe unie de nuire [Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy az egyesült Európa árthasson?], Courrier International, n° 44., 2003. március 6–12., 44–46. p. Apokaliptikus vízióját – a történelmi ismétléskényszer jegyében – lásd Arno Mayer [a Princeton University emeritus történész professzora]: La Maison Blanche sera-t-elle le Kremlin du XXI siècle? Le Monde, 2003. február 15., 15. p.

* Ennek szakszerű mérlegelése természetesen a közel- és távoli jövő történészeinek és politológusainak feladata!

[67] Vö. Norman G. Finkelstein: “Contre la dévaluation de la mémoire”, Le Monde, 2001. március 2., 19. p.; Detlef Junker: “A holokauszt amerikanizálása” [a Frankfurter Allgemeine Zeitung nyomán közli a] Valóság, 2000/10., 117–122. p.

[68] Vö. Corm: i. m. 839–840, 847. p.

[69] Lásd erről bővebben Pierre-André Taguieff: La nouvelle judéophobie, Paris, 2001, Mille et Une Nuits; vö. Jacques Tarnero: Le relookage progressiste de la judéophobie. Le livre de Pierre-André Taguieff dénonce une recrudescence des actes antisémites, Le Figaro, 2002. január 16., 12. p.; Eric Marty: Un nouvel antisémitisme? LeMonde, 2002. január 16., 14. p. Az iraki háború nyomán tovább éleződött helyzet politikai következményeit taglalja Pierre Lellouche UMP-képviselő – egy új antirasszista törvény megszövegezője – is, aki egy interjú során kifejtette: “Az antiszemitizmus [napjainkban] megváltoztatta természetét a klasszikus antiszemitizmushoz képest, amely csökevény csupán, és csak a szélsőjobb kemény magját jellemzi. Ehhez járult egy, a szélsőbal és a zöldek irányából érkező [új] antiszemitizmus, mely fokozatosan megfertőzte a mérsékelt baloldalt, a Szocialista Pártot is beleértve. Ez az antiszemitizmus ártalmasabb, mivel a palesztin nép küzdelmének nevében fejlődött ki. Ennek folytán némelyek nem átallották diabolizálni Izrael Államot, sőt magát a zsidó államiság eszméjét is törvénytelennek nyilvánították [délégitimer l’idée d’un état juif]. Az anticionizmus és az antiszemitizmus közötti határ (gát) igen gyorsan átszakadt. Manapság pdig rendkívül veszélyes az, hogy – egy kicsit olyanformán, mint a harmincas években – a hétköznapi életben az ember »háborítatlanul« [szó szerint: “nyugodtan”] lehet antiszemita. Ha baloldaliak vagy szélsőbaloldaliak vagyunk, akkor valóban nyíltan antiszemiták lehetünk a rasszizmusellenesség szinonimájává váló anticionizmus nevében.” Vö. Laurent de Boissieu: “Les insultes et les violences racistes se multiplient”, La Croix, 2003. március 11., 11. p. (Lellouche állásfoglalását a PS szóvivője útján cáfolta, és “nyilvános bocsánatkérésre” szólította fel az UMP-képviselőt! Vö. Le Figaro, 2003. március 13., 3. p.). Lásd még Ertl István [Európai rasszizmusellenes Hálózat, Brüsszel]: Antirasszizmus és zsidóellenesség, Népszabadság, 2002. július 19., 10. p.

[70] Vö. Corm: i. m. 838–839, 842. p.

[71] Lásd talán a legalaposabban: Jean-François Revel: L’obsession anti-américaine. Paris, 2002, Plon; és Philippe Roger: L’ennemi américain. Généalogie de l’antiaméricanisme français, Paris, 2002, Éditions du Seuil.

[72] Ugyanerre a következtetésre jut T. G. Ash is (i. m. 24–25. p.).

[73] Ennek nyugtalanító előjeleit regisztrálja az alábbi kommentár: Claude Angeli: Un nouveau conflit Paris – Washington pour le futur apres – guerre. Malgré la fronde d’une partie de la majorité et des militaires, Chirac et Villepin persistent, signent puis tentent de réveiller la Ligue arabe et, surtout, l’Egypte, la Jordanie et l’Arabie Saoudite, Le Canard enchaîné, 2003. március 26., 3. p. (A francia hatalmi központokhoz közel álló, hagyományosan “jól értesült” lap úgy tudja, hogy erősödik Chirac és Villepin belső – “táboron belüli” – ellenzéke: Alain Madelin, Pierre Lellouche, a kormánytagok közül többen, így Patrick Devedjian, sőt maga Sarközy is aggódik a francia–amerikai vita elmérgesedése miatt: “Ils n’ont pas digéré cette jute permanente entre Paris et Washington. Et ils se doutent que Chirac remettre ça”, uo. Vö. Jean-Jacques Descamps – Pierre Lellouche – Hervé Mariton – Jérôme Rivière: Après le veto français, Le Figaro, 2003. március 13., 16. p.)

[74] Erről Claude Lellouche UMP-képviselő a FRANCE 3 egyik éjszakai televíziós vitaműsorában ezt mondta: “Notre probleme c’est la perte des reperes”! (Az a problémánk, hogy nincsenek többé fogódzóink!) Illusztráció gyanánt: “…on a déja vu, dans le cas du Proche – Orient, une inversion des faits (les incursions israéliennes en Cisjordanie présentées comme l’explication des attentats terroristes contre les civils israéliens, alors que c’est l’inverse) encourager en Europe, au sein du communautarisme, l’expression et les actions antisémites. Bientôt, Saddam et sa garde républicaine seront les victimes, et les États-Unis, les criminels.” Lásd François Godement: Drôle de paix, drôle d’Europe, Libération, 2003. március 4., 8. p. Az egyre kuszább “helyzetet” alighanem egy párizsi tüntetés során megszólaltatott iskolás lány “alapkérdése” jellemzi a legjobban, aki az őt faggató riportertől aziránt érdeklődött: “Hogyan lehet háborúzni a »Rossz [Gonosz] tengelye« ellen, amikor a Háborúnál nincsen rosszabb?” (FRANCE 5 (fentebb FRANCE 3 volt!), On aura tous lu – Irak: les risques en France, 2003. április 3., hajnali 5 óra 10 perckor!)

[75] Lásd erről, egyebek között, Barthélemy Courmont: Une incompréhension réciproque. L’arrogance de Washington, prétendant apporter la liberté en Irak, ne peut qu’élargir la fracture avec des peuples qui ne partagent pas ses idées, Libération, 2003. március 26., 17. p.; Michel Wieviorka: Le degré zéro da la politique. L’immense consensus contre la guerre en Irak et ravageur et accélère la décomposition de la vie politique à tous les niveaux, Libération, 2003. március 25., 15. p (A francia szociológus Baudrillard – Clausewitz után szabadon – egy szarkasztikus mondattal indítja fejtegetéseit, szerinte a terrorizmus nem más, mint “a politika hiányának folytatódása – más eszközökkel”.)

[76] Lásd ehhez, egyebek között: Patrick Sabatier: Rupture, Libération, 2003. március 19., 3. p.; Marc Semo: “Une guerre illégitime et illégale”. Un point de vue partagé par nombre de juristes [Analyse], Libération, 2003. március 19., 3. p.; Fabrice Rousselot: L’anti-France gagne du terrain en Amérique. Officiels, journalistes et patrons dénoncent la «lacheté» et «l’hypocrisie» de Paris (A szerkesztőség által adott rovatcím: “La guerre des mots. »On considere que les Français sont sophistiqués, mais aussi arrogants et insuportables.«”), Libération, 2003. március 19., 4–5. p.)

[77] Vö. Dominique de Villepin: Le droit, la force et la justice [a francia külügyminiszternek a londoni Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete 2003. március 27-én rendezett évi konferenciáján tartott előadásának rövidített változata], Le Monde, 2003. március 28., 12. p.

[78] Vö. Marc Fumaroli: La très longue mémoire française, Le Figaro, 2001. február 28., 18. p. Névtelenségbe burkolózó kínai szakértők szerint az USA az iraki invázió bejelentésével lépett a minden birodalom törvényszerű hanyatlásának kezdetét csalhatatlanul jelző túlterjeszkedő fázisba, amely akkor is tényleges hatalmának megfogyatkozását eredményezi, ha a vállalkozás sikert arat: a felmerülő csillagászati költségeket egyfelől még az amerikai gazdaság teljesítőképessége sem fedezheti, másfelől a többfrontos – világcsendőri – szerepvállalás hihetetlen erőpocsékolással és érzékeny (politikai-ideológiai) presztízsveszteséggel jár. Ugyanezt a következtetést vonta le Eric Rouleau francia politológus (egykori ankarai, a PFSZ mellé delegált tunéziai nagykövet, a Le Figaro munkatársa, a COUNCIL ON FOREIGN RELATIONS tagja, a Princeton Univessity tanára) is, aki 2003. márciusi párizsi előadásában a vázolt jelenségre az overstretching kifejezést alkalmazta, s a kínai (bizonyos mértékig önmegvalósító próféciaként is sulykolt) várakozásokkal egybehangzóan úgy véli, hogy az USA – erejének és érdekérvényesítő képességének megcsappanását tapasztalva – előbb-utóbb visszatér a multipolaritás játékszabályaihoz! Ugyanez a véleménye Paul Kennedy (Yale University) professzornak is, aki úgy gondolja: hosszú távon semmiképpen nem tartható a “hiperhatalmi státusz”, ám Amerika még további évtizedeken át a világ első számú katonai ereje marad, rövid távon pedig senki sem mérheti magát hozzá. (P. Kennedy: “Un compromis sur l’apres-guerre sera difficile”, (Corine Lesnes interjúja), Le Monde, 2003. április 11., 6. p.) Minderről Churchill szarkasztikus megjegyzése juthat eszünkbe, aki egy ízben ezt mondta: “ Az ember mindig bízhat abban, hogy az amerikaiak helyes döntést hoznak, de csak azután, hogy kipróbálták az összes többi változatot!” Idézi Gömöri Endre: A glória újrafényesítésének ára, Népszabadság, 2002. augusztus 3. [Világtükör]; (A francia szakember vélekedését tartalmazó értesülésért Szentgyörgyi Zoltánnak tartozunk köszönettel. – B.-K. B.)

[79] Jelenleg természetesen Németországra (vö. Daniel Vernet: Allemand et Français, champions d’Europe? Le Monde, 2003. március 3., 1–17. p.) később pedig Tony Blair távlatosabb “európaiságára” – de csak akkor, ha Irakban “minden jól alakul…” Lásd ehhez André Fontaine: Paris-Londres: le fil a renouer, Le Monde, 2003. március 30–31., 1. és 13. p. Egy finn megfigyelő pedig egyenesen úgy gondolja, hogy ebben Putyinéknak “kulcsszerepe” lehet, lásd Risto E. J. Pentilla: Mending fences. Russia eyes a key trans-Atlantic role, International Herald Tribune,  2003. március 29–30., 6. p. Lásd még ehhez Claude Angeli: Paris sous le feu des procureurs US. Chirac et Villepin adoptent un ton concilisant, après avoir laissé les bombardiers B-52 survoler parfois la France. Puit le conflit repart. Les “antiguerre” français, allemand et russe tentent de rallier Tony Blair à leur cause: confier le pouvoir en Irak à l’ONU. Et Bush enrage…, Le Canard enchaîné, 2003. április 9., 3. p.)

[80] Az LCI francia hírcsatorna feliratos gyorshírei között 2003. március 20-án 22 óra körül az alábbi információ jelent meg: “Dominique de Villepin nemzetközi értekezlet összehívását szorgalmazza (indítványozza) a közel-keleti kérdésről.” (B.-K. B.)

[81] Lásd bővebben Borsi-Kálmán: i. m. 234–235. p. Ez a rémkép gyötri egyébként az egyik tapasztalt francia politikai elemzőt is, aki így ír: “Nem szabad hibáznunk. Vagy van egy tervünk (Amerika belegabalyodik; mi szabadítóként érkezünk; Európa – de melyik Európa? – bizonyít). Vagy mi leszünk azok, akik Amerika elszigetelésének igézetében egyedül találjuk magunkat.” (Kiemelés – B.-K. B.) Lásd François Sauzey: L’Alliance, pour mémoire…, LeMonde, 2003. február 13., 13. p. (A jelenlegi német–francia entente törékenységére és Berlin esetleges “kihátrálására” figyelmeztet Thibaut de Champris: Paris – Berlin: la comédie des apparences. L’entente franco – allemande sur le conflit en Irak est – elle trompeuse? Le Figaro, 2003. március 28., 14. p.)

[82] Bertrand Le Gendre: Chirac-le-Grand ou de Gaulle-le-Petit? Le Monde, 2003. február 23–24., 1–12. p. Vö. Jacques Juillard: Réaction velléitaire ou tournant politique? Les deux sources de Jacques Chirac, Le Nouvel Observateur, 2003. április 3–9., 102–103. p. Chirac politikai pályájához és személyiségéhez lásd legújabban Nicolas Domenach – Maurice Szafran: Le sacré. Le roman d’un Président, Paris, 2003, Plon (vö. Anne Fulda: Chirac ou le sacré qu’on n’attendait pas. Deux journalistes s’interogent sur la capacité à rebondir, Le Figaro, 2003. április 10., 9. p.).

[83] Őróla fogalmazta volt Marx Károly azt a szállóigévé vált mondatot miszerint “a történelem ismétlődik, de először tragédia, másodszor pedig bohózat formájában”. S ehhez a hongkongi Asia Times Online kíméletlen szókimondással még hozzáfűzi: “A mai francia bohózat egy tragikus mozzanat lenyomata: azé a tényé, hogy Franciaország saját nemzeti sajátosságait összetévesztette az isteni gondviseléssel.” Lásd [spengler]: La France ce “coeur sacré des ténebres”, Courrier International, n° 642. (2003. február 20–26), 15. p. Egy jeles francia filozófus a történteket – a főszereplők nevének említése nélkül – “a tévedések vígjátékának” minősíti (Jean-François Revel: La comédie des erreurs, Le Point, 2003. február 21., 45. p.), míg egy rangos gazdasági folyóirat felelős kiadója – nyíltan felemlegetvén Chirac korábbi viselt dolgait, azt állítván, hogy saját táborán belül többször sújtott le, mint ellenfeleire, s “több kárt okozott Giscard D’Estaing-nek és Raymond Barrénak, mint François Mitterand-nak” – úgy véli: a médiában most kivívott európai, sőt világhírnév múlékony lesz, “az emberek emlékezetében mindössze az rögzül majd, hogy Szaddam Husszein javára Tony Blairt bírálta”. A cikk így zárul: “Ne lőjön többé a saját táborára! Tüzet szüntess, tüzet szüntess, tüzet szüntess!” Marc de Scitivaux: Halte au feu! Le Monde, 2003. február 25., 13. p. Chirac alakjához lásd az előző jegyzetben hivatkozott friss kiadványt is.

[84] Ugyanezt a kifejezést használja egy másik neokonzervatív gondolkodó, Thomas Donelly Pax Americana című, közelmúltban megjelent cikkében, s emígy vélekedik a franciák valóságos érdekérvényesítő képességeiről: “Paris s’imagine que le »pouvoir doux« d’une puissance moyenne, tel qu’il exerce a travers les Nations Unis, a une valeur similaire au »pouvoir dur« que seules garantissent la richesse économique et la force militaire.” (Fordítás?)  Helmut Sonnenfeldt, ha lehet, még egyértelműbben ítél (egyszersmind kilátásba helyezi a BT esetleges amerikai “átértékelését”): “Le Conseil de sécurité est tres important pour la France, parce que c’est la seule enceinte où, grace au droit de veto, Paris se retrouve à l’égalité avec Washington. Mais si le Conseil de sécurité sabote toutes les initiatives américaines, il se transformera en coquille vide du jour où les États-Unis décideront d’aller voir ailleurs.” (Fordítás?) Idézi és interpretálja Ch. Lambroschini: Comment les États-Unis veulent punir la France, Le Figaro, 2003. március 28., 7. p. Az American Enterprise Institute Irakkal, a multilateralizmus jövőjével és a transzatlanti kapcsolatokkal foglalkozó 2003. március 21-i műhelyvitáján, ugyanebben az összefüggésben, további figyelmeztetések hangzottak el: “…we vill not have a debate, at least in this country, and I think in other countries as well, about the relevance of the United Nations in this world in this century […] It’s simply that time passed by the structure of the United Nations as a securrity institution […] we need either new instititions or a radical reformed approach to the United Nations if the UN is going to be relevant to the security concerns that we now face […] we would begin now a debate about revising the UN Charter. The UN Charter today is simply not up the task for defending people in a world of terror.” (Fordítás?) (Richard Perle, volt védelmi államtitkár, a Defense Policy Board 2003. március 27-én lemondott elnöke [MTI gyorshír, 2003. március 27.].) Vö. Serge July: Chirac et l’Europe cassée, Libération, 2003. március 21., 3. p. Lásd még: Jean Quatremer: Le sommet désuni de l’Europe; és V[éronique]. S[oulé].: Chirac ne veut pas ressasser les divergences. Le Président plaide pour un rôle important de l’ONU dans l’après – guerre, uo., 16–17. p.

[85] Az agytrösztök álláspontja már kialakult, az érvrendszer készen áll, immár “csak” a politikai döntés várat magára: “We’re going to have to get France off the Security Council.” (Michael A. Ledeen, az American Enterprise Institute szakértője, az AIE 2003. március 21-i műhelyvitáján.) Ledeen indoklása: “The French Government has behaved in a way to sabotage American military interests in a time of war in a way calculated to cost American lives. And this kind of thing is not going to heal quickly, and it has nothing to do with bowling alleys. It has to do with and outrageous behavior of the French Government, and it’s going to take a very long time to heal, and I doubt if can ever be healed so long as Jacques Chirac is President of France. And I say that with regret.” (Fordítás?) (Ledeen egy Irakról szóló 2003. március 27-i washingtoni szakértői rendezvényen Charles Lambroschini, a Le Figaro kiküldött munkatársa kérdésére válaszolt!) A William Kristol irányításával megjelenő The Weekly Standard című politikai hetilap legutóbbi számában arra a (szónoki) kérdésre keresve a választ, miszerint “Franciaország túl messzire ment-e” a Washingtonnal való szembenállásában, igennel felel, míg Christopher Caldwell, a Fehér Házhoz közel álló egyik amerikai franciaszakértő, az összeállítás egyik anyagában emígy érzékelteti a francia elnök mostani pozícióját: “Chirac helyzete ahhoz a sofőréhez hasonlít, aki viharba kerülve eltévedt egy autópályán, s azon morfondírozik, hogy a kijárat tíz kilométerrel előrébb vagy már a háta mögött van-e.” (www.weeklystandard.com; vö. Patrick Beer: “La France est – elle allé trop loin” contre George Bush? Le Monde, 2003. március 28., 14. p.

[86] Lásd erről Henry Kissinger klasszikus művét: Diplomacy, New York, 1994, Simon & Schuster. Az időközben bekövetkezett amerikai koncepcionális változásokhoz vö. David Davenport: The New Diplomacy, Policy Review, No. 116. (2002. december) (http://www.policyreview.org/dec02/davenport_print.html).

[87] Vö. Jean-Marc Ayrault: Quand Carthage doit détruite [Amikor Karthágót el kell pusztítani], Le Monde, 2003. február 22–23., 12. p. (Kiszerkesztett mondat: “Ebben a megelőző háborúban nincs helye a fél-intézkedéseknek: vagy Amerikával vagyunk, vagy ellene!”) Lásd még Charles Lambroschini címoldalas interjúját is: Donald Rumsfeld: “Szaddamnak el kell tűnnie!”, Le Figaro, 2003. február 10., 1–2. p. (a második lapon folytatódó anyag ezt a címet viseli: “A megelőző háború egyidős a Történelemmel” [szó szerint: “éppoly régi, mint a Történelem”]).

[88] Andrew Bacevich, a Boston University tanára kifejezésével: “…the United States as the ultimate guarantor of order and enforcer the norms” (idézi T. I. Friedman: Divided over Iraq, I. H. T., 2003. február 13. Lásd bővebben Andrew J. Bacevich: American Empire:The Realitiesand Consequencesof U. S. Diplomacy, Cambridge, 2002, Harward University Press). Ezen érvelés magas színvonalú s történelemfilozófiai igényű szintézisét adja Robert Kagan: La puissance et la faiblesse. LesÉtats-Unis et l’Europe dans le nouvel ordre mondial, Paris, 2003, Éditions Plon (lásd különösen 146–160. p.); vö. Gérard Dupuy: Réponses à Robert Kagan, Libération, 2003. február 18., 10. p. Lásd még Laurent Cohen-Tanugi: Les sentinelles de la liberté. L’Europe et l’Amérique au seuil du XXI^e siècle, Paris, 2003, Éditions Odile Jacob; és (különösen) Henry Kissinger: La nouvelle puissance américaine, Paris, 2003, Fayard (lásd még ehhez J. Amalric jelen írás 90. számú jegyzetében hivatkozott recenzióját is.)

[89] Villepin megjegyzése a France 2 TV-csatorna az iraki háborúnak szentelt “24 heures d’info” című rétegműsorában hangzott el 2003. március 18-án hajnali négy és fél öt között! (B.-K. B.). (Előzménye: a France-Culture,a Festival de Radio France és a Le Monde 2002. július 15-e és 19-e között “Les Rencontres de Pétrarque” címmel Montpellier-ben szimpóziumot szervezett, melynek témája a “nouveau désordre mondial” volt, lásd Thomas Ferenczi: L’Amérique et les autres, Le Monde, 2002. július 25., 10. p.). Vö. Jean-Pierre Langellier: Le noveau désordre mondial, Le Monde, 2002. július 20., 1. és 12. p.

[90] Jacques Chirac: “La France votera non”. Le président de la République a expliqué lundi soir pourquoi, à l’heure actuelle, la France s’oppose à l’idée d’envoyer un ultimatum à l’Irak, tout en dédramatisant, le recours possible à son droit de veto, La Croix, 2003. március 12., 6. p. A lehetséges következmények oldaláról vö. Guillome Parmentier: Paris – Washington: le prix à payer. La francophobie semble se répendre dans le milieu politique américain, Le Figaro, 2003. március 24., 18. p.

[91] “Vajon valóban minden segítséget megadtunk-e az Egyesült Államoknak, hogy ellenáljon legnagyobb kisértésének? Úgy ragaszkodtunk-e alapelveinkhez, hogy mindeközben folyton azt a benyomást keltettük: először közös ellenségeinket gyöngítettük? Ezt a legnyitottabb, legszabadabb s a leginkább Bush-ellenes amerikaiak sem gondolják. Tehát kudarcot vallottunk. Az ő szemükben az Irak elleni háborút mi már elbuktuk: akár sikerül, akár kátyúba jut, a franciák mindkét esetben vesztesek lesznek.” Lásd Bruno Latour [francia szociológus, tudománytörténész, a Harvard University tanára]: Pourquoi cet abîme? Le Monde, 2003. április 5., 19. p. Vö. François Heisbourg: Irak: la montée des enchères, Le Monde, 2003. február 28., 15. p.

[92] “Par un savant partage du travail, Washington et Paris s’emploeint avec un remarquable succès à saper l’Union européenne, l’OTAN et l’ONU et, à travers elles, à la fois l’unité occidentale et les espoirs de paix au Proche – Orient et ailleurs” (Párizs és Washington tudományos munkamegosztással és figyelemre méltó sikerrel igyekszik aláásni az Európai Uniót és az ENSZ-et, és rajtuk keresztül egyszersmind a Nyugat egységét, valamint a béke reményeit a Közel-Keleten és egyebütt.”) P. Hassner: Guerre: qui fait le jeu de qui? Le Monde, 2003. február 25., 1. p.

[93] Ennek további aggasztó előjeleit Justin Waisse, a Brooking Institution egyik francia munkatársa emígy összegzi: “Les Américains accroîtront leurs efforts pour diluer l’Union européenne. Plus que jamais ils vont récuser le projet de Jacques Chirac de convertir l’Europe en contrepoids à la puissance des États-Unis. La Maison Blanche veut qu’à travers l’OTAN les européens partagent le fardeau militaire, mais elles refuse l’idée qu’une diplomatie et une défense commune puissent un jour retourner la coopération en concurrence.” (Fordítás?) E tekintetben Helmut Sonnenfeldt (H. Kissinger egyik hajdani közeli munkatársa, jelenleg a Brooking Institution vezető kutatója) még szókimondóbb: “Les pays d’Europe centrale, qui ont été si longtemps privés de leur identité par le joug soviétique, ne sont pas pres de sacrifier a l’Europe intégrée leur souveraineté enfin retrouvée. Et encore moins si la seule raison d’être de ce plan est de contrebalancer l’Amérique à qui doivent leur libération.” (Fordítás?) Idézi és interpretálja Charles Lambroschini [a Le Figaro washingtoni különtudósítója], in: Comment les États-Unis veulent punir la France, Le Figaro, 2003. március 28., 7. p.). Lásd még Burkard Schmitt [az European Union’sInstitute for SecurityStudies igazgató-helyettese]: Common policy failure. Disunity holds the UE back from a major global role, International Herald Tribune, 2003. február 13. (A szerző – a szerkesztőség által magánvéleménynek minősített – végkövetkeztetése: “L’Europe puissance – Europe as a power – will remain for a long time a Frenche dream rather a European vision.” [Kiemelés – B.-K. B.])

[94] Elemzésünk ez utóbbi része (az “Összességében” kezdetű passzustól) 2003. március 4-én, délután készült, és értékelő része így folytatódik: “A francia vétó (jobb esetben tartózkodás) már csupán azért sem kerülhető el, mert az ismétlődő kíméletlen amerikai inzultusok nyomán Párizs számára világos: a gazdasági-politikai szankciókat már nem kerülheti el. Az amerikai becsmérlő hullám pedig akkora dacreakciót váltott ki, hogy a nemzeti önbecsülés súlyos sérelme nélkül már nem lehet visszakozni.*(?) Az már más lapra tartozik, hogy a franciák is rövidlátóak, mert konok ellenkezésükkel egyaránt zátonyra futtatták a transzatlanti kapcsolatokat és az “európai építés” ügyét. Immár az is bizonyosnak látszik, hogy az elkerülhetetlen amerikai bosszú Franciaországot nagyhatalmi állásának látszatától – s annak utolsó rekvizitumától: a teljes jogú [recte: állandó! – B.-K. B.] BT-tagságtól – is megfosztja. (Helyére valószínűleg India, esetleg Japán kerülhet!) A gazdasági “büntetőakciók” pedig nem csupán a francia gazdaságot tehetik tönkre, hanem a németet is. Ebben az esetben pedig a (gorbacsovi) »közös európai házat« nem lesz mire építeni.” (Az amerikai “bosszú” esélyeinek taglalása egyébként jó ideje megkezdődött, lásd ehhez a Le Monde “Entreprises” című rovatának összeállítását [Eric Leser: Les entreprises, premiere cible de la francophobie américaine; Cristophe Jakubyszyn: Le secteur aéronotique est menacé de boycottage; Laure Belot – François Bostnavaron: Les groupes français sont confiants mais restent en alerte], Le Monde, 2003. február 20.,16. p.; még újabban lásd a Le Figaro 2003. március 28-i első oldalas cikkét (Amerika megbüntetheti-e Franciaországot? Az amerikai közvélemény által megbélyegezve országunkat gazdasági és politikai megtorlás fenyegeti) és a lap washingtoni tudósítójának a 7. oldalon olvasható kommentárját (Hogyan akarja megbüntetni az Egyesült Államok Franciaországot? Illojális magatartása miatt stigmatizálva, Franciaországot ezentúl gazdasági és politikai megtorlás fenyegeti a háború utáni rendezés időszakában).*(?) “Ha engednénk, és bejelentenénk, hogy nem élünk vétójogunkkal, az amerikaiak akkor sem bocsátanának meg nekünk, sőt: azt a következtetést vonnák le, hogy gyöngék vagyunk. Nem a jóakarat jelének, hanem megalázkodásnak tekintenék.” Pascal Boniface francia politológus, az IRIS (Institut Français de Relations Internationale igazgatója), in: Libération, 2003. március 6., 5. p.

FÜGGELÉK

                                        LEHETSÉGES FORGATÓKÖNYVEK^*
 
 Pozitív változatok I. – közvetlen (helyi, illetve regionális) feladatok
  
a, az amerikai hadsereg (brit–spanyol szövetségben vagy anélkül, s néhány új prozelita állam [Bulgária, Csehország, Románia, esetleg Ukrajna^[1]] jelképes támogatásával) két-három hét alatt “befejezi” az idősebb Bush által geostratégiai megfontolásokból^[2]  1991-ben “félbehagyott munkát”,^[3] és a három részre osztott (föderalizált) országot rövid úton (pár hónap leforgása alatt) működőképessé teszi.^[4] Konkrétabban:
b, biztosítják az olajkitermelés zavartalanságát (vagyis meggátolják a kutak tönkretételét vagy felgyújtását, illetve hamar úrrá lesznek a technikai nehézségeken), új lendületet adva ezáltal a stagnáló amerikai és világgazdaságnak^[5] (egyszersmind kielégítően finanszírozva^[6] magát a gigantikus vállalkozást is!);
c, megakadályozzák a török–kurd élethalálharc kitörését^[7] (ennek ára a “kurd álom” – a független Kurdisztán – akár részleges megteremtésének megismételt elodázása);
d, nem engedik, hogy Szíria, Libanon, Szaúd-Arábia, Egyiptom, és főként Irán meg Pakisztán^[8] destabilizálódjék; vagyis első lépcsőben Szíria és Irán iránt mérsékletet és empátiát tanúsítanak, egyúttal jelentősen fokozzák a pakisztáni és egyiptomi rezsimek pénzügyi és katonai-rendészeti támogatását, valamint meggyőzik a Sharon-kormányt, hogy halassza el a Hamaszszal és a Hezbollah-val esedékes számadását. (Ennek politikai ellenértéke: Izrael és Palesztina gyors és fájdalommentes szétválasztása, szilárd és kölcsönösen védhető határok és új, legitim palesztin vezetés létrehozása^[9] – minimális erőszak és határrendezés árán –, vagyis Jordánia masszív “palesztinizálása”^[10] nélkül;
e, mindehhez természetesen az szükséges, hogy az iraki invázió viszonylag kevés “járulékos kárt” okozzon (vagyis az iraki civil lakosság embervesztesége elviselhető, az amerikai “fiúké” pedig elenyésző legyen, legalábbis a médián/médiumokon így “menjen át”^[11]);
f, az al-Kaida, a Hamasz, a Hezbollah és alkalmi “társszerveik” ne legyenek képesek az eddigieknél is pusztítóbb terrorakciókat végrehajtani az Egyesült Államokban és Izraelben;
g, Izrael, akárcsak 1991-ben, fegyveresen ne avatkozzon be a konfliktusba;^[12]
h, az al-Kaida (vagy valamelyik ellenérdekelt hatalom titkosszolgálata) Kasmír^[13] ürügyén ne szítson újabb, esetleg helyi atomháborúvá fajuló válságot Pakisztán és India között;
i, végül, de nem utolsósorban: az észak-koreai vezetők akut paranoiája ne váltson ki spontán “megelőző” amerikai atomcsapást.^[14]  
 
Pozitív változatok II. – az “új világrend” intézményes alapjainak lerakása  
 
Amennyiben a föntebb felsorolt gondolati elemek megvalósulása zavartalanul bekövetkezik (vagyis a számításba semmiféle hiba nem csúszik, váratlan fejlemény és “különleges esemény” nem történik) úgy 2003 májusában-júniusában a Bush-kormányzat (az immár valószínűsíthető újraválasztás reményében) hozzáláthat a global village szerkezetének átalakításához. Vagyis egyfelől levonhatja a 2002 őszén kirobbant transzatlanti vita tanulságait, másfelől minden résztvevőt és érintettet “érdemei” szerint megjutalmazhat, illetve megfenyíthet – radikálisan megváltoztatva (jobb esetben csupán tetszése szerint módosítva) mind a szervezeti kereteket, mind az új “játékszabályokat”.^[15]
Abban az esetben, ha a washingtoni stratégák az ENSZ legitimitásának helyreállítása (vagyis a látszat megőrzése) mellett döntenek (ami valószínű^[16]), úgy “csak” a BT összetételén változtatnak. Ennek áldozata minden jel szerint^[17] Franciaország lehet, amelyet feltehetően megpróbálnak majd kiszorítani az állandó tagok testületéből,^[18] és – “átszervezés” ürügyén – valószínűleg Indiával, esetleg Indiával és Japánnal helyettesíteni. Ha Japánt is beléptetik, akkor – ellensúlyként – Németországot is javasolhatják, hiszen az amerikai–német differendum minden látszat ellenére mégsem annyira mély, mint a lassanként “zsigeri” ellenszenvvé fajuló francia–amerikai ellentét (a német pacifizmust Washingtonban jobban “értik”, mint a “gall gonoszságot”, másrészt, bosszúból, a német–francia “tengelyt” is újabb szakítópróbának tehetik ki^[19]). Emellett – kompenzáció gyanánt – Japán azért is komolyan szóba kerülhet, mert célszerű tapintatosan bánni vele, hiszen hosszabb távon nem zárható teljesen ki egy új japán Amerika-ellenesség kibontakozása sem.^[20] Kivált, ha stratégiai okokból, rosszabb esetben elemi szükségletből (ha az iraki “ügylet” netán kedvezőtlen fordulatot vesz például) a csendes-óceáni amerikai támaszpontok jelentős részét a Közel- és Közép-Keletre vezénylik át.^[21]
India favorizálása viszont elemi amerikai geostratégiai szükségesség, hiszen az iraki invázió az iszlám világ szemében^[22] egyenlő a Huntington által megjövendölt “civilizációs sokk”^[23] első felvonásával, amely – ebben az összefüggésben – csupán előjátéka a kínai szuperhatalommal való, néhány évtized múlva esedékes kemény erőpróbának. Azt pedig, ha valóban bekövetkezik, csak és kizárólag az időközben “modernizált, mélyebben (nem csupán a british elite szintjén) “nyugatosodott”, milliárdos népességű indiai szubkontinens segítségével lehet a siker halvány reményében megvívni vagy – optimista esetben (az endiguement új, XXI. század végi változataként!) – elkerülni.^[24]
Indiára Washingtonnak rövid távon is szüksége lehet: Pakisztán sakkban tartása (adott esetben: lefegyverzése) ugyancsak csupán a kimeríthetetlen hindu–tamil emberanyaggal képzelhető el! (Főként, ha a jelenlegi amerikai “zéro halott”-tézis^[25] érvényben marad…)
Japánt a föntebb említett érveken túl azért is célszerű nagyobb beleérzéssel kezelni, mert előbb-utóbb törvényszerűen kilábal immár egy évtizedes gazdasági recessziójából (vagyis Oroszországgal együtt potenciális regionális, sőt világhatalom!), ráadásul MacArthur tábornok 1945 utáni erélyes szigetországbeli “rendszerváltoztatása” a japán mélytudatban az ország történelmének legnagyobb megaláztatása gyanánt rögzült, amely kedvezőtlen esetben (s a washingtoni önző, erőszakosságra hajazó “rossz példát” követve^[26]) akár revansvágyat is szülhet a fiatalabb, egyébként amerikanizálódott nemzedékekben. Márpedig – washingtoni szemszögből – ennél nagyobb veszélyt csupán egy kínai–japán stratégiai közeledés jelenthetne! (A német–francia történelmi megbékélés szerencsére egyelőre felettébb valószínűtlen kelet-ázsiai variánsaként!)
Ennek megakadályozása Oroszországnak is létérdeke, hiszen egy japán technológiával rendelkező kínai hiperhatalom ellenében sem Szibéria, sem Észak-Szahalin versus Kurill- szigetek nem védhetők!
Az amerikai–orosz stratégiai érdekegybeesés^[27] tehát jelenleg^[28] olyan nagyságrendű,^[29] hogy Oroszország állandó BT-tagsága még akkor sem került volna veszélybe, ha – mint Párizzsal együtt kilátásba helyezte^[30] – taktikai okokból a 2003. március 17-ével kezdődő munkahéten az Irakra vonatkozó esetleges újabb határozatot netán Franciaországgal együtt tényleg megvétózta volna, s ezáltal “törvényen kívül helyezi” az Egyesült Államok kormányzatát!^[31]
 
Negatív változatok I. – katasztrófa-szcenárió^[32]*
 
a, Az amerikai hadsereg és brit (spanyol, ausztrál, lengyel, bolgár, román, ukrán [?] etc.) szövetségese(i), amely – főként a francia vezetésű diplomáciai obstrukció miatt – máris értékes heteket, sőt hónapokat vesztett, nem tud átütő sikert felmutatni, az iraki haderő váratlanul kemény ellenállást tanúsít, és – emiatt – a háború 2003 májusáig-júniusáig (vagy még tovább) elhúzódik, vagyis az “Irak felszabadítása” című művelet a tervezettnél sokkalta nagyobb anyagi és véráldozatba^[33] kerül – ám a váratlan akadályok ellenére mégis sikerrel jár. (Ez a negatív következmények oldaláról nézvést azért fontos, mert a vészforgatókönyv folytatódásához George W. Bush újraválasztása^[34] elengedhetetlenül szükséges; látványos kudarc és/vagy az amerikai gazdaság tartósabb visszaesése esetén újabb négyesztendős uralma aligha képzelhető el!).
b, A kényszerű időveszteség és a szokásos angolszász szókimondás (a haditervek és stratégiai célkitűzések nyílt hangoztatása) következtében a bagdadi vezérkar és titkosszolgálat sokkal jobban felkészült és jóval szervezettebb ellenállást képes kifejteni, mint a “Sivatagi vihar” időszakában. Ez sajnos még azt is jelentheti, hogy Bagdad vagy Tikrit térségében “keleti csalárdsággal” csapdát állít a szövetségeseknek, és ha sarokba szorítják, beveti mind ez idáig sikeresen rejtegetett tömegpusztító fegyvereit, ami – a nyugatiaknak okozott elkerülhetetlen emberveszteségen kívül – Franciaország kényszerű csatlakozásával jár. (Ez párizsi szemszögből azért a legrosszabb eshetőség, mert a Chirac–Villepin tandem már nem tudja jóvátenni a csökönyösségével eddig okozott felmérhetetlen politikai károkat,^[35] s nem csupán az amerikai és angol közvéleményben még meglévő hitelét és saját nemzeti önbecsülését rombolja tovább, hanem beindíthatja a francia társadalom mélyén ketyegő gondosan álcázott pokolgépet is, amit az V. Köztársaság V. elnöke eddigi karakán viselkedése ideiglenesen hatástalanított.^[36]) Megjegyzés: az amerikaiak, ha Mezopotámiát teljesen birtokba veszik, megjósolhatóan “találnak” majd Szaddam megátalkodottságát egyértelműen igazoló “tárgyi bizonyítékokat” és “dokumentumokat”…^[37]
c, Az iraki hadsereg (esetleg csupán a Szaddamhoz hű biztonsági erők néhány mindenre elszánt fanatikus egysége) precízen lerombolja az olajfinomítókat és – akárcsak tizenkét évvel ezelőtt Kuvaitban – a kutak többségére csóvát vet (a “felperzselt föld” taktikája. Eredmény: nem lehet azonnal az iraki petróleummal fedezni a horribilis háborús költségeket – az amerikai és a világgazdaság az 1929/33-as krízishez hasonló sokkos állapotba kerül).
d, A török kormányzat és hadvezetés még inkább önállósítja magát, s nem csupán az iraki kurdokat kísérli meg bármi áron “pacifikálni”, hanem – polgárháborús veszély címen – Anatóliában is szükségállapotot vezet be és szervezett hajtóvadászatot indít a kurd “terroristák”, “diverzánsok” és “szeparatisták” ellen.^[38] (Következmény: az amerikai–török kapcsolatok tartós megromlása,^[39] a török – inkább csak elméleti jellegű – EU-integrációs esély szertefoszlása, végső esetben valóban véres polgárháború, kurd Musza Dagh; minimális kurd ellencsapásként a törökök kíméletlen irtása, valamint a mosszuli és kirkuki olajvidékek módszeres elpusztítása (ha Szaddam emberei esetleg elmulasztották volna megtenni…). Vö. a “dögöljön meg a szomszéd kecskéje [tevéje] is”  jellegű keleti okoskodással.)
e, Iraki és anatóliai testvéreik védelmében a szíriai és az iráni kurdok is handzsárt ragadnak, hogy a csaknem egy évszázada lebegtetett Nagy-Kurdisztánt megvalósíthassák. (Eredmény: Irán elkerülhetetlen beavatkozása s az egész térség destabilizálódása…)
f, Az iraki “igazhitű” polgári lakosság nagymérvű vérvesztesége és a menekültek százezreinek mérhetetlen szenvedései az Amerika-ellenességet oly mértékben felszítják, hogy – Bin Laden elképzeléseinek megfelelően^[40] – iszlám fundamentalista felkelések törnek ki a Washington-barát rezsimek elsöprésére Egyiptomban és Pakisztánban (esetleg Szaúd-Arábiában is!); Szíria százezres, Irán pedig milliós hadsereget mozgósít a Nagy és a Kis Sátán feltartóztatására.
g, Amerika nem tudja (és nem is akarja) többé meggátolni, hogy Izrael ne rendezze “függőben maradt vitás ügyeit” a biztonságát közvetlenül fenyegető szervezetekkel és államokkal: a Tsahal ismét, akárcsak 1982-ben, bevonul Libanonba, leszámol a szír és perzsa támogatással működő terrorszervezetekkel, lefegyverzi Szíriát és “megelőző csapást” mér az iráni atomkapacitásra.^[41]
h, Irán az időközben hamisítatlan fundamentalista iszlám köztársasággá vedlett Pakisztán^[42] (esetleg Észak-Korea révén,^[43] netán az al-Kaida közreműködésével) mégis atomfegyvert szerez és – a talió értelmében – habozás nélkül be is veti Izrael ellen.
i, Újabb néhány hónap múltán – a “nemzetközi helyzet fokozódása” miatt – Moszkva, felhagyva az amúgy is porhintésre szánt “demokratizálási” manőverekkel,^[44] a csecsen kérdés “végleges rendezését”,^[45] Peking pedig a kelet-turkesztáni (ujgur) “terrorizmus” felszámolását tűzi napirendre^[46], a kínai vezetés esetleg arra is elérkezettnek látja az időt, hogy Tibetet is “szekurizálja” (például a “déli határok biztosítása, valamint a közrend megóvása” érdekében a tartomány autonómiájának maradványait is eltörli s katonai közigazgatást vezet be…).
j, India – esetleg amerikai sugallatra – úgy dönt, hogy “megoldja a kasmíri feladványt”. (Ez, mint föntebb már jeleztük, aligha képzelhető el lokális atomháború nélkül, amelyet az “idegesebb” fél, valószínűleg Iszlamabad kezdeményezne… Ha India valóban annektálná Kasmírt, úgy Kína és India között is nehezen kezelhető háborús feszültség keletkezne!)
k, valamelyik számba vett eshetőség kapcsán (pl. Izrael védelmében, vagy Észak-Korea harcképtelenné tétele érdekében) Washington, akárcsak 1945-ben Japánban, maga alkalmaz hadászati atomfegyvert. Ez középtávon (meglehet: azonnal) egyenlő lenne a III. világháború kitörésével…^[47]
l, Washington a totális nukleáris háború elkerülése (vagy elodázása) végett még szorosabbra vonja kapcsolatait Nagy-Britannián kívül egyetlen megmaradt – s változatlanul hadra fogható ballisztikus rakétabázissal és atomütőerővel rendelkező – stratégiai partnerével, Oroszországgal, és kényszerből kibékül Német- és Franciaországgal is. Ezzel Kína valóban sakkban tartható, a manőver politikai ellenértéke viszont az, hogy Moszkva érdeklődése ismét megnő a “közel külföld” iránt: amerikai jóváhagyással “újraegyesül” Ukrajnával és Belarusszal (Belorussziával?), valamint kegyesen beleegyezik, hogy Moldávia, történelmének folyamán immár negyedszer, ismét csatlakozzék az újjászületett orosz birodalomhoz.^[48] (A baltiakat, nyers gazdasági megfontolásból, valószínűleg futni engedi, akárcsak korábban a finneket, ám a kalinyingrádi enklávé különleges jogállását föltehetően kicsikarja az elerőtlenedett EU-tól, már ha a keleti bővítés mégis megvalósítható…)
m, Amennyiben mindez (legalábbis e baljós eshetőségek jelentős hányada) bekövetkezik, s a “tizenötök” többsége – kivált Franciaország – nem változtat radikálisan eddigi szűkkeblű felfogásán, az európai építés folyamatát – modern Sziszifusz módjára – gyakorlatilag elölről kell kezdeni, és – az amerikai–orosz kettős ellenérdekeltség miatt – valószínűleg hosszú időre fel kell hagyni önálló világhatalmi pólusként való megkonstruálásának szándékával. Ez természetesen azt jelenti, hogy valamennyi jelölt országnak – így hazánknak is – újra kell gondolnia lehetőségeit, érdekeit és szükségesnek látszó teendőit!
 
 
Negatív változatok II.
 
 Mivel – egy neves nyugati történész-politológus szerint – “a politológia az a »tudomány«, amelynek művelői megkísérlik megmagyarázni, hogy az előzőleg (s épp általuk) felállított »tételek« és előrejelzések miért nem igazolódtak, vagy miért következtek be másként, mint ahogy ők megjövendölték”,^[49] szerencsére ez az írás sem töltheti be az orákulum szerepét! A valószínűség-számítás és a játékelmélet alapszabályai, valamint a hosszú távú sakkversenyek tanulságai (s a történelmi tapasztalat) szerint minden bizonnyal egy senki által nem prognosztizálható köztes változat fog bekövetkezni – számos meghökkentő mozzanattal^[50] megspékelve.^[51]
Az imént töredékesen (s nyilván elégtelenül) lajstromba vett kockázati tényezők száma (és veszélyessége) azonban oly nagy, hogy a komolyabb melléfogás rizikója nélkül megjósolható: aligha lehet érzékeny veszteségek és súlyos politikai s erkölcsi-ideológiai károk nélkül kikerülni belőle!
A jelenlegi (s később sorompóba lépő) fő- és mellékszereplők érdekei annyira ellentétesek (vagy oly mértékben fonódtak szétszálazhatatlanul össze), és érvényesítésük esélyei is olyannyira különböznek, hogy – megint egyszer a rossz példa nyomán – a katonai eszközök alkalmazása (még pontosabban: a konfliktusos helyzetek erőszakos megoldásának csábítása, a “háborús logika” elharapózása) csaknem kivédhetetlen. A hosszasan érlelt 2003. március 20-án érvénybe lépett egyoldalú amerikai döntés nyomán a nemzetközi kapcsolatok egészét ismét Bismarck szelleme, a Realpolitik – a “vér és vas” logikája – kísérti.^[52] Ha ez tartósan így marad, előbb-utóbb valamennyi résztvevő megint egyszer nulla összegű játszmára kényszerül, még ha tudja is (vagy menet közben tisztába jön vele): ennek eleve nem lehetnek nyertesei!
 
 
 Néhány lehetséges további következmény – ismét dióhéjban

I. – Amerikán belül
 
Az esetleges újabb terrorfenyegetés és a szerény iraki sikerlista, valamint a háborús pszichózis terjedése, a belső ellenőrzés kényszere^[53] s az ennek nyomán bekövetkező intézményes boszorkányüldözés – a maccarthyzmus és az orwelli^[54] Big Brother modernizált és komputerizált egyvelege – együttes eredményeként az amerikai demokrácia megroppan: a korlátlan lehetőségek hazája a korlátolt inkvizítorok földjévé^[55] változik: a militarizálódott,^[56] egyre türelmetlenebb, megingó identitású^[57] s önbizalmát vesztett Amerika “veszélyes hely”^[58] lesz.^[59] (Ennek valószínűsége természetesen jóval nagyobb, ha a “Bush-csapat” újabb négy évig hatalmon marad!). Ha netán ez (az arab világon kívül) csupán kevesek által kívánt szcenárió életbe lép, nehezen kerülhetők el az alábbi újabb eshetőségek:
1. A kontinensnyi országban markánsan felszíne kerülnek az elmúlt három évtized robbanásszerű (s a Clinton-korszak szinte irracionális) gazdasági-társadalmi fejleményeinek árnyoldalai: az egyes régiók, szociális rétegek egyenlőtlen fejlődése nyomán előállt, egyelőre áthidalhatatlannak tetsző különbségek (Kalifornia, Florida, Texas – Nevada, Pennsylvania, Maine etc.), a koreai, filippino, mexikói, kínai, afro-amerikai rétegek egymás közti látens feszültségeinek elmélyülése (a szokásos rivalizálás elfajulása), még rosszabb esetben a “zsidók túlreprezentációjának” és viszonylag nagyobb sikerességének feszegetése (a belső antijudaizmus – rémálomszerű változatban: a lappangó afro-amerikai antiszemitizmus – felerősödése)! Ennek kockázata természetesen nagyságrendekkel megnő, ha a Bush (Wolfowitz)- doktrína csődöt mond, Amerika látványos kudarcot vall, és – önkritika helyett – megkezdődik a “felelősök” felkutatása. Ez szerencsétlen esetben beindíthatja az európai (és magyar) történelemből jól ismert vész-forgatókönyv transzatlanti változatát. A “klasszikus” antijudaizmus erősödése persze – jóllehet enyhébb (és kezelhetőbb) mértékben – sajnos valószínűleg akkor is törvényszerűen bekövetkezhet,^[60] ha “minden a legjobban alakul”, és – néhány nyugodt évtizedre legalább – a Közel -és Közép-Keleten sikerül megvalósítani az Izrael legitim biztonságához elengedhetetlen “barátságos környezetet”, az átrendezés és demokráciateremtés egyik – morálisan és történelemfilozófiailag egyaránt nagyon is indokolt – kitüntetett célját.^[61] (Az emberi természet nem képes tartósan elviselni mások túlzott sikerességét, kivált, ha az – valamiféle yankee-übermensch-képzettel társulva/elegyedve – a csalhatatlanság mezét ölti magára! Idekapcsolódó megjegyzés: az új, pragmatikus, haszonelvű, magabiztos komputerizált embertípus – a gentilhomme–úriember magatartás romjain^[62] – akkor is általánossá válik, ha a szövetségesek egyesített hadereje netán dolga végezetlenül távozik Mezopotámiából. Az “új ember”^[63] kialakulása ugyanis jó ideje tart már az Államokban, mi több a hollywoodi klisék révén lassanként világszerte dominánssá válik…)
II. Amerikán kívül  
A washingtoni vezetés presztízskérdést csinál az “iraki háborúból”, és a rendelkezésére álló roppant hatalmi-katonai gépezetet (valamint a hadiipari megrendelések következtében időközben mégiscsak meglódult iszonyatos óriási gazdasági potenciált) tartósan a Közel- és Közép-Kelet amerikanizálására próbálja felhasználni. Eredmény: a profanizálódott messianizmusra amúgy is hajlamos – immár poszt-demokrata – amerikai társadalom olyannyira militarizálódik^[64] (hiszen önazonossága és nemzeti önbecsülése – Amerika mítosza – elfecsérlését teszi kockára, ha, akárcsak Vietnamból, megszégyenülten távozik, s ami még súlyosabb: netán sorsára hagyja Izraelt), hogy ezt egy demokrata párti új elnök sem képes ellensúlyozni.^[65] Már csak azért sem, mert közben kiderül: nem maradt más módja a társadalmi kohézió fenntartásának sem. Vagyis az USA beleragad a világcsendőri szerepbe, kétszáz esztendős nimbusza szertefoszlik: a hajdani wilsoni idealizmus – Pierre Hassner (1933–2018) párizsi politológus szavaival – menthetetlenül katonacsizmás wilsonizmussá^[66] torzul. Ellenhatásként először a Közép- és Közel-Kelet népei fordulnak a Felszabadító Angol–Amerikai Hadsereg (s az immár “reakciós” amerikai túlhatalom) ellen,^[67] kivált, ha az “ideiglenesen” berendezkedik a térségben,^[68] s hozzálát a “sokoldalúan fejlett kapitalista társadalom”^[69] közép-keleti változatának “felépítéséhez”…^[70] Ez volna az a pillanat, amikor az iszlám reneszánsz – a Ben Laden-modell tagadásaként – elkerülhetetlenül bekövetkezik!^[71]
Mindebben, szerencsére, elméletileg benne van egy eleddig ismeretlen, világraszóló szintézis, ideális esetben: minőségi változás (ugrás) lehetősége is: a homo americanus és a homo arabicus (és értékvilág) optimális keveredése tényleg vadonatúj értékeket, követésre méltó normákat, s végeredményben új, dinamikus, pozitív szemléletű kreatív emberfajtákat hozhat létre…^[72]
E reménybeli kegyelmi állapot megvalósulásához vezető útszakasz, az emberiség történelmének 2003. március 20-án kezdődött legújabb periódusa,^[73] azonban ez alkalommal is nem csupán hosszú és göröngyös, hanem – Disraeli szavaival – “ismeretlen veszélyekkel” van tele.^[74]
 
Megjegyzés: E szövegrész (a 25. oldal elejéig: “az Egyesült Államok kormányzatát” passzussal bezárólag) kelte: 2003. március 16. délután. (Ugyancsak három “szcenáriót” vázol fel egy neves francia politológus – az IFRI [Nemzetközi Kapcsolatok Francia Intézete] különleges tanácsadója, a varsói Európa Collegium tanára – is, lásd Dominique Moïsi: Trois scénarios pour l’après-guerre (Három forgatókönyv a háború utánra), Le Monde Dossier, 2003. március 23–24., VIII. p.

---

                                                                                JEGYZETEK

* A forgatókönyvek értelemszerűen az  alapszöveg keletkezésének (2003. február 21. és 2003. március 23-a közötti) időszaka végén keletkeztek. A szerző írásának befejezésétől (2003. március 23.) jegyzetei elkészítéséig eltelt időszakban megjelent általa ismert cikkeket és tanulmányokat is felvette listájára – 2003. április 23-ig bezárólag!

^[1] Azóta jelentették be: Varsó – kétszáz fős egységgel – szintén részt vesz a harci cselekményekben, T. Blair mutatványa pedig sikerült: az angol parlament hozzájárult a brit csapatok bevetéséhez! Vö. Serhiy Solod [Den, Kijev]: Un bataillon ukrainien dans le golfe arabo-persique? Courrier International, N° 644., 2003. március 6–12., 18. p.; V. Zamyatine – S. Solodky [Den, Kijev]: Dans la coalition sans le savoir? C. International, N° 649., 2003. április 10–16., 49. p.
^[2] Ennek oka a “kurd kérdés” elmérgesedésétől való félelmen kívül az volt, hogy egyes értesülések szerint Brent Scowcroft akkori nemzetbiztonsági tanácsadó, valamint James Baker külügyminiszter merően másként képzelték el a palesztin–izraeli “megbékélést”, mint – talán az egy Colin Powellt leszámítva – mai utódaik. Scowcroft 2002. augusztus 3-án egy amerikai hírtelevízióban kijelentette: ellenez egy iraki “háborús kalandot”, mert az a Közel-Keletet “katlanná változtatná, és szabotálná a terrorizmus elleni háborút” (Vö.[?] Jauvert: i. m. 24. p. Lásd még Scowcroft cikkét a Financial Times 2002. augusztus 15-i számában! Vö. C. Powell: i. m. 414. és 452. p.)
^[3] “I will do the job.” Idézi Patrick de Caroles: Cette semaine, Figaro Magazine, 2003. március 8., 5. p. Lásd bővebben Eric Laurent: La guerre des Bush. Les secrets inavouables d’un conflit, Paris, 2003, Plon.
^[4] Lásd ehhez az amerikai elnöknek az American Enterprise Institut munkatársai előtt a washingtoni Hilton Szállóban 2003. február 26-án elhangzott beszédét. (Francia fordítása a Le Monde 2003. március 20-i számában olvasható “Le Proche – Orient selon George. W. Bush” címmel, 12. p.). Vö. Claire Tréan: Trois scénarios pour administrer l’Irak en temps de paix, Le Monde, 2003. április 2., 8. p.
^[5] Vö. Alan Greenspan, a Federal Reserv vezetője értékelésével (az irányadó amerikai kamatlábak változatlanul hagyásával). “A közgaszdászok ezzel szemben azzal érvelnek, hogy háború önmagában aligha dobhat mentőövet a gazdaságnak, mivel közvetlen és közvetett költségei milliárdokra rúgnak, és nem zárható ki, hogy az olajárak is megugranak.”, Reggeli Monitor, 2003. március 20., 7. p.
^[6] Lásd erről Henri Bourguinat: Qui paiera la guerre? Le Monde Economie, 2003. február 18., VI. p.; Nathalie Lacube: Les pétroliers préparent leur campagne d’Irak. Américains, Français, Anglais et Russes, tous les pétroliéres multiplient les projets d’exploitation des hydrocarbures d’Irak. L’objectif est d’utiliser le brut irakien pour faire baisser les cours du pétrole et financer l’effort de guerre, La Croix, 2003. március 11., 7. p. Vö. Pascal Lorot: La guerre du pétrole n’a pas commencé. Une nouvelle bataille, plus diplomatique, se dessine entre les États-Unis et le “camp de la paix” qui aura cette fois – ci l’or noir pour véritable enjeu, Libération, 2003. március 27., 15. p.;  uő: La reconstruction future de l’Irak. Retour forcé a l’ONU, Le Figaro, 2003. március 29., 13. p. A közel- és közép-keleti “energiapiac” ellenőrzéséért vívott geostratégiai csatározások hátteréhez lásd még Richard Labéviere: La course aux richesses pétrolières, Le Monde, 2001. október 21–22., 18. p. (bővebben uő: Les dollars de la terreur, Paris, 1999, Grasset). Lásd újabban Yahia Sadowski: Vérités et mensonges sur l’enjeu pétrolier, Le Monde diplomatique, 2003/4., 18–19. p.
^[7] Vö. Marie Jégo: Irak: le grand malaise de la Turquie, Le Monde, 2003. március 3., 19. p.; Gérard Chaliand: La menace turque en Irak. Quelle que soit la stratégie américaine pour l’après- Saddam, Ankara compte bien tout faire pour empêcher la création d’un Kurdistan indépendant, Libération, 2003. február 28., 5. p.; Nicolas Bourcier: Le cauchemar d’Ankara: un Etat kurde au sud – est de son territoire, Le Monde, 2003. március 1., 3. p.; Bruno Philip: Les Kurdes irakiens ne veulent pas de troupes turques dans le nord, uo.; Isabelle Lasserre: Les inquiétudes des Kurdes de Turquie, Le Figaro, 2003. március 5., 3. p.; Semih Vaner: La Turquie face à l’engagement. L’implication dans la guerre risque d’avoir des répercussions économiques et politiques tant avec les Kurdes qu’avec ses voisins arabes, Libération, 2003. március 14., 6. p.; Thierry Oberlé: La Turquie justifie son intrusion dans le Kurdistan irakien; Luc de Barochez: Le conflit éloigne Erdogan des États-Unis (a két anyag közös címe: Ankara menace de mener des opérations militaires au Kurdistan irakien et refuse toujours un droit de transit aux troupes américains), Le Figaro, 2003. március 24., 7. p.; Didier François: Américains et peshmergas s’allient. La guérilla kurde rêve de tenir le rôle joué par les moudjahidin de l’Alliance du Nord en Afghanistan, Libération, 2003. március 24., 9. p.; Marc Semo: Le nord de l’Irak, zone convoitée. La région suscite l’appétit de la Turquie limitrophe, uo. Lásd még Hamit Bozarslan: La Turquie: puissance régionale et forteresse assiégée? Politique étrangère, 2003/1., 93–102. p.
^[8] Vö. Françoise Chipaux: Au Pakistan, la guerre déstabilise le général Moucharraf, Le Monde, 2003. március 29., 9. p.; vö. Mariam Abou Zahab: Pakistan: vers une «démocratie militaire»? Politique étrangère, 2002/2., 271–284. p.
^[9] Ez a kulisszák mögött, nyilván Arafat fokozatos “leépítése” jegyében, bizonyára régóta megkezdődött, lásd pl. Pierre Prier: Yasser Arafat tente de reprendre la main, Le Figaro, 2003. március 11., 7. p.; Jean-Luc Allouche: Abou Mazen rogne le pouvoir d’Arafat, Libération, 2003. március 19., 13. p.; [szerző megjelölése nélkül]: A palesztin kormányfői poszt. Lehetséges megoldás, HVG, 2003. március 15., 28–29. p. (Lásd legújabban David Makovsky: A chance in Mideast: the next to go: Yasser Arafat, International Herald Tribune, 2003. április 18., 6. p.)
^[10] Vö. Ilan Pappé: “Sharon veut expulser les Palestiniens” [Pierre Prier interjúja], Le Figaro, 2002. június 21., 2. p. (lásd bővebben uő: La guerre 1948 en Palestine: aux origines du conflit israélo – arabe. Paris, 2000, Éditions La Fabrique). Lélektani megközelítésből lásd Daniel Sibony: Eloge de l’entre – deux. La guerre du Proche – Orient est la guerre du partage même, celui des esprits bien plus que celui de la terre, Libération, 2001. szeptember 6., 8. p.
^[11] Francia rádióadók (France Inter, BMF etc.) tudni vélik, hogy az amerikai katonai hatóságok – nyilván okulva a vietnami háború sokkoló képsorainak “nemkívánatos hatásából” – erőteljesen “cenzúrázni” akarják az információkat, s ugyancsak “szűrni” szeretnék a hírközlésre jogosult rádió- és TV-társaságokat, s persze az újságírókat. (Emmanuel Todd francia demográfus és politológus erről a France Inter “Le téléphone sonne” című 2003. március 19-i esti adásában úgy vélekedett, hogy a világnak hosszan tartó amerikai dezinformációra kell felkészülnie, mely valójában már hetek óta megkezdődött! Vö. Comment l’équipe Bush manipule les médias [Jean Guisnel: Bush contre Saddam, la guerre des faucons – Paris, 2003, Éditions la Découverte – című könyvének beharangozója], Le Point, 2003. február 21., 46–48. p.; Jim Rutenberg: Network journalist is fired for remarks on Iraqui TV, International Herald Tribune, 2003. április 1., 2. p.
^[12] Vö. Corm: i. m. 616–620. p. (“La neutralisation d’Israel” című alfejezet). Idekapcsolódó értesülés, hogy Powell (aki katonai kérdések iránt nyilván nagyobb affinitással bír kollégáinál), attól tart, hogy az iraki háború második fázisában Sharon – akárcsak 1981 augusztusában az egyébként francia segítséggel megépített osiraki atomreaktort – esetleg lebombáztatja az iráni nukleáris kapacitást. (Forrás: Daniel Brumberg washingtoni politológus 2003. február 25-i párizsi előadása, lásd a 45. számú jegyzetben.)
^[13] Vö. Alexandra Lombard: Massacre de 24 hindous au Cachemire. Les attaquants seraient islamistes et originaires du Pakistan, Libération, 2003. március 25., 19. p.; Pierre Prakash: Tirs croisés entre l’Inde et Pakistan. Ils ont effectué des essais de missils à capacité nucléaire, Libération, 2003. március 27., 18. p.
^[14] Vö. Madeleine Albright: “La Corée du Nord, une plus grande menace que l’Irak”, Le Figaro, 2003. január 13., 14. p.; Robert J. Einhorn: A nuclear threat is something to talk about, International Herald Tribune, 2003. február 13.; Jacques Amalric: L’Irak qui cache la Corée du Nord. Pyongyang représente un danger sérieux pour les intérêts américains, Libération, 2003. március 6., 8. p. (A szerző Ted Kennedy massachussetsi demokrata szenátor alábbi mondatával zárja cikkét: “Irakkal szembeni buzgalmában Bush elnök visszautasítja, hogy nevén nevezze a Koreai-félszigeten kialakult helyzetet: valódi válság az, a legnagyobb nukleáris veszély az USA számára. Ez egy rossz prioritás.”)
^[15] Lásd erről főként Richard Perle elképzeléseit elemzésünk 76. és 81. számú jegyzetében. Vö. Laurent Zecchini: Washington menace de s’affranchir de l’OTAN si la crise avec Paris et Berlin se poursuit, Le Monde, 2003. február 13., 3. p.
^[16] Vö. Gérard Dupuy: Le retour de l’ONU [vezércikk], Libération, 2003. március 29–30., 3. p.
^[17] Vö. Charles Krauthammer: A Costly Charade At the U. N., The Washington Post, 2003. február 23., péntek, 23. p.; Guillome Parmentier: Paris – Washington: le prix à payer, Le Figaro, 2003. március 24., 18. p. Lásd még Michael A. Ledeen állásfoglalását is (főszöveg: 116. számú jegyzet).
^[18] “Le Conseil de sécurité sera marginalisé quand il ne pourra pas être instrumentalisé, le siège de membre permanent de la France étant menacé au passage.” (Fordítás?) Fr. Heisbourg: Irak: la montée des enchères, Le Monde, 2003. február 28., 15. p.
^[19] Már csupán azért is, mert éppen az elmúlt hónapok elmérgesedő transzatlanti vitái során derült ki: Washington eleve csupán félszívvel támogatta az “európai építkezés” amúgy is vontatott folyamatát. Végső (főként a franciák által szorgalmazott) célkitűzésével: az önálló katonai erővel és közös külpolitikával rendelkező potenciális hatalmi (ellen)pólus kialakításával – szintén rövidlátó módon – nem ért(ett) egyet, akárcsak az “orosz stratégiai partner”. (A legutóbbi hetekben azonban a Bush-adminisztráció oly vehemensen fejtette ki immár nem is titkolt ellenérzéseit, hogy némely értesülések szerint maguk az oroszok is visszarettentek az esetleges teljes “visszarendeződéstől”, egyrészt mert túl sok energiát “feccöltek” a Brüsszelhez való közeledésbe, másfelől, ha az EU netán megroppan, nem lenne kivel kereskedniük, s ez már nem érdekük! Arról nem is beszélve, hogy az “amerikai arrogancia” akkora dacot válthat ki Berlinben és Párizsban, hogy mégis – ha törik, ha szakad – “megcsinálják”.) Lásd erről Thibaut de Champris: Paris – Berlin: la comédie des apparences. L’entente franco – allemande sur le conflit en Irak est – elle trompeuse? Le Figaro, 2003. március 28., 14. p. Vö. P. Hassner és Fr. Heisbourg francia politológusok véleményével, in: Sylvain Cypel – Alain Frachon: L’entré du monde dans une nouvelle ère, Le Monde Dossier, 2003. március 23–23. (?), IV—V. p. (Lásd még Heisbourg többször idézett kitűnő cikkét is [Irak: la montée…, Le Monde, 2003.. február 28., 15. p.]), valamint Graham E. Fuller: Old Europe – or old America? (Vén Európa vagy vén Amerika?), International Herald Tribune, , 2003. február 12., 6. p. (Le Monde, 2003. február 14., 14. p.) Lásd még erről Jean-David Levitte [washingtoni francia nagykövet]: Europe’s reasons for caution. A friendly warning, International Herald Tribune, 2003. február 15–16. p.; Steven R. Weisman: France and Germany? Americans are up in arms, uo. (A szeptember 11-i előtti állítólagos amerikai megosztó manőverekhez lásd Patrice de Beer: Mieux comprendre les Européens, Le Monde, 2003. február 13., 15. p.)
^[20] Lásd François Lafargue: L’Amérique qui dit non au monde, Libération, 2003. február 20., 6. p.; vö. Philippe Pons: Irak: le Japon s’aligne, Le Monde, 2003. március 20., 15. p.
^[21] “Az Egyesült Államok számára elérkezett a pillanat, hogy megfontolja kelet-ázsiai elkötelezettségének csökkentését, és olyan új, rugalmasabb biztonsági megállapodásokat hozzon tető alá Japánnal és Dél-Koreával, melyek nem az azonos érdekek fikciójára épülnek. Az amerikai katonai jelenlét csökkentése erőforrásokat szabadítana fel, amelyekre szükség van a közép-keleti és balkáni új elkötelezettség alátámasztására, mely elkötelezettség akár egy generáción keresztül, vagy akár hosszabb ideig fennmaradhat.” Lásd J. Heilbrunn – M. Lind: i. m. (Lőrincz Csaba fordítása.)
^[22] Vö. az ún. “arab utca” jelenséggel, például José Garçon: Des années de frustration poussent la rue arabe derrière Saddam [a szerkesztőség rovatcíme: “Az arab – muzulmán világ”: Az iraki ellenállás Észak-Afrikától Iránig úgy hangzik, mint a Nyugaton vett elégtétel], Libération, 2003. március 29–30., 8–9. p. etc. (Minderről egy tekintélyes francia értelmiségi – Bush doktriner tanácsadóit bírálva – ezt írja: “Elképzelték-e, hogy micsoda szilaj szolidaritást szabadítanának el Kairó, Amman, Islamabad utcáin, mecseteiben és egyetemein, s vajon felmérték-e az úgynevezett mérsékelt arab rezsimekre háruló következményeit?” Claude Lanzmann: Une apocalypse aveugle, Le Monde, 2003. április 1., 20. p.)
^[23] Vö. Hubert Védrine: Allons-nous vers un clash Islam – Occident? Le Monde, 2002. július 18., 12. p.; uő: Comment nier le choc Islam – Occident? Le Monde, 2003. február 28., 15. p.
^[24] “En prenant du recul, si tent est que les événements le permettent, on mesure qu’à échéance de dix, vingt ou trente ans, de fortes tensions opposeront la puissance américaine et la puissance naissante chinoise: il n’y aura pas forcément de guerre, mais la question se posera… On a tendance à supposer que la crise actuelle nous occupera éternellemnet. Après les conflits ethniques, le terrorisme occupe toutes les pensées, mais la géopolitique a sa propre logique, et il me semble que la Chine va figurer parmi les priorités américaines au cours des prochaines décennies.” (Fordítás?) Lásd Catherine Nay – Patrice de Méritens: Quand un faucon attaque [Interjú Robert Kagan amerikai politológussal], Le Figaro Magazine, 2003. március 15. szombat (?), 28–29. p. (az idézett passzus a 29. oldalon). Lásd még Daniel Vernet: Pékin ne croit pas au monde multipolaire, Le Monde, 2003. április 3., 19. p.
^[25] Erről egy francia szakértő ezt írja: “La volonté de réduire au maximum les pertes au sein des unités combattantes, que traduit le concept de »zéro mort«, s’explique aussi par le fait que les armées américaines sont professionalisées a outrance. Elles ne sauraienet «sacrifier» inutilement des personnels très couteux. De nos jours, la »première armée du monde« depasse les armées européennes en tout…” Michel Mathien [a strasbourgi Robert Schuman Egyetem informatikai és kommunikációra szakosodott professzora, a Centre des hautes études de l’armement nevű kutatási intézet volt munkatársa]: Le syndrome du “Faucon noir” [Black Hawk – amerikai harci helikopter], Le Figaro, 2003. március 28., 14. p.
^[26] Vö. Hassner, Lellouche, Heisbourg etc. uo.(?) Lásd még Philippe Pons: La guerre en Irak préoccupe les japonais. L’aliance entre Tokyo et Washington, pierre angulaire de la diplomatie nippon depuis 1945, résiste mal à la politique “unilatéraliste” de George W. Bush…, Le Monde, 2003. március 27., 15. p.
^[27] Végső soron ennek folyománya a NATO profiljának orosz ízlés szerinti átstilizálása (az újabb keleti kiterjesztésért cserébe), az egykori Szovjet Közép–Ázsia (s annak kimeríthetetlen olaj- és földgáztartalékai) együttes ellenőrzése, a “nemzetközi terrorizmus” elleni közös küzdelem (lásd Csecsenföld, Grúzia etc.), az afganisztáni logisztikai és titkosszolgálati segítség, és talán, a Közép- és kelet-európai rendszerváltások mindkét stratégiai partner számára “megnyugtató” végleges lezárása. (Vö. N. W.: Certains des anciens dissidents d’Europe de l’Est soutiennnent les Etats-Unis. L’objectif consistant à abattre une dictature semble prioritaire à des hommes qui ont combattu le totalitarisme, Le Monde, 2003. március 20., 10. p.; K. S. Karol: Les anciens apparatchiks votent Bush! Le Nouvel Observateur, 2003. február 20–26., 47. p., valamint Horváth Gábor: Amerikának az számít, hová tartasz. Charles Gati politológusprofesszor Medgyessyről és Orbánról, Népszabadság, 2003. január 29., 6. p. Lásd még Adam Michnik: Nous, les traîtres de l’Europe, Libération, 2003. április 8., 15–16. p.) Mindezen meggondolások alapján gyanítható, hogy Putyin – ha az ENSZ-ben mégis kenyértörésre került volna sor (amit “arcának megőrzése” érdekében mindegyik fél kétségbeesetten igyekezett elkerülni) – az utolsó utáni pillanatban valamilyen mondvacsinált ürüggyel kihátrált volna Chiracék mögül és – akárcsak 1870-ben – sorsára hagyta volna Franciaországot… Már csak azért is, mert az érdekegybeesés az Európai Unióra is érvényes: Moszkva (akárcsak Washington) számára is kedvezőbb egy inkább lazább európai gazdasági és vámközösség (egyfajta modern Zollverein), semmint egy német–francia hegemóniájú önálló hadsereggel és saját (közös) külpolitikával rendelkező dinamikus “Európai Egyesült Államok”. Vö. Jacques Amalric: Les Etats-Unis ne veulent pas d’une Europe forte. La crise irakienne permet a l’administration américaine d’afficher son hostilité a l’approfondissement européen, Libération, 2003. március 20., 15. p.
^[28] Elemzésünk megszerkesztésének időszakában (2003. február 21. és március 23. között).
^[29] Indoklását lásd bővebben Kissinger: La nouvelle puissance, 348–355. p.
^[30] Vö. Le Monde, 2003. március 7. (Bush déjà dans la guerre, Paris-Moscou prêts au veto, címlap!) és Patrick de Saint-Exupéry: Moscou n’exclut pas un veto, Le Figaro, 2003. február 21., 2. p.; Luc de Barochez: Paris et Moscou menacent d’un veto commun, Le Figaro, 2003. március 6., 2. p.; Catherine Rebuffel: La Russie mettra son veto à un deuxième résolution, La Croix, 2003. március 11., 6. p.
^[31] Ezt, eddigi irányvonalához képest következetesen, 2003. március 21-én este Chirac tette meg alábbi nyilatkozatával: Az iraki invázióval “az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kiléptek a nemzetközi törvényességből”. LCI (francia hírtelevízió, 2003. március 21., 20 óra 20’), és – implicite – arra az esetre is francia vétót lebegtet, ha a háború után e két hatalom továbbra is az ENSZ-et megkerülve lát hozzá a “konszolidációhoz” . Vö. Gerard Dupuy: Incertitude, Libération, 2003. március 22–23., 3. p. [vezércikk].
^[32] Vö. Le scénario noir [vezércikk], Le Monde, 2003. április 2., 20. p.; Serge July: Le scénario pire [vezércikk], Libération,  2003. április 1. Íme S. July katasztrófa-forgatókönyvének egy kiragadott részlete : „Les Etats-Unis se retrouvent pris dans l’engrenage de la vraie guerre. Ils se voulaient libérateurs, ils vont devoir prendre les villes une à une, «maison par maison» comme le dit désormais l’état-major, avec des millions de civils en otages, c’est-à-dire avec des milliers de victimes, en sacrifiant des centaines de GI, peut-être même des milliers […] (Az Egyesült Államok az igazi [valódi] háború fogaskerekei közé fog kerülni. Felszabadítóknak tekintették magukat, ám egyenként kell majd a városokat elfoglalniuk, »háztól-házra«, ahogy mostantól a főhadiszállás nevezi, millió civilt túszul ejtve, vagyis sokezernyi áldozattal, százával, talán ezrével áldozva fel a tengerészgyalogosokat […] S végül, egyfajta mementóként July végszava: „/…/. Ce retour de la «guerre militaire», au nom de la démocratie, sans mandat, est un événement considérable aux conséquences aujourd’hui incalculables, puisqu’il peut justifier toutes les pulsions guerrières de la planète.” [az én kiemelésem! B-KB.] (Ez a demokrácia nevében mandátum nélkül indított fegyveres háborúhoz való visszatérés jelentős esemény, amelynek következményei ma még kiszámíthatatlanok, mivel az egész földkerekség valamennyi háborús ösztönét/harcias reflexét igazolhatja.”) Lásd még erről Pierre-Jean Luizard: Réfléxions sur un scénario imprévu, Le Figaro, 2003. április 1., 13. p. Lásd bővebben uő: La question irakienne, Paris, 2003, Fayard.
^[33] Vö. a Libération 2003. április 2-i összeállításával. (Néhány cím: Irak. Civilek pergőtűzben [1. p.]; Christoph Ayad: Az amerikai hadsereg első vérfürdője; Horror a hillai kórházban a bombázások után [2–3. p.]; Patrick Sabatier: Tragédia [vezércikk, 3. p.] stb.; fényképes összeállítás: 10–11. p.)
^[34] Gömöri Endre: A “lidércnyomásos forgatókönyv” lapjai, Népszabadság, 2000. december 2., 6. p.
^[35] Lásd erről Pascal Boniface véleményét. (Libération, 2003. március 6., 5. p.)
^[36] Vö. Tonino Serafini – Airelle Niepce – Haydée Saberan – Olivier Bertrand: Dans les banlieux, des jeunes et des parents “fiers d’être français”; Vanessa Schneider: Jacques Chirac roi des beurs. La droite joue habilement d’une popularité inesperée [a szerkesztőség “ráhangoló” főcíme: Párizs háborúellenes állásfoglalását értékeli a külvárosok népe. Váratlanul a nyugalom uralkodik], Libération, 2003. március 29–30., 12–13. p. Lásd még Claude Askolovitch: La société française face à la guerre. Antisémitisme. Pour éviter le pire, Le Nouvel Observateur, 2003. április 3–9, 96–97. p.
^[37] Vö. Judith Miller: In Invasion, Finding Arms Is a Priority, The New York Times – Le Monde, 2003. március 23–24., 1–2. p. (A melléklet címe: “War starts. Next Is the Search for Weapons!” uo., címlap). Lásd legújabban: Looking for illicit weapons [vezércikk], International Herald Tribune, 2003. április 18–20., 6. p. (Lásd még MTI–Reggeli Monitor, 2003. április 8. [melléklet: Iraki háború], és Reggeli Monitor, 2003. április 22., 1. p.)
^[38] Vö. Isabelle Lasserre: Les inquiétudes des Kurdes de Turquie, Le Figaro, 2003. március 5., 3. p. (kiszerkesztett mondat: “Az igazi harc itt folyik, Délkelet-Törökországban. Azzal a kockázattal jár, hogy több áldozatot okoz, mint Irakban”). Lásd még Nicolas Bourcier: Pour les Kurdes de Turquie, le souvenir de la “sale guerre” de 1984–1999 reste vivace, Le Monde, 2003. április 2., 6. p. (kiszerkesztett mondat: “ A kurdok mindig is [időtlen idők óta] a paranoia forrását jelentették Ankara számára”).
^[39] Ez Kamal Darvis ellenzéki török képviselő (az előző kormány kereskedelmi minisztere) szerint az Erdogan-kormánynak az amerikaiak számára követhetetlen taktikája (s kivált a török támaszpontok használatának visszautasítása) miatt máris bekövetkezett, s valószínűleg hosszabb idő kell helyreállításukhoz. (Forrás szerint Észak-Irakot a jelenlegi kormány sem kívánja annektálni, ám “török összefüggései” miatt mindenáron meg akarja akadályozni az önálló Kurdisztán létrehozását.) France Inter, 2003. március 24., reggeli hírműsor (interjú).
^[40] Vö. Jean-Claude Casanova: Le terrorisme et l’Europe, Le Monde, 2001. október 19., 1. és 17. p.
^[41] Ez, mint láttuk – D. Brumberg washingtoni politológus szerint – Powell lidércnyomása. (Az információ Brumberg 2003. február 25-i párizsi előadásán hangzott el, vö. jelen írás 48. és. 137. számú jegyzeteivel.) Lásd még Ben (?) Az Irán-ellenes tervek mögött Michael Rubin, az American Enterprise kutatójának szakértői állásfoglalása is is felfedezhető (vö. C. Lesnes P. Kennedy amerikai történészprofesszorral készített interjújával, Le Monde, 2003. április 11., 8. p.).
^[42] Najam Sethi [The Friday Times, Lahore]: Le dangereux coup de poker du général Musharraf. Face à l’intervention en irak, les autorités pakistanaises jouent avec le feu […] En s’appuyant sur les islamistes les plus radicaux, Musharraf pourrait mener le pays à la catastrophe, Courrier International, N° 649., 2003. április 10–16., 26. p. Vö. elemzésünk 129. számú jegyzetének hivatkozásaival is.
^[43] Vö. Philippe Grangereau: Les Etats-Unis sanctionnent le Pakistan! Islamabad a aidé Pyongyang dans son programme nucléaire militaire, Libération, 2003. április 1., 18. p.
^[44] Vö. Natalie Nougayrède: La Russie organise un simulacre de référendum en Tchéchénie, Le Monde, 2003. március 25., 21. p.
^[45] Vö. Natalie Nougayrède: Vladimir Poutine, La Tchétchénie et l’Irak, Le Monde, 2003. március 29., 15. p. Dmitri Fourman [Moskovskié Novosti]: Démocratie bidon. Pourquoi Vladimir Poutine veut-t-il donc organiser ce simulacre de vote? Le politologue russe Dmitri Fourman rapelle que Staline lui-même a toujours fait semblant de respecter les formes démocratiques, Courrier International, N° 644., 2003. március 5–12., 11. p.
^[46] Vö. Pierre Haski: La Chine profite de l’occasion pour chasser ses séparatistes. Le régime fait l’amalgame entre islam et nationalisme, Libération, 2001. október 21., 6–7. p.
^[47] Vö. a “La troisième guerre mondiale a-t-elle commencé?” című vitával (moderátor: Patrice de Méritens; résztvevők: Antoine Basbous és Gérard Chailland), Le Figaro magazine, 2003. február 8., 39–42. p. Lásd még Artur du Plessis: La troisième guerre mondiale a commencé, Paris, Éditions Jean-Cyrille Godefroy.
^[48] “A hiteles (hitelt érdemlő) nemzetközi [intézmény]rendszer újjáépítése csakis az erőviszonyok újra[kiegyen]súlyozán nyugodhat. Ez be fog következni: Oroszország újjászületésével és Kína hatalmának megnövekedésével. S mindez talán nem tartozik a legmegnyugtatóbb eshetőségek közé…” (lásd A. Pellet ENSZ-re szakosodott nemzetközi jogászprofesszor elemzésünk 61. számú jegyzetében hivatkozott cikkét, 12. p.).
^[49] Vö. Borsi-Kálmán: i. m. 269–270. p.
^[50] Lásd erről legújabban: R. W. jr. Apple: The war brought surprises to all sides. Loose ends and tasks remain [News Analysis], International Herald Tribune, 2003. április 21., 4. p.
^[51] E szövegrész fogalmazása óráiban (2003. március 23-án délután) például még senki sem sejtette, hogy az Erdogan-kormány végül is nemet mond Washingtonnak, megtiltja az amerikai hadsereg masszív anatóliai állomásoztatását. (Vagyis az “északi front” azonnali megnyithatóságát megakadályozva további időveszteséget, pénzpocsékolást okoz, és a “megbonthatatlan amerikai–török barátságot” kockáztatja. Ez – elméletileg – Bulgária és Románia további stratégiai felértékelődését jelentheti…) Vö. Alexandre Adler: Les mysteres d’Istanbul, Le Figaro, 2003. február 27., 13. p. (!) és Marie Jégo: Des Turques fiers d’avoir tenu têtes aux Etats-Unis, Le Monde Dossier, 2003. március 30–31., VII. p.
^[52] “Nagy korok nagy kérdéseit nem többségi szavazattal – ez volt 1848/49 [a frankfurti Parlament] nagy hibája – döntik el, hanem vérrel és vassal.” (Az idézet pontosításáért Diószegi Istvánnak [1930–2020] tartozunk köszönettel!) Ehhez egy elfeledett magyar emigráns politológus (Kossuth Lajos) emlékirataiban még szarkasztikusan hozzátette: “…a történelem nagy vágásokban mozog s a paragrafusok kuruzslását, ép [sic!] ugy, mint a diplomaták udvarias szóváltásait kineveti” (1882), in: Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. III. kötet. Budapest, 1883, Athenaeum, 690–691. p.
^[53] Vö. Eric Leser: Les Arabes américains s’inquiètent, ceux d’orogine irakienne s’impatiennent. La police multiplie les contrôles et les surveillances, redoutant des actes de représailles, Le Monde, 2003. március 26., 11. p.
^[54] Vö. Michael Kinsley [The Washington Post]: George W. Bush, un président orwellien, Courrier International, N° 647., 2003. március 27 – április 2., 24. p.
^[55] Vö. François De Bernard [francia filozófus-író]: Une république théocratique et pathocratique. Les États-Unis, où toutes les décisions de l’administration Bush sont prises au nom de Dieu, sont dirigés par des psychopathes, Libération, 2003. március 26., 19. p. Lásd még Jacques Juillard: Les demi-fous de Dieu. Les gourous de George Bush voient dans les Etats-Unis un “empire bienveillant” et universel appuyé sur la foi et la force. Ce sont des demi-fous qui ont toute leur raison et pas une once de jugement, Le Nouvel Observateur, 2003. március 27 – április 2., 88. p.
^[56] “Aucun homme politique ne peut critiquer les forces armées. On ne peut même pas mettre en question le budget militaire. Celui-ci est égal à ceux de l’Europe, la Chine et la Russie cumulés. Cela donne un avantage énorme aux Etats-Unis.” (Egyetlen politkus sem bírálhatja a fegyveres erőket. Még csak a hadi költségvetést sem lehet megkérdőjelezni. Ez akkora, mint Európáé, Kínáé és Oroszországé együttvéve. Ez óriási előnyt jelent az Egyesült Államoknak.) Lásd Paul Kennedy [a Yale University történészprofesszora]: Un compromis sur l’après-guerre sera difficile, Le Monde, 2003. április 11., 8. p. (Corinne Lesnes interjúja).
^[57] Ennek előjelei az amerikai egyetemek világában máris kitapinthatók, lásd, egyebek között, Dominique Le Guilledoux: Le trouble des étudiants de Columbia, Le Monde, 2001. október 6., 14. p. (Egy diáklány kiszerkesztett véleménye: “Érzem, hogy a fogyasztás mindannak pótléka, ami életünkből hiányzik, valamiféle elembertelenedés. Az amerikaiak elveszítették az emberi kapcsolatok gyönyörűségét.”)
^[58] Vö. Noël Mamère – Patrick Farbiaz: Dangereuse Amérique. Chronique d’une guerre annoncée, Paris, 2003, Éditions Ramsay.
^[59] E. Todd francia politológus-demográfus szerint az iraki invázióval az amerikai történelemfejlődés “poszt-demokratikus” szakaszába jutott el. Vö. France Inter, Le téléphone sonne, 2003. március 20., 20h 20’ körül. (Lásd bővebben Emmanuel Todd: Après l’empire. Essai sur la décomposition du système américain [Irak/États-Unis, un essai pour comprendre]. Paris, 2003, Éditions Gallimard.) Ha pedig a nagyszabású közép-keleti hatalmi súlypontáthelyezés többé-kevésbé eredményes lesz, eszünkbe juthatnak majd – immár világméretekben – Disraeli brit miniszterelnöknek az 1870–71-től körvonalazódó kontinentális német túlhatalomról, s annak következményeiről elejtett látnoki szavai: “Fontosabb esemény, mint a francia forradalom a múlt században […] egy új világgal […] ismeretlen veszélyekkel van dolgunk.” Idézi Pierre Renouvain: Histoire des relations internationales. Tome cinquième. Le XIX^e siècle. I. De 1815 à 1871 L’Europe des nationalités et l’éveil de nouveaux mondes, Paris, 1954, 399. p.
^[60] “…une hystérie antiaméricaine se répend qui fini par mettre sur le même plan Saddam et Bush. Ce délire est libéré. Il a désormais droit de cité dans les rues et dans les conversations. Et dans son sillage, cette fièvre réveille un antisémitisme qui manifeste à visage découvert. Le monde démocratique a besoin de l’Amérique. Dans la globalisation, les défaites politiques de l’Amérique sont des défaites de la démocratie, qui a contrario renforcent ses adversaires, et spécialement tous les intégristes.” (Fordítás?) Serge July: Le chagrin, Libération, 2003. március 26., 4. p. A jelenség amerikai egyetemekre való “begyűrűzéséhez” lásd Corine Lesnes: “Antisémitisme” et “délation” sur les campus américaines, Le Monde, 2002. október 10., 1. p. Vö. Gérard Huber [francia pszichiáter]: Psychanalyse de l’antijudaisme. Multiplication d’agressions antisémites, Le Figaro, 2003. március 24., 14. p.
^[61] Vö. Gilles Kepel: Rendez-vous à Bagdad, Le Figaro, 2002. november 22., 12. p.
^[62] Ezt az egyelőre megválaszolhatatlan kérdést napjaink egyik legnagyobb hatású amerikai-magyar történésze így fogalmazza meg: “Az újkor legnemesebb és legbátorítóbb korszakában az úr lehet polgár, és polgár is lehet úr. Ez a XIX. századi magyar szabadelvű nagyok ideálja. De mi történik akkor, amikor az úr fogalma és jelentősége megszűnik […] mi lesz akkor, amikor az úriember és az úri viselkedés fogalmai, jelentősége és tényei eltűnnek? John Lukacs [1924–2019]: “A rövid évszázad után”, Magyar Hírlap, 1998. március 28., 13. p. (Kiemelés – B.-K. B.)
^[63] Filozófiai alapvetését lásd Jean-François Revel: Ni Marx ni Jésus, Paris, 1970, Éditions Laffont (2. kiadás: 1986, uo.). Vö. Dany-Robert Dufour: Les désarrois de l’individu-sujet, Le Monde diplomatique, 2001/2., 16–17. p.
^[64] “The exagerated vesting of the president [George W. Bush] with his supreme role as commander in chief is a new element in American History.” (Fordítás?) John Lukacs: Drop that salute, Mr. President, International Herald Tribune, 2003. április 16., 9. p.
^[65] Esetleges előjeleit lásd Patrick Jarreau: Les idées de Georges Bush. Jamais un président américain n’a engagé son pays dans un conflit avec un tel niveau d’opposition. Ses concitoyens ne lui pardonneront pas une catastrophe humanitare, Le Monde, 2003. március 25., 13. p. (kiemelt mondat: “Az a férfiú, aki elhatározta, hogy leszámol Szaddam Husszeinnel, [politikailag] nem ugyanaz az ember többé. Egy olyan ország vezetője, aki támadásba lendül”).
^[66] Vö. Charles Zorgbibe: Le second Bush, un “Wilson botté”. Les États-Unis veulent imposer par la force un système de sécurité mondiale, Libération, 2003. március 4., 9. p. (a szerkesztőség által kiemelt mondat: “Remodeler le monde à l’image de sa volonté: ce dessein n’est pas celui d’un perturbateur marginal, mais un superpuissance unique” [A világot saját képére és hasonlatosságára átgyúrni: ez nem egy marginális bajkeverő szándéka, hanem egy egyedülálló (kivételes) szuperhatalom akarata!].
^[67] Vö. Robert A. Pape [amerikai katonai szakértő]: “Contrebalancer la superpuissance américaine. En déclenchant une guerre préventive, Washington a fait peur. Pour contrer sa puissance, les autres pays sont poussés a s’allier en utilisant leurs armes: pressions économiques et manoevres diplomatiques…” (Ellensúlyozni az amerikai szuperhatalmat. Egy megelőző háborút/csapást indítva Amerika félelmet kelt. Az amerika túlhatalomnak a többi ország úgy képess ellenállni, ha szövetségeket köt s eközben saját fegyvereit használja : a gazdasági nyomást és a diplomáciai manővereket.) Lásd (a The Boston Globe nyomán) Courrier International, N° 649., 2003. április 10–16., 54–55. p.; Richard Bernstein: Call it imperialism or unilateralim, America worries the world, International Herald Tribune, 2003. április 14., 3. p. (vö. Christopher Marquis: Jubilant U. S. hawks say fall of Baghdad vidicates them, I. H. T., 2003. április 12–13., 2. p.).
^[68] “En réalité, la Maison Blanche, s’inspirant du défunt Kremlin, entend présider une V^e Internationale des gouvernements et régimes partageant les mêmes idées, et tout pays qui refusera de s’aligner sera excommunié pour entente ou commerce avec l’ennemi.” (Fprdítás?) Lásd Arno Mayer [történész, a Princeton University emeritus professzora]: La Maison Blanche serat – elle le Kremlin du XXIe siècle? Le Monde, 2003. február 15., 15. p.
^[69] Vö. Nicolae Ceauşescu (1918–1989) egyik kedvelt kifejezésével (“societate socialistă multilateral dezvoltată”).
^[70] Vö. Almási Miklós: Az emberarcú kapitalizmus, Népszabadság, 2003. február 1., 20–21. p.
^[71] Vö. Abdellah Hammoudi: “L’islam radical est un visage de la modernité totalitaire”, Le Monde, 2001. február 13., 18. p.; Mohammed Arkoun: Comment concilier islam et modernité? Le Monde diplomatique, 2003/4., 32. p. Lásd bővebben Abdou Falah-Ansary: Réformer l’islam? Une introduction aux débats contemporains, Paris, 2003, Éditions la Découverte. (Vö. “Je ne crois pas à une réforme de l’islam” [Claude Lorieux interjúja Javad Tabatabai iráni eszmetörténésszel], Le Figaro, 2002. július 18., 27. p.
^[72] Lásd például Edward Bond: L’humanité, l’imagination et la cinquième dimension. Quand les fictions ont la force de la réalité, Le Monde diplomatique, 2001/1., 26–27. p.; vö. Jeremy Rifkin: L’age de l’accès. La révolution de la nouvelle économie, Paris, 2000, Éd. La Découverte.
^[73] Jean De Belot: Proche-Orient: une nouvelle page, Le Figaro, 2003. április 10., 13. p. [vezércikk].
^[74] “Les odieux attentats du 11 septembre 2001 ont fourni le pretext à une »guerre mondiale contre le terrorisme« qui renforce la suprématie étatsunienne. Le monde est entré dans une nouvelle ère impériale pleine d’incertitude et de menaces.” [Kiemelés – B.-K. B.] Lásd Ignacio Ramonet: Le visage du monde [Bevezetés], in: L’Atlas du Monde diplomatique, Paris, é. n. [2003], La Découverte, 7. p. (Vö. Disraeli az 59. jegyzetben idézett figyelmeztetésével.)