Ginsbergre, aki megírta az Üvöltést, úgy lehetett tekinteni, mint a minden létező hatalom ellen lázadó, nonkonformista amerikai beat-nemzedék hangadójára. E nemzedék programverse 1956-ban jelent meg kötetben, 1957-ben pedig egy, a beat-irodalom jeleseit felsorakoztató folyóiratszámban volt olvasható. Ehhez a hosszúvershez – rájátszva ennek hangnemére, retorikai és stílusbeli sajátosságaira – kapcsolódik Markó Béla egyik szabadversében, a Bocsáss meg, Ginsberg címűben (2017 – folyóiratközlés, 2018 – azonos című kötetben való megjelenés). Megvallja ebben Markó, hogy az ő korosztálya is mint közös élményre tekintett a beat-nemzedék pápájának az Üvöltésére. Markó verse pedig az erdélyi Üvöltés lenne, amelyet bizonyos megszorításokkal immár a fentiekben idézett erdélyi magyar költő- és írónemzedék sirató énekének tarthatunk.
Közel két évtizedig tartó s folyton fokozódó politikai eljegesedés követte az 1968-hoz köthető s mindössze néhány évig tartó olvadást Romániában. Ez az olvadás főként ideológiai és kulturális téren zajlott, a politikai indíttatású eljegesedés aztán az egész társadalmat átfogta, lélek- és szellemromboló volt korosztályra és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül, mégis azt mondhatni, hogy hangsúlyozottabban az ifjúságot, valamint a nemzeti kisebbségekhez tartozókat, mindenekelőtt a magyarokat sújtotta.
Az 1960-as évek második felében a proletkult és a dogmatizmus szorításától felszabadult művészi alkotótevékenység a nyugati szabad világ áramlataiba bekapcsolódó komoly értékteremtéssel járt, s a kulturális örökség széles ölelésű birtokbavétele is elkezdődhetett az országban. A romániai magyar kultúrában is érződött a megújulás, s egy ilyen mérvű fejlemény reményeket ébresztett a magyar befogadói rétegben. Az olvadást, illetve liberalizációt követően emiatt is lehetett mély a csalódás, az 1980-as évtizedre pedig már a teljes kilátástalanság uralkodott el, különösen az alkotó értelmiség köreiben, ami egyesek esetében az ország elhagyásával járt. Sokan, főleg írók, művészek meghasonultak, morális válságba süllyedtek, perifériára szorultak, egzisztenciájuk került veszélybe, s a mellőzöttségben és kiúttalanságban az alkoholt, az önpusztító életmódot választották. Persze a fiatal korosztályokból is kerültek ki megalkuvók, árulók, például a mindig tettre kész (!) tollnokok, akik ugyan szót sem érdemelnek, de tudni kell azért, hogy ilyenek is léteztek a pártpropaganda által aranykornak nevezett zsarnokság időszakában…
A pályájuk elején járó költő- és írónemzedékek például olyan megalázó tapasztalatokat szerezhettek ez alatt a közel két évtized alatt, amelyek jól láthatóan eltértek az előttük járókéitól is, akik nagy része – java? – még beépülhetett a létező vagy újonnan létrehozott kulturális intézmények, folyóiratok, kiadók, megyei újságok, rádió- és tévéadások valamelyikébe. Többségük még hitt az egyetlen párt által hirdetett eszményi társadalom eljövetelében, Farkas Árpád korabeli versét idézve: „A hit, / a mélytöltésű hit, / csak az vezethet el a kommuniszmusig.” (Jó férfiak, 1968).
A pályájukat az 1970-es és 80-as években kezdő nemzedékek esetében a fennálló rezsimmel való szembenállás, az állami vezetés és a pártelit elv(telenség)ei elleni tiltakozás még külsőségekben, a farmernadrág-, a hosszú haj- és szakállviseletben is megnyilvánult. Egyértelmű volt sokunk számára, hogy – József Attila szavaival – „másfajta raj” vagyunk, s így „másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj”. Az antikonformizmust követő beat- nemzedékre emlékeztető jegyeket lehetett felismerni mindebben.
A 70-es évek elején-közepén fellépő, kötetekkel 1975-től jelentkező harmadik Forrás-nemzedék java költői és írói, akik szorosabb szálakkal az első Forrás-nemzedékhez kapcsolódtak, más versbeszédre és poétikára váltottak, mint az előttük járók, újabb és újabb szövegalkotási módozatokkal kísérleteztek, felszabadultabb, játékos-ironikus művészi attitűdöket vettek fel, radikális szemléletükkel hívták fel magukra a figyelmet, így találhatott bennük nyitott befogadóra s visszhangra Szilágyi Domokos költészete, Bodor Ádám rövidprózája, illetve Páskándi Géza novellisztikája és az abszurd jegyében született színjátékai, ahogy szerzőjük előszeretettel nevezte, abszurdoidjai.
A felsoroltak műveiben felismert tragikus világszemlélet, a bezártság, az erőszak és kiszolgáltatottság példázatai szólították meg igazából a mindennapi lét peremére szorított fiatal alkotókat, minthogy ezeket a nézeteket, világszemléleti elemeket és egyéni (börtön)-tapasztalatokat írói műhelyeikben modellezve, általánosan érvényes művészi formákban mutatták fel, azaz – Páskándit parafrazeálva – világhoz kapcsolódó országutakon jártak.
Ezekben az években komoly jelzésértéke volt egy nagyinterjúnak, amelyet Egyed Péter és Szőcs Géza mint a kolozsvári háromnyelvű egyetemi diáklap, az Echinox szerkesztői (1974–1978) készítettek az idős generációhoz tartozó Méliusz Józseffel (1909–1995). A fiatal nemzedék értékválasztását, a romániai magyar irodalmi örökséghez kapcsolódó viszony bővülését jelezte ez a beszélgetés, nemkülönben a fennálló rendszerrel való szembenállást. A két világháború között a baloldali irodalmi mozgalmakban részt vállaló, az avantgárd jegyében alkotó és Temesváron élő Méliusz 1945–49 között vezető szerepet játszott az irodalmi életben, az új rendszer kultúrpolitikájának egyik meghatározó egyénisége lett, a sztálinista időkben viszont koholt vádak alapján hat évet ült ítélet nélkül a kommunista rezsim börtöneiben (1949–1955). Rendszerkritikája verseiben kezdett megfogalmazódni az 1960-as évek elején, amint az Aréna című, elégiáknak nevezett hosszúverseket tartalmazó kötet (Bukarest, 1967) darabjai bizonyítják. Esetében ezzel mintegy kezdetét vette a zsarnoki rendszerekkel versben és prózában való leszámolás (Horace Cockery darabokra tört elégiája, 1983, Válogatott költemények, 1984, illetve Tranzit kávéház, 1982, A Horace
Cockery-Múzeum, 1983, Napnyugati kávéház, 1985). Méliusz költészetét különben az irodalomtörténész Pomogáts Béla mint hidat tartja számon, amely összeköti az 1920-as évek magyar avantgárdját az 1970–80-as évek új avantgárd törekvéseivel. A szépíró Tandori Dezső véleménye ugyanezzel cseng egybe, aki szerint Méliusz műve közvetlenül a Kassáké után és mellé állítható, a fiatalabb alkotó, Zalán Tibor pedig a Méliusz művelte líra korszerűségét emelte ki 1986-ban, a Válogatott költemények című kötet kapcsán: „(…) a költő csaknem nyolcvanévesen a legmodernebb hangú, hangszerelésű alkotók között tartható számon.”
Az Aréna című Méliusz-verseskötet egyik felrázó erejű darabja, A jitgadal elégia (kaddis) pedig jeligéül Allen Ginsberg anyasiratóját, a Kaddist (1961) jelöli meg, s így költőnk az elsők között említhető, mint aki magyar nyelvterületen költői műben kapcsolódott a beat- nemzedék vezéralakjához (a vers megírását 1963–1966-ra teszi a költő!), ahhoz, aki akár a két évtizeddel később indult fiatal költők számára is a lázadásra való felhívást jelentette az erdélyi tájakon is…
Egy rövid névsorban, amely első köteteik megjelenésének időrendjét követi, szerepelnie kell Szőcs Géza, Egyed Péter, Adonyi Nagy Mária, Mózes Attila, Kőrössi P. József, Cselényi Béla, Palotás Dezső, Boér Géza, Bréda Ferenc, Sütő István, Gergely Tamás, Darkó István, Zudor János és Tompa Gábor nevének. Többségük szerepelt a korszak nemzedéki antológiáinak valamelyikében: Varázslataink (Kolozsvár, 1974), Hangrobbanás (Temesvár, 1975), Kimaradt Szó (Bukarest, 1979), Ötödik évszak (Marosvásárhely, 1980), Bábel tornyán (Bukarest, 1983). Hasonlóan fontos kiadói eseménynek számított az Igaz Szó Fiatalok című mellékletének négy száma 1978-ban (Tavasz, Nyár, Ősz, Tél), amely megelőzte az Ötödik évszak című antológiát.
Ennek a nemzedéknek, illetve irodalmi csoportosulás(ok)nak, szellemi-baráti társaságoknak a tagjai alapos elméleti-filozófiai felkészültséggel és illúziók nélkül szemlélték, értelmezték a körülöttük, a világban történteket (sokukra nagy hatással volt Bretter György és a „Bretter-iskola”!), korán érzékelték a különféle adminisztratív és politikai korlátokat, a kiszolgáltatottságot, általában a szabadság hiányát, ezért következetesen munkálkodtak – Boér Géza kötetcímére utalva – a hiányok térképének elkészítésén. Szembesültek a társadalmi, valamint a szellemi-kulturális térben irányítottan zajló s jól észlelhető szakadékok elmélyülésével. Egyre nyomasztóbbá vált számukra a bizalmatlanság, hiszen társadalmi szinten egyre inkább megfertőződtek az elemi emberi kapcsolatok, s a rossz közérzet aztán megtette hatását az egyén, a család és a közösségek életében. Sokatmondó lehet, hogy Boér első kötetének (Hiányok térképe, 1980) éppen központi helyét foglalja el az a hosszúvers, illetve szövegfolyam, amelynek térszakadékok a címe. Úgy éreztük azokban az években, nincs menekvés az Allen Ginsberg által egykor versben megjelenített moloch elől, a szörnyeteg előbb-utóbb beszippant…
Ginsbergre, aki megírta az Üvöltést, úgy lehetett tekinteni, mint a minden létező hatalom ellen lázadó, nonkonformista amerikai beat- nemzedék hangadójára. E nemzedék programverse 1956-ban jelent meg kötetben, 1957-ben pedig egy, a beat-irodalom jeleseit felsorakoztató folyóiratszámban volt olvasható. Ehhez a hosszúvershez – rájátszva ennek hangnemére, retorikai és stílusbeli sajátosságaira – kapcsolódik Markó Béla egyik szabadversében, a Bocsáss meg, Ginsberg címűben (2017 – folyóiratközlés, 2018 – azonos című kötetben való megjelenés). Megvallja ebben Markó, hogy az ő korosztálya is mint közös élményre tekintett a beat-nemzedék pápájának az Üvöltésére. Markó verse pedig az erdélyi Üvöltés lenne, amelyet bizonyos megszorításokkal immár a fentiekben idézett erdélyi magyar költő- és írónemzedék siratóénekének tarthatunk.
Mondom ezt annak ellenére, hogy Markó Béla költői pályája kezdetét tekintve tulajdonképpen az átmenetet képviselte a második és harmadik Forrás-nemzedék között. Regionális lapokban (Brassói Lapok, Megyei Tükör), valamint antológiában (Kapuállító, Sepsiszentgyörgy, 1971) és az Igaz Szóban közölt versei (1968–1971) a közvetlenül előtte járó, már beérkezett fiatalok által művelt lírához állt közel, sőt első kötetében (A szavak városában, Bukarest, 1974) is ilyenek vannak többségben, de második kötetében (Sárgaréz évszak, Kolozsvár, 1977) már a szakítás jelei egyre hangsúlyozottabbá váltak a saját maga által addig művelt költészettel, illetve poétikával (ez már a radikális vers előtti állapot – írta egyik pályatársa a kötetről), mi több, nagyobb teret kapott a reflexió, egyre markánsabb lett verseiben a társadalmi-politikai környezet radikális, képi-motivikus rajza, eltökéltebb a látszatvalóság leírására tett kísérlet. Fokozatosan haladt a harmadik Forrás-nemzedék tagjai által követett út irányába.
Mindezeket a tényezőket szem előtt tartva érthető talán, hogy az induló Markó a saját korosztálya, és nem kizárólag valamely írói nemzedék tagjaként szólalt meg többes szám első személyben, s adott hangot megdöbbenésének, mikor szembesültek azzal, hogy a felnőttjátékok hirtelen véget értek számukra, s eljutottak immár a felelősséggel járó felnőttkorba: „Fiúk, amíg mi felnőttesdit játszunk, / a játékokkal meglógott valaki. / Nem fáj nektek, hogy nem maradt más, / mint magunk felnőttnek vallani?” (Egyszerű vers).
Markó tehát ezúttal sem csak a szóban forgó írói-költői nemzedéket siratja a Bocsáss meg, Ginsberg strófáiban, hanem tekintettel van egész korosztálya pályaalakulására, ami az életben maradottaknak a rendszerváltás utáni vállalt szerepére is kiterjed.
Az ismert versindításhoz nyúl vissza a költő, s ezzel a lírai alany helyzetét is megadja: „Igen, én is láttam nemzedékem legjobbjait…” Általában nincs távolságtartás részéről, közvetlenül idézi fel ifjúkora frissítő áramlatait („az évszázadok óta poshadó szennyvíz / orrfacsaró büdössége mögött / megéreztük a távoli szélfúvást”), s mindazt, ami korosztályával közös élményt jelentett. Aztán a kábulat elmúltával következett a kijózanodás, tudomásul kellett venni a nyers és sivár valóságot („tapogattuk ujjainkkal a külvilágot”), a társak útvesztését, peremre szorulását, azt is például, hogy egyesek miként siettették saját halálukat, vagy azt, hogy mások miként alkudtak meg egy ellenséges hatalommal: „és láttam a többieket is, / akik halálra itták magukat, / és láttam azokat is, akik besúgók lettek, / láttam nemzedékemet, tudom, kik voltak, / és tudom, hogy mivé váltak.”
„Seregszemléjében” Markó aztán továbblép, megidézi az életben maradt nemzedéktársak széles társadalmi körét („Igen, nemzedékem legjobbjai voltak azok is, / akik végül életben maradtak”), így az általuk felnőttkorban választott életmintákat is felmutatja, amelyek többnyire az egykori álmok megtagadásáról szólnak. Nem maradhatott ki tehát ebből a felsorolásból a kispolgár, a könnyű érvényesülésre törekvő, a népszerűséget hajszoló, a megalkuvó, az ifjúság eszményeit megtagadó, de nem maradhattak ki a szolgálatot komolyan vevők sem (miniszterek, államtitkárok a rendszerváltás után!), akik „a lelkük mélyén még tisztelik embertársaikat, / hiszen erre szegődtek valamikor”. Nem tudják vállalni már, amire egykor a nagy amerikai lázadótól kaptak indíttatást, ezért elkerülhetetlen a bocsánatkérés a költő részéről: „Bocsásd meg nekünk, Ginsberg, / hogy nem tudunk már üvölteni, / és nem emlékszünk szavaid / elviselhetetlen fényességére, / és el kellett forduljunk tőled, hogy / végképp meg ne vakuljunk.” Az sem mellőzendő viszont, hogy a megélt idő is másfajta tanulsággal járt számukra: „messze van már a remény, / hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat. / Nem lehet legyőzni, drága Ginsberg!”
A befejező részben aztán név szerint is Ginsberghez fordul a lírai alany, s azzal a gondolattal zárul a vers, hogy amit elvársz ifjúságod egyik eszményképétől, saját magadnak is azt kell gyakorolnod, jelesen a megbocsátást, éspedig az utánad következő nemzedékek legjobbjaival szemben, „akik még nem ültek asztalhoz a Gecsemáné kertben, / hanem egymással beszélgetve várnak téged”.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 31. számának Feuilleton rovatában 2023. augusztus 4-én. Illusztrációk: u7 szerk.
