„Műterme” kisablakos, alacsony tetőzetű, mestergerendás apró lyuk, széltében-hosszában alig több két lépésnél. „Én először istállónak sejtettem Lőwinger Sándor műtermét, és még most sem tudok belenyugodni abba az emelkedett magasságba, amivel Löwinger régi magtárnak nevezte…” — írja Gábor István újságíró, a Brassói Lapok munkatársa. Nem mintha nem bántotta volna a helyzete. Mennyi álmot szőtt egy igazi műteremről!… De álmai sohasem valósultak meg. A valóság a fűtetlen, kicsi, sötét kamra maradt. Hányszor rajzolta meg önmagát, amint ott ül pokrócba csavarva a törtlábú pricscsen, a dobkályhába ömlik be a hó, a mennyezetről pedig mint cseppkövek csüngnek alá a jégcsapok… Ezek a rajzok többnyire fájdalmas iróniájukkal hatnak, majd később a kiút nélküli nyomor, a teljes reménytelenség villan elő sötét tragikumukból. Egyik szénrajzán (1935—36 körül) a művészre emlékeztető alak ül, elvadult, kísértetiesen lesoványodott testét rongydarab takarja. Körülötte lerágott csontok hevernek, lába előtt patkányok. Az egyik, batyuval a vállán visszafordul: „Te még maradsz?” A komor környezetben megvillantott arcról leírhatatlanul fájdalmas beletörődés árad.
Ebben a környezetben dolgozott, csaknem teljesen magára utaltan.
A háborúvárás, a hatalmi visszaélések, a fajüldözések, a kisember-tiprás Európájában a harmincas években, abban a légkörben, amely József Attilának milliók életérzését sugallta e sorokban: „.. . mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék”, s amely Radnóti Miklóssal ugyanakkor ezt íratja kötete címéül: Járkálj csak, halálraítélt!, érthető, hogy ez a világ a rendkívül szenzibilis és a sokszorosan veszélyeztetett León Alexben is az üldözöttség érzetét kelti… Ám Leon Alex nemcsak az emberiség létkérdésein vívódó harcos volt, hanem álmodó is… Különös világot, elképzelt, megálmodott tájakat varázsolt elő néhány rajzán komor, fenyegetően hajladozó fákkal, ismeretlen messzeségekbe kanyargó utakkal, majd ellentétként tűző napsütést, egyetlen levelű faóriásokat, amelyek alatt szinte elvész, apró ponttá zsugorodik az ember, hogy magánya a friss fényű tavaszban még kínzóbbá váljék. S a száraz, kókadt lombú fáb között, szétágazó utak, hegyek és völgyek mögött milyen végtelenül távolinak tűnik a magasba szökő, friss hajtású „csodafa”, a boldogság kék madarának, a beteljesülésnek az ígéret földje, amely ha távolról is, de látszik, csak bátran kell nekiindulni, csak helyesen kell megválasztani a szerteágazó utak közül az odavezetőt.
Részlet BORGHIDA ISTVÁN Leon Alex monográfiájából, amely a közeljövőben jelenik meg a Kriterion Könyvkiadónál.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 3. számában, 1973. január 19-én.
Leon Alex családi nevén Löwinger Sándor (Petrozsény, 1907. május 30. – Osztrog, Szovjetunió, 1944. március 8. után) – festőművész, grafikus.
Nagyváradon elvégezte a Polgári Fiúiskola négy osztályát (1922). Férfiszabó, litográfus, fényképész foglalkozásai közepette önerejéből fejlesztette művészetét és tanult festeni a nagybányai művésztelepen is 1928 körül.
Egy antifasiszta manifesztum címlapjával keltett nemzetközi feltűnést (1932); Ruzicskay György politikai rajzsorozatai voltak rá hatással. 1935-ben Kolozsvárt mutatta be munkáit, ahol a Korunk értékelte művészetét.
Nagyváradról vitték munkaszolgálatra, egészségi állapota nagyon megromlott, sikerült a Szovjetunióba menekülnie, s ott kórházba került, feltehetően egy osztrogi kórházban halt meg.