Borbély László kétségtelenül az a politikusunk, aki a legtöbb magas politikai tisztséget töltött be, legtöbbször szerepelt a legismertebb fontos nemzetközi szervezetek rangos rendezvényein. Emeljük ki az elsőt és az utolsót: nemzetközi pályája az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottságának üléselnökségétől (2010) a Fenntartható Fejlődés Európai Hálózatának alelnökségéig (ma) vezet és ami közte volt, sem semmi. Ez a legújabb sikere adta a gondolatot, hogy a vele készített, öt éve megjelent beszélgetőkönyvből – A politika színpadán. Borbély Lászlóval beszélget Ágoston Hugó, Alutus, 2016 – közöljük a vonatkozó fejezetet.
ENSZ, fenntartható fejlődés, Interparlamentáris Unió
Elmondtad, hogy számodra az áttörést a nemzetközi politika és intézményrendszer felé a külügyi bizottsági elnökség, ez a fontos, első magyar politikusként betöltött tisztség jelentette. Annyi megélt közösség után következett számodra a világközösség. Két évtizeddel a Maros megyei RMDSZ-elnökség után az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottságának üléselnöksége. Erről beszélünk a következőkben.
Sok olyan pillanat volt az életemben, amikor egy teljesen új terület felé kellett lépnem, megszoktam hát, hogy amihez nem értek, azt meg kellett próbálnom megtanulni. De sohasem aggasztott az új feladat. Ilyen volt a külügy is. Először 2008-2009-ben, amikor parlamenti bizottsági elnök voltam, s utána 2010-ben, amikor környezetvédelmi és erdészeti miniszterként az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottsága 19. Ülésének elnökévé és az ENSZ Környezetvédelemért és Egészségügyért felelős Európai Miniszteri Tanácsának tagjává, majd 2011-ben az ENSZ Környezetvédelemért és Egészségügyért felelős Európai Miniszteri Tanácsának társelnökévé, végül 2012-ben az ENSZ Környezetvédelmi Programja kormányzótanácsának alelnökévé választottak.
Hűha, felsorolni is sok (szerencsére a honlapodon megvannak a szakmai életrajzi adataid, ott nyomon követhetők), bevallom, nem is gondoltam volna, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében is ennyiszer megválasztottak valamilyen szerepbe.
Igen az áttörést, 2010-ben, az ENSZ Fenntartható Fejlődési Bizottságának az elnöksége jelentette. Kelet-Közép-Európa kaphatta meg, s egy cseh környezetvédelmi miniszterrel versenyeztünk, aki megjegyzem esélyesebb volt, jobban ismerték nemzetközi téren. Jó kapcsolatban voltunk, tudta, hogy én is pályázom. Elég az hozzá, hogy felhívott két héttel a New York-i gyűlés előtt. Azt mondja: van egy rossz hírem és egy jó hírem, melyikket kezdjem? Kezdd a jó hírrel. Azt mondja: zöld utad van, hogy a bizottság elnöke legyél. Ez volt a jó hír. S a rossz hír mi? Az, hogy két napja lemondtam a miniszteri funkcióról. Tehát a sors úgy intézte, hogy a cseh belpolitikai vitáknak köszönhetően kerültem életem legmagasabb tisztségébe. A kolléga különben most is az ENSZ Környezetvédelmi Programja, az UNEP genfi irodájának a vezetője, találkozunk is minden évben többször. Mindig elnevetjük azt a 2010-es dolgot. Így kerültem bele ebbe a körforgásba.
Miközben itthon még miniszternek is új voltál.
Valóban, még tanultam a környezetvédelmet, bár mondom, akkor már a doktorátusi dolgozatom a vége felé járt, és amikor 2008-ban fejlesztési, középítkezési és lakásügyi miniszter voltam s a román kormány asztalára letettük a 2030-ig szóló területfejlesztési stratégiát, azzal már belekóstoltam ebbe a területbe. Az új tisztségem, amit egy évig gyakoroltam, több kiszállást jelentett, több odafigyelést, adminisztrációt igényelt. Nagyon fontos dokumentumok kidolgozásáról volt szó pont abban az időben. A fenntartható fejlődés ENSZ-bizottságát 1993-ban hozták létre, s azóta kétévente bizonyos tematikában előkészítették dokumentumokat az olyan magas szintű találkozókra például, amilyen a második Rio de Janeiro-i is volt, az úgynevezett Rio+20.
Elég rejtélyesen hangzik az a plusz húsz, ezért utánanéztem az Unesco honlapján, azt írja: “Húsz évvel az első Föld-csúcs után, 2012. június 20-22. között, állam- és kormányfők részvételével kerül megrendezésre az Egyesült Nemzetek Szervezetének konferenciája a fenntartható fejlődésről. A Rio+20 konferencia a korábbi globális csúcstalálkozókra épül: az ENSZ emberi környezetről folytatott stockholmi konferenciájára (1972), az ENSZ környezetről és fejlődésről tartott rio de janeirói konferenciájára (Föld-csúcs, 1992), továbbá a fenntartható fejlődésről tartott johannesburgi csúcstalálkozóra (2002)”. A lélegzetem is eláll, hiszen az évek során tudományos szerkesztőként – tehát immár több mint negyven éve – A Hétnél mi is sokat foglalkoztunk ezekkel a konferenciákkal. A nagy globális gondokkal…
Amelyek lépésről-lépésre beépültek a köztudatba. De persze ezt elő kellett készíteni tudományos szinten, amíg eljutottunk oda, hogy most van tizenhét nagy cél százhatvankilenc lebontott kisebb célkitűzés a fenntartható fejlődés kérdéskörében, tavaly fogadta el az ENSZ a bányászat, a hulladékmenedzsment, a fenntartható fogyasztás és termelés, a különböző vegyi szennyezések témájában, és azt hiszem, a fenntartható szállításról. Az öt koncentrált, öt-tízoldalas dokumentumot százkilencvenhárom ország szakértői tárgyalták két évig. Akkor jött el az év, az “én évem”, amikor véglegesíteni kellett ezeket a dokumentumokat. Ilyenkor tartják a végső kéthetes szessziót, amelyen mindenki részt vesz és szavaz.
Ezen az ülésen elnököltél?
Igen. És nagyon érdekes dolog történt. Van ugyanis egy íratlan szabály, szokás, hogy a döntéseket konszenzussal, vagyis egyhangú szavazással fogadják el, bár a szabályzat lehetővé tenné többségi szavazással is, ám az utóbbi harminc-negyven évben nem volt ilyen. Nekem a második hét elején gyanús kezdett lenni, amikor a G77 (tagjai az afrikai országok, az arab országok, India, Dél Amerika, ezek a legerősebbek, G77 a neve, de már több mint százharminc országról van szó, többségükben kisebb, úgynevezett fejlődő országok) belekötött egy már leegyeztetett megfogalmazásba, ami a terrorizmusról szólt. Kezdetben sem az amerikaiak, sem az izraeliek, sem mások nem értették, miért erősködik a G77 egy másik szöveg elfogadásáért, ami egy politikai formula volt, nem volt semmi köze a szóbanforgó technikai kérdésekhez. Akkor ölték meg Osama bin Ladent, és nagyon feszült volt az Amerikai Egyesült Államok és az arab államok viszonya. Fokozatosan kezdtem érezni, hogy itt valakik ezt direkt csinálják, hogy ne legyen meg a dokumentumról a konszenzus. Ilyenkor az elnöknek nagyon nagy a szerepe, ő közvetít, tárgyal a felekkel, és végül, ha nem tudnak zöld ágra vergődni, benyújt egy javaslatot, amelyet aztán vagy elfogadnak, vagy nem. Akkor nekem sokan azt tanácsolták, s Romániából is tárgyaltam sok felelős személlyel, hogy álljunk közelebb az amerikai állásponthoz, mint a másikhoz. De már éreztem, hogy gond lesz. Az utolsó ülést péntek délután háromkor kezdtük meg, gondoltuk, befejezzük két-három óra alatt, már olyan stádiumban voltak a nyilatkozatok. De a G77 kötötte az ebet a karóhoz, egyetlen nyilatkozatot sem szavazott meg az ötből. Ott ültünk, és tárgyaltunk másnap reggel kilenc óráig. Úgy hajnali négy óra körül félrehívott a G77 főtárgyalója, hogy Borbély úr, semmi baj magával, ön egy jó elnök, megtett mindent, de mi nem ezt fogjuk megszavazni. Megjegyzem, ilyen esetekben gyakran arról szól a történet, hogy egyszerűen több pénzt kérnek különböző környezetvédelmi projektekre a legkevésbé Amerika-barát kis országok.
Emlékezetes kaland lehetett, elnök úr.
Végül Rióban elfogadtak jó néhány előkészített nyilatkozatot, tehát volt az értelme annak a két év munkájának. Én pedig kezdtem közelebb kerülni az ENSZ-struktúrákhoz. Utána úgy alakult a helyzet, hogy az ENSZ Környezetvédelmi Ügynökségénél, amely a Világszervezet legfontosabb ügynöksége, Romániának jutott egy alelnöki funkció az ügynökség kilenc tagú irányító Igazgatótanácsában. Egy évig voltam alelnök. Sőt én vezettem a háromnapos tanácskozást Nairobiban. A nyolc tagú miniszteri bizottság négy egészségügyi és négy környezetvédelmi s miniszterből állott, így lettem én az egyik két társelnök. Tehát ezt is kipróbáltam, most már tudom, mit jelent, hogyan történik. Sokadszorra ismétlem a jelenlét fontosságát: ott kell lenni! Engem nem választottak volna meg társelnöknek, ha nem ismertek volna.
Hol voltál “ott”, illetve lettél volna még ott utána?
2012-ben merült fel először a lehetőség, hogy egy magasrangú ENSZ-funkciót megpályázzak. Akkor még úgy éreztem, hogy túl korai, de amikor 2014-ben ismét adódott egy alkalom, úgy gondoltam, meg kell próbáljam. Egy Genfben, Svájcban működő gazdasági ügynökség vezetéséről volt szó. Támogatott a román kormány, a miniszterelnök levelet küldött a főtitkárhoz, de akkor rájöttem, hogy mindez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Akkor két vagy három oka volt annak, hogy nem kaptam meg a tisztséget. Egyrészt ilyenkor nem elég egy levelet elküldeni a főtitkárnak, kemény lobbyra van, volna szükség, tárgyalni kell az államokkal stb.
Mégis, hogyan indul el?
Benyújtod a pályázatod, összeállítanak egy rövid listát, abból is a végére marad két-három név, ezt a két-három jelöltet hívják interjúra. A bizottság, amely meghallgatja őket két ENSZ-főtitkárhelyettesből és az egyik ENSZ-ügynökségnek a vezetőjéből áll, ilyen szinten magas szintű. Utána a főtitkár dönt. Na már most, Románia sajnos nem nagyon figyelt oda az ENSZ dimenzióra, másrészt más államok nagyobb összegekkel járulnak hozzá az ENSZ működéséhez, Románia nem tudom hányadik a sorban; végül a román külügyminisztérium sem vette olyan komolyan a dolgot, ahogy kellett volna. Pedig ez a funkció fontos lett volna az ország számára, negyven éve nem volt ilyen.
S hogyan folyt le?
A rövid listán hárman maradtunk: jómagam, egy cseh államtitkár és egy szerb professzor. Az interjú videokonferencia formájában zajlott. Beültünk a Sapientiára, ők láttak engem, én láttam őket. Egy olyan jó háromnegyed órás beszélgetés volt.
Nyilván angolul…
Júliusban felhívtak a főtitkár kabinetjéből New Yorkból. Azt mondta a főtitkár kabinetfőnöke: Borbély úr, döntöttünk, sajnos most önnek nem sikerült, de lesz még lehetőség. Mondom, rendben, tudhatnám mégis, hogy végül kit neveztek ki? Hát még van négy óra, amíg hivatalosan nyilvánosságra hozzák. Nos, egy Frizbach nevű dánt neveztek ki, akivel különben jó viszonyban vagyunk, miniszter volt Dániában, járt itt Bukarestben, néha felhívom, beszélgetünk, tehát nincs ilyen szempontból semmi baj. De nem tartotta be a beadási határidőt, az utolsó métereken jött be a képbe.
Ott is így megy ez?
Igen. Tudniillik Dánia az egyik legjelentősebb befizető állam. Külön “érdekessége” az ügynek, amitől mindenki meg volt döbbenve, de jelzi, hogy működnek a dolgok, hogy az új ügynökségvezető kinevezéséig egy másik dán úriember volt átmenetileg megbízva a genfi ENSZ-iroda vezetésével. Az íratlan szabály szerint ha már van ott egy dán, akkor nem nevezel ki egy másikat. Mégis kinevezték.
Jó, erről akkor emmyit. Hanem miután többé már nem indulsz a parlamenti választásokon, akkor vagy az marad, hogy kormányra kerülünk és miniszter leszel stb., ezt már megszoktad, megszoktuk…
Nem. Én befejezem ilyen szempontból a politikai pályafutásomat.
Akkor viszont a nemzetközi pálya felé irányulsz?
Ez is egy lehetőség.
Értem, bizonyára a fenntartható fejlődés valamilyen vonatkozásával kapcsolatban.
Mondjuk.
Többször bejött már a képbe beszélgetésünk során a fenntartható fejlődés, akkor nézzük kissé részletesebben. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének1987-es Brundtland-jelentésében a következő megfogalmazás szerepel: „A fenntartható fejlődés a jelen igényeinek a kielégítése a jövő generációjának szükségleteinek a veszélyeztetése nélkül.” A téma általános ismertséget Lester R. Brown 1981-ben megjelent „Building a Sustainable Society” című műve váltotta ki. Sinte azt mondanám, hogy emlékszem arra a Világbank egyik közgazdászának a meghatározására: “A fenntartható fejlődés a folytonos szociális jólét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartó képességet meghaladó módon növekednénk.”Egyszerre konkrét és általános. Valami olyasmiről van szó, gondolom, hogy a fejlődés önmagának szab gátat. Mi a mondanivalód ezzel kapcsolatban?
Talán helyezzük el a képben a folyamatot. A múlt század hetvenes éveiben indult el a környezetvédelmi alapvetésű mozgalom, amely megmozgatta a világot. A második világháborút építkezés, az újraépítés időszaka követte, egy kezdeti nehezebb periódus után. A hatvanas évek közepétől gazdasági fellendülés tanúi lehettünk, ami iparosítást jelentett, új technológiák megjelenését, de mindez egyre fokozódó környezetszennyezéssel járt Európában, nem beszélve a Föld többi részeiről. A hetvenes évektől kezdett ez tudatosan különböző nem kormányzati környezetvédelmi szervek hatására közbeszéd tárgyává válni, végül az ENSZ figyelmének is a homlokterébe kerülni. Ami a riói csúcsban kulminált a kilencvenes évek elején.
Az első klímacsúcs – amely, úgy nézett ki, beváltja a reményeket, aztán kiderült, hogy nem váltotta be.
Sokkal komplikáltabb volt a kérdéskör, mint gondolták. Akkor még nem volt annyira környezettudatos a világ, mint ma, és nem mérték fel eléggé a politikusok sem, hogy mennyire veszélyes a folyamat, amely elindult a környezetszennyezéssel, a klímaváltozással. Mert a fenntartható fejlődésbe végül beletartozik minden, ami körülöttünk van, a szegénységtől a gazdaságig, a szociális kérdésektől az energiáig, az esélyegyenlőségtől a jó kormányzásig, a népesedéstől az egészségügyügyig, vízellátásig, és még annyi minden. Ezt a sok mindent kellett összefogni, hogy kezelni lehessen. És lépésről lépésre következett a nagy célok megfogalmazása, New Yorkban 2000-ben a milleniumi világösszejövetel, Johannesburg 2002-ben. Persze még nem annyira koherensen, mint tavaly a New York-i ENSZ közgyűlésen, ahol, mint mondtam, véglegesítődött a tizenhét nagy cél és a százhatvankilenc fenntartható fejlődési részcél. Tehát: 2000-től 2015-ig milleniumi fejlesztési célok, utána a tizenöt cél „leltára”, kibontása.
Hányban készült a leltár?
2015-ben. Előkészítették már két-három éve, nyilvánvalóan a megvalósult célok leltárát, hiszen nem igaz, hogy nem valósultak meg dolgok részlegesen, de rájöttek, hogy az egész kérdéskört egybe kell fogni. Így fejlődött ez odáig elmenően, hogy most már létezik egy 2030-ig elfogadott stratégia – ezt kell a politikusoknak lefordítaniuk napi kormányzási, minisztériumi, önkormányzati döntésekre.
Remek, hogy ilyen óriási horderejű dolgokról is lehet ilyen egyszerűen, közérthetően beszélni.
Térjünk akkor egy kicsit haza ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban. Mi már 2008-ban letettük a kormány asztalára a területfejlesztési stratégiát 2030-ig, vagyis mi, a minisztériumi csapatunk. Romániának 2008-tól megvan a fenntartható fejlődési stratégiája, amit Korodi Attila véglegesített környezetvédelmi miniszterként. Viszont mivel gyakorlatilag nem tudtunk előrelépni, egy miniszterközi bizottság felállítását kezdeményeztük. Kialakítottuk a struktúráját is, de egy év múlva jött egy másik kormány, elfelejtették.
Sokan a román politika legnagyobb rákfenéjének tartják, hogy amikor jön egy új kormány(zat), az mindent „kezd elölről”, nulláról, mintha előtte semmi sem létezett volna, vagy pedig csupa hibás dolog.
2013-tól kezdett behatóbban foglalkoztatni, hogy a parlamenti dimenzió mennyire fontos az emberi jogok és a fenntartható fejlődés szempontjából. Elsőként az Interparlamentáris Unióval együtt az emberi jogok témakörében szerveztünk egy regionális szemináriumot Bukarestben. Utána még két szemináriumot szerveztünk a fenntartható fejlődésről az Interparlamentáris Unióval együtt. Ismeretségbe kerülhettem az Interparlamentáris Unió elnökével, pedig akkor nem is voltam tagja az Interparlamentáris delegációnak.
Az 1889-ben brit és francia kezdeményezésre megalakult, genfi székhelyű Interparlamentáris Unió (IPU) rangjára jellemző, hogy vezető személyiségei közül az idők folyamán nem kevesebben mint nyolcan kaptak Nobel-békedíjat. Azt is olvastam róla, hogy a második világháború és a békekötések után a kisebbségi kérdés vált e jelentős világszervezet egyik alapvető problémájává. És hogy 2003 januárjában száznegyvennégy nemzeti parlament volt tagja ennek a szervezetnek, amelynek az Európai Unió társult tagjaként szerepel.
Most százhetven parlament tagja ennek a szervezetnek. Valóban, magam is felismertem, mennyire fontos és távlatos ez az együttműködési forma, kezdtem el jóval tudatosabban egyrészt jobban megismerni az egész folyamatot, másrészt pedig láttam, hogy eljött az alkalom, hogy Románia regionális központ legyen. Hiszen itt vannak a közép-kelet-európai országok, a Balkán és a volt szovjet köztársaságok egy része, a bukaresti összejövetelre is közel húsz államból jöttek képviselők. Felismertem annak a fontosságát is, amiről már beszéltem, hogy a tagországok parlamenti képviselők megértsék, miről van szó, és hazamenve támogatják ezeket a témákat, legyenek országukban a fenntartható fejlődés nagykövetei. Így történt, és mindezek révén Románia, amely százhuszonöt éve tagja az Interparlamentáris Uniónak, rövid idő alatt valódi regionális központ lett.
Minek is a regionális központja?
Az Interparlamentáris Unió regionális központja, mint említettem, mivel három regionális szeminárium helyszíne volt. Az utolsón az Interparlamentáris Unió elnöke megbízta Romániát, hogy gyűjtsön adatokat a térségből, ez plusz felelősség, de ugyanakkor óriási dolog Románia számára, hiszen megnő a mozgásterünk. Itthon javasoltam is egy olyan albizottság létrejöttét a külügyi bizottságon belül, amely a fenntartható fejlődést tanulmányozza, politikai vonatkozásait és lehetőségeit vizsgálja. Azóta volt is öt ülésünk. Nagyon rangos bizottság.
Jól hangzó dolgok, de ebből hogy lesz cselekvési terv?
Úgy lesz cselekvési terv, hogy remélem még lesz elég energiám és még ebben az évben el tudom indítani a kollégáimmal a folyamatot úgy, hogy már ne lehessen visszakozni. Elfogadtattunk egy nagyon kemény nyilatkozatot a parlamentben Románia 125 éves IPU-tagsága alkalmából, amely világosan kimondja, hogy a fenntartható fejlődési stratégiát újra kell fogalmazni, hiszen az 2008-ban született. Ezen már dolgozik, nagyon remélem, a környezetvédelmi minisztérium és mások is. Egyszersmind javasoltuk a kormánynak, hogy a miniszterelnöki hivatal mellett hozzon létre egy olyan intézményközi struktúrát, amely a fenntartható fejlődés tárgykörében halmoz fel ismereteket, tudást, szakértelmet, az egyetemektől az akadémiáig. Ezt a tudásanyagot le lehet és le kell bontani kormányzaton belül minisztériumokra, konkrét tervekre, hiszen az Európai Uniótól, más forrásokból lehet rájuk pénztámogatást lehívni. Nyilvánvaló, hogy a parlament és a kormány dolga kormányhatározatokkal, törvényekkel segíteni ezt a folyamatot. Ebben a stádiumban vagyunk most. A lényeg az, hogy csak akkor fog működni az egész, ha van intézményes háttere. Ha nincs, akkor itt-ott foglalkoznak majd vele, de nem lesz egy olyan koherens koncepció, amelynek a következő tizenöt évben látnánk is a hatását, eredményeit.
Például.
Például hogy csökken a széndioxid-kibocsátás, hogy nem termelünk már csak azért, hogy termeljünk, hogy fejlődik a zöld gazdaság, ami többek között „zöld házat”, a fenntartható fejlődést szolgáló épületeket jelent stb. Ide tartozik a javaslat egy kézikönyv összeállítására köznapi nyelven a parlamenti képviselők számára, hogy értsék meg, miről van szó, sajátítsák el a szükséges alapismereteket. A másik, hogy Romániában bevezessük, és erre, látom, van is hajlandóság, a fenntartható fejlődés tanítását, és nem amolyan plusz tantárgyként, hanem mivel a fenntartható fejlődés nagyon sok területet érint, javaslunk olyan alternatív könyveket, amelyekből a tanár az illető órán, egy hónapban egyszer egy órában elmagyarázza, hogy mi is ez. Tehát nem pluszóra, nem pluszanyag, hanem az órákon belül azt úgy tudja adminisztrálni az anyagot. Ha – mint remélem – ez a két-három dolog beindul, akkor elmondhatom, hogy én is letettem valamit az asztalra a fenntartható fejlődést illetőe. Amiben nagyon hiszek, és fantasztikus elégtétel számomra, hogy most már úgy vagyok, hogy néhány meghívást vissza kell utasítsak, mert annyi helyre hívnak.
Tudom, hogy július elején felszólaltál a híres Crans Montana Fórum Bécsben megtartott 27. ülésszakán.
Igen, nagyon érdekes témakörben, amelyet úgy jelölnék meg: a fenntartható fejlődés összekapcsolása az egyházi, vallási tanokkal.
“Egy békésebb, egyedműködőbb és szolidaritást vállaló világhoz, nem csak politikai, de vallási diplomáciára is szükség van”, mondtad, és gondolom, nem tévedek, hogy nem véletlenül használtad a szolidaritás szót is.
Az egyházaknak megvan szerepük az életünkben, akkor is, ha sokat mesélhetnénk arról, hogy mi történt a köreikben az évszázadok során. A legjobb bizonyíték arra, hogy az egyházak támogatja a fenntartható fejlődést, önmagában a sok ezer éves létük.
Persze azért elvben legalábbis laikus, szekuláris államban élünk.
Természetesen, de – ugye én a keresztény egyházat és a tanait ismerem közelebbről – itt most az ökumeniáról és az értékeiről beszélek. Sok olyan tétel van, ami összecseng a fenntartható fejlődés eszméjével. És a reménnyel. Kedvenc mondásom, hogy mindig küld egy csónakot a Fennvaló, csak észre kell venni azt a csónakot és bele kell ülni. Nem kell hagyni, hogy elmenjen, minket pedig sodorjon az ár.
Lám, a hit szerepe a tudásalapú fenntartható fejlődéssel komplementárisan.
A tudás, ahogy gyakran mondják, sokszor arra jó, hogy rájöjj, mennyi mindent nem tudsz. De a tudás arra is jó egyrészt, hogy haladj előre, másrészt, hogy legyen egy értékítéleted. Csak az ösztöneinkre nem hallgathatunk, mert sehova sem jutunk, ha nincs tudás a hátunk mögött, ha nincsenek biztos értékeink, meg persze ha nincs tehetség, inspiráció, akár szerencse is, bár én nem nagyon hiszek a szerencsében.
Az életben sok minden a véletlen valószínűség szerint történik. Szerencséje annak van, aki minél több tényezővel dolgozik. Sok tényező kombinációja adja a lehetőségeket. Te rendkívül aktív ember vagy. Nyilvánvaló, hogy a gondolataid és a lehetőségeid ebből is fakadnak.
Azt mondom, hogy az ember mindig jobban oda kellene figyeljen arra, ami körülötte történik.
