Székely Ervin: Két emlékem Borbély Laciról
Az összeesküvő
A kilencvenes évek elején mindketten parlamenti képviselők voltunk. Bukaresti magányunkban talán még jobban hiányzott nekünk a szép szó, magvas gondolat és a veretes mondat. Már nem emlékszem, kinek az ötlete volt, de egy szűkebb baráti társaság, időnként felolvasóesteket kezdett szervezni hol egyikünk, hol másikunk szállodai szobájában. Ilyenkor rendszerint Tokay György, Elek Barna, Rákóczi Lajos, Márton Árpád, Madaras Lázár, Borbély László és jómagam jöttünk össze, és politikus
létünkre – horribile dictu – verseket, prózai szövegeket olvastunk fel a magunk gyönyörűségére (olykor mások is csatlakoztak a csoporthoz, de emlékeim szerint ez volt a „kemény mag”). Izgalmas dolog volt felfedezni, hogy Ady, Arany, Kosztolányi, Karinthy, Móricz milyen aktuálisak ma is, lelkünknek jólesett a klasszikusok érintése.
Persze a remekművek értelmezése, előadása tekintetében voltak közöttünk különbségek. Lelkes amatőrök voltunk ennek minden előnyével, de főleg hátrányával együtt. Ketten azonban egyértelműen kiemelkedtek közülünk: Márton Árpi és Borbély Laci. Az előbbi esetében ez érthető, hiszen Árpi hivatásos színész (azóta jogász is), Laci lenyűgöző előadásai viszont alaposan meglepték a társaságot.
Persze műkedvelő színészként neki is volt már előadóművészeti gyakorlata, de ezt nem mindenki tudta róla. Ő, mint mindent, ezt is komolyan vette, látszott, hogy felkészülten érkezett a találkozókra, nem szeretett improvizálni, előadásai kidolgozottak voltak.
Az RMDSZ-frakció abban az időben (is) megosztott volt, az úgynevezett radikálisok és az úgynevezett mérsékeltek gyanakodva méregették egymást. Irodalmi estjeink híre hamarosan kiszivárgott – különösen miután Kiss Éva interjúkat készített velünk a találkozóinkról egy brassói magánrádió számára.
Egyes radikális barátaink szerint az irodalom csak álca, valójában összeesküvők vagyunk, titkos politikai találkozóink vannak, ahol ki tudja milyen szörnyűséges terveket szövögetünk nemzetünk elveszejtésére. Némelyek azt is tudni vélték, hogy Borbély Laci a csoportunk vezetője „mert ő jóban van a románokkal”. Egyikük meg is kérdezte tőlem, hogy miről szoktunk mi beszélgetni „titkos összejöveteleinken”. Mondtam neki, hogy találkozóink nem titkosak, őt is szívesen látjuk, és verseket mondunk. „Aha, verseket… Borbély Laci és a versek… na ne röhögtess!” – mondta, legyintett és továbbment.
Nemcsak érti, de szereti is a viccet
Ha fiatalkoromban is olyan népszerű lett volna a stand up comedy mint manapság, akkor valószínűleg nem újságíró, hanem ilyen egyszemélyes kabaréművész lettem volna és Sztenda Pista művésznéven szórakoztatnám most a nagyérdeműt, no de akkoriban még a műfaj is ismeretlen volt számomra.
A középiskolában szerettem parodizálni a tanáraimat, osztálytársaimat, bár produkcióimnak nem mindig volt osztatlan sikere. A csábításnak később a parlamentben sem tudtam ellenállni és baráti társaságban parodizáltam kollégáimat. Borbély Laci kiváló médiumnak bizonyult, különösen azért, mert a hangszínünk is nagyon hasonló (volt aki telefonbeszélgetésünk alkalmával össze is tévesztett
bennünket).
Érdekes, hogy azok, akiket így utánoztam, általában nem örültek ennek, gúnyolódásnak vették (őket aztán már nem is parodizáltam). Volt azonban egy kivétel: Borbély Laci. Aztán elérkezett 2017 februárja, amikor Ágoston Hugó Borbély Lászlóval készített interjúkötetét jómagam mutattam be a bukaresti Petőfi Művelődési Házban. Buday Richárdnak, az intézmény vezetőjének az az ötlete támadt, hogy a bemutató végén parodizáljam is a könyv főszereplőjét. Nemcsak, hogy nem sértődött meg, de
láthatóan jól szórakozott.
Csutak István: Seregszemle amerre fúj a szél, vonat jár, madár száll
nyolc éve dolgozom a gyárban, van televízióm, egyszer szeretnék elutazni Szovátára
A temesvári Diák(művelődési)ház nagyterme zsúfolásig megtelt. Az első sorban, természetesen, ott ül „Bátyám” (dr. Bárányi Ferenc) és Albert Ferenc címzetes egyetemi tanár. A színpadon Kenéz Ferenc versei, kint a diktatúra vészjosló dorombolása. Ott „csak” dorombolt, mert ott Temesvár volt. Csak négy évtizeddel később derült ki, hogy a háttérben Gabriela Colțescu professzor tartotta kordában a renitenskedő, hazaáruló, idegen hatalmakat szolgáló, az ország szuverenitását veszélyeztető, idegen szívű, magyar egyetemi hallgatókat megregulázni óhajtó románembereket.
A színpadon az ország (félreértés ne essék, Románia) szakmai körei által legjobbnak minősített diákszínjátszó társulata. Tényleg, minősített diákszínszátszás volt az. Legmarkánsabb figurája pedig, a „cementlapos” Borbély László. Azokban az években (1977-78) a színpadon, nyilvánosan, közönség előtt elhangzó szép magyar szó, maga volt a főbenjáró. Persze nem Temesváron számított főbenjárónak, de az országban máshol mindenütt. Mi tagadás, az erdélyi magyar kulturnyikok nem is nagyon tülekedtek a temesvári diákok előadásait alattvalóikhoz meghívni.
egy mozdulat jobbra
egy mozdulat balra
lecsapni a kart
darab
A következő fél évtized alatt, Románia egyre jobban teljesített. Ha elvesztetted
kenyérjegyedet, nem kaphattál újat. Csak lakhelyeden vásárolhattál kenyérjegyedre kenyeret, ha volt.
Gyűjtögettem a kenyéradagokat és szombaton délután felültema vonatra. Mentem
cementlapos barátomhoz, a Tudorba, oda közel a gyógyszertárhoz. Próbáltunk a Thalia tizenöt éves születésnapjára. Másik héten, meg ők jöttek, párjával. Szintén kicentizett, megspórolt kenyéradagjukkal. Abăr laß mich in pace, dragă – mondogatta Melinda, aradi svábó-román tájszólásban, és olyankor hosszú percekig szünetelt a próba – görcsös röhögés közben nem tudtunk próbálni. Csészőjfács?
természetesen az ablak mellé a legjobb munkásokat engedhetjük csak
Az áramszünetet csak ritkán szakította meg a rendszer. De mi a néhány percig tartó
villanyfényben is zavartalan hittel, konoksággal mondtuk a verseket, énekeltük a dalokat: „ A kákába belépni se kell …” (Király László: A kővadászok klubja) És izgatottan készültünk vissza, a 202 -es terembe (diákház, első emeleti próbaterem), hogy elmondjuk Bátyámnak, Albert professzor úrnak és a Mesternek (Mátray Lászlónak) mindazt, amit ezúttal mi magunk állítottunk össze.
A propos kettőszázkettes. A Mester (Mátray László) igyekezett a színjátszók fizikai erőnlétét is profi szinten tartani. Igen népszerűtlen volt például az a követelmény, hogy enyi meg annyi békaügetést kell mindekinek, saját szakállára elugrálnia. Eszünk ágába nem jutott békaügetni.
Egy alkalommal, a pincéből, ahol, ahol a Garabonciás együttes próbaterme volt, próba
végeztével siettem fel a Thalia-próbára. A kezdéséig volt még egy szűk fél órám.
Mondom, kifújom magam, átgondolom a Thalia-próba menetét, hogy ne idétlenkedjek, ha nem muszáj. Hát a kettőszázketteshez közeledve furcsa zajok hullámzanak felém a teremből. Soha meg nem történt, hogy a kiírt próbaterembe más társaság is elő lett volna jegyezve. Kíváncsian, de kissé ingerülten nyitottam be, hogy lássam, ki bitorolja a Thalianak kiírt próbatermet?
Na? Ki volt ott? Ki bitorolta a róbatermet? Hát nem más, mint Borbély úr, saját kezűleg. Lihegve, nagyokat szuszogva végezte a békaügetést. Egyedül ő.
Évtizedekkel később, sokkal vadabb körülmények között, palamentben, kormányban ugyanazzal a következetességgel, céltudatossággal, hittel oldotta meg az élet/sors/körülmények által rárótt feladatokat. Szinte ideírtam azt is, hogy egyedül ő. De ilyent mondani nem polkorrekt.
Na, mindegy.
a szomszéd szalagnál dolgozik egy néni, azt mondják, tavaly Párizsban járt
A Thalia tizenötödik születésnapján Király László verseiből összeállított műsorunk a reméltnél sokkal nagyobbat csattant. (Pártelnök/miniszterelnökhelyettes korában talán Markó Bélának és verseinek lehetett hasonló sikere, a művészeteket értékelő, szellemi táplálékra éhező pártaktíva körében.) A produkciót megismételhettük, hajdani mentoraink közbenjárásának köszönhetően.
Mégiscsak Temesváron voltunk. Igaz, a Párt erőteljesen feltételül szabta, hogy az ismétléskor, legalább az ismétléskor, fejezzük ki békevágyunkat. (Nincs az a sötét diktatúra, amelyik ne békepárti volna.)
Évek óta csak telefonon beszélünk, azt is néhanapján. A kenyérjegyeket elfelejtettük. Már nem jelent akkora áldozatot, ha barátainkat meglátogatjuk, hisz nem kell gyűjtögetnünk a kenyéradagunkat, hogy legyen amivel látogatóba mennünk. Ha nem áldozat, akkor már nem is igyekszünk annyira találkozni. Lehet, hogy megőszült ő is. Nekem időközben bizony összementek a zakóim.
Az 1977 -es Kenéz Ferenc versműsor záródala (makacs hittel ordítottuk) azóta is sarokpontja életünknek:
de mit itt vagyunk
élünk
dolgozunk tovább
legnagyobb dologra most készülődve
a hódítás utáni teremtésre.
A dőlt betűs idézetek Kenéz Ferenc FÚJ A SZÉL, VONAT JÁR, MADÁR SZÁLL című verséből, a záró sorok a Seregszemle című verséből valók.
Székedi Ferenc: Búcsú a fegyverektől
Sokat tűnődtem a címen. De ha már Hemingway, adhattam volna akár a Kilimandzsáró hava címet is, hiszen Borbély László nyolcszor járt Kenyában. De eltérően Gertrude Steintől, aki Párizsban elveszett nemzedéknek nevezte az első világháborút megjárt írót és társait, Borbélyt, az egykori temesvári színjátszót, 1989 előtti nagybani kereskedelmi vállalatok közgazdászát és néhány társát inkább befutott nemzedéknek nevezném! A romániai rendszerváltás számukra hihetetlen pályaívet tett lehetővé, mondjuk egy marosvásárhelyi dohos, papírokkal teli irodától egészen a New York-i ENSZ-palotáig, egy főnök ide-oda küldözgetett beosztottjától a miniszterségig, egy plakáton megjelenő két szótól egy bárki által ismert és sokak által elismert névig.
De miért éppen ők, hiszen 1989-ben az önmagát parancsuralomra felélő és sötétbe-fagyba kergetett Romániából, a településneveiktől és iskoláiktól megfosztott magyarság soraiból velük együtt többen is ott álltak a változások rajtvonalában, akik menetközben eltűntek?
Nyilvánvaló, hogy a válaszok a társadalmi átalakulások kezdeti zűrzavarában majd későbbi útvesztőiben mindenekelőtt az egyéni jellemvonásokhoz tapadnak. A valóságérzéshez. A közösségi érdekek kitapintásának képességéhez. A helyzetfelismeréshez. Adott elvek melletti kitartáshoz. A munkabíráshoz. A céltudatossághoz. Kapcsolathálókhoz. Olykor meg a véletlenhez. És így tovább.
Aki Borbély László esetében meg akarja tudni, miként működtek mindezek, azt tanácsolom, olvassa el azt a rendkívül olvasmányos – és az életpálya időrendiségén túl másfajta logikai szerkezetre is felépülő – kötetet, amelyet Ágoston Hugó készített, és amelyben egyetlen kényes kérdést sem kerül meg, legkevésbé azokat, amelyet a legádázabb politikai ellenfelei vágnának (és még mindig vágnak) Borbély László fejéhez: Neptun-ügy, elbukott marosvásárhelyi polgármester-választás, Tőkés-viszony és nacionalista-iszony, kormányba belépés és kormányból kilépés, RMDSZ-belharcok, az a bizonyos magyarországi távolságtartás és így tovább.
De ezt a könyvet nem fontos az elején kezdeni. Sőt, én inkább azt ajánlanám, hogy kezdjék a 254. oldalon. Ott indul az a bizonyos Proust-kérdőív, amelyet csak azért neveznek így, mert akkor tizenkilenc éves kitöltője 1890-ben még nem az eltűnt idők nyomában loholt, és nem is tartotta magát az irodalom megújítójának, hanem egész egyszerűen barátnője unszolásának engedett, mint ahogyan – ha máshol nem is, de legalább a facebook-messengeren – ma is ugyanígy tesznek a fiatalok. Ágoston Hugó hozzátett még tizennyolc kérdést az eredeti harmincöthöz; ezek közül a 14. így hangzik: Konzervatív vagy liberális? És a válasz: „Alapjában véve liberális elveket valló politikus vagyok, de mivel az RMDSZ nem politikai párt, közösségi politizálása közelebb áll a konzervatív értékekhez. A kettőnek nem kellene kizárnia egymást, az utóbbi időben különben is nagy az átjárás a különböző ideológiák között.”
Ha pedig ilyképpen Borbély László gondolkodásmódjában megtaláltunk egy axiómát, akkor lapozzunk a 220. oldalra, A pálya napos oldala című fejezethez, amely amolyan kisebb fajta, az élet során szétmorzsolódott anekdoták gyűjteménye.
Ha ezen is túl vagyunk, akkor ugorjunk megint hátra és vegyük szemügyre, mit mondanak Borbély Lászlóról azok a társai, akik a legjobban ismerik. (Nem politikusok, és élete különböző szakaszaiból csupán négyen.) Igy már felkészültünk arra, hogy a maradék kétszáz oldalt fokozott érdeklődéssel olvassuk végig a gyermek- , iskolás- és egyetemi évektől mindaddig, amíg a forradalmi részvétel majd a politikai karrier egymást követő szakaszai jelentik a vallomások hátterét. Vagy még pontosabban fogalmazva: a beszélgetések keretét, hiszen mindezekben a kérdésekben-válaszokban az az érdekes és tanulságos, hogy olykor nem egyetlen, hanem több síkon fut az idő, a jelen mintha felajánlaná a maga ellenőrzési lehetőségeit a már megtörtént és megváltozhatatlan múlthoz.
Búcsú a fegyverektől. Azért adtam ezt a címet, mert Borbély László, soha nem a délibábokkal füstölgő, hanem az erdélyi magyarság hétköznapjait és a romániai politikai valóságot jól ismerő, a bukaresti politikai küzdelem fegyvereit többbször is győzelemmel forgató politikusa visszavonul az aktív szerepléstől, és feltehetően főleg a Bernády-alapítvány és az egyetemi tanárság maradnak számára a megnyugvás ösvényei. A Markó Béla utószavával megjelent könyv címe – A politika színpadán – kissé távolságtartó, mindaz azonban, ami mögötte van, egyáltalán nem az.
Mindazok, akik elolvassák, nem csupán Borbély Lászlóval, hanem önmaguk negyedszázados életének a hátterével is találkozhatnak benne. Egy rendszerváltó nemzedék tapasztalataival, amelyeket örökségül hagynak az utánuk jövőknek.
Megjelent a Maszol Vélemény rovatában 2016. november 21-én.
Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek
A politika színpadán. Borbély Lászlóval beszélget Ágoston Hugó
(Alutus Kiadó, Csíkszereda, 2016)
A médiának a demokratikus társadalmakban kettős a szerepe: a tájékoztatás és a közjó
érdekében végzett, a nyilvánosság erején alapuló társadalmi ellenőrzés, különösképpen a két választás közötti időszakokban. Ha ezek nincsenek egyensúlyban, ha a mérleg nyelve erősen, vagy kizárólagosan a tájékoztatás vagy a tájékoztatásnak mondott központi és helyi hatalmi üzenetek felé billen, más véleményeknek pedig csak a töredéke jelenik meg, az is torzítva, lecsupaszítva, az összefüggéseiből kiragadva és a hatalmi értelmezések közé zárva, akkor nagy mértékben sérül a sajtószabadság. Akkor is csak látszólagos a sajtószabadság, ha tulajdonosi parancsszavak nyomán a szerkesztőségek műsorpolitikáját csaknem kizárólag eseménybeszámolók vagy egyetlen forrásból származó információk felé tolják el, ha megszüntetnek a közönségnek tetsző, de a háttérben állókat bosszantó, közelebbi-távolabbi céljaikkal összhangban nem levő
műsorokat, és nem teszik lehetővé egy-egy médium önálló munkáját az olyan éles
kérdések tekintetében mint a korrupció, a hatalommal való visszaélés, a demokrácia
keretének a szűkítése és egész sor más olyan tabutéma, amelyek a társadalmat
érdekelnék, de a hatalmi központok ellenérdekeltek. A tévés, rádiós szakmában
mikrofonállványnak, az írott sajtóban pedig alákérdezőnek hívják mindazokat a
médiamunkásokat, akik csupán azért kérdeznek, hogy a hatalom képviseletében
megjelenő nagy ember még részletesebben is elmondhassa a maga mondokáját, illetve
kisebb részletekre lebontva közvetítse azokat az üzeneteket, amelyeket egy-egy hatalmi-, vagy pártközpontban meghatároznak. Akik élő adásban is rettegnek attól, nehogy az interjúalanyt véletlenül megsértsék egy rázosabb kérdéssel és inkább maradnak a semmitmondás mellett.
Mindezt azért írtam le, hogy elmondhassam: az Ágoston Hugó könyve nem ilyen. Egy pillanatig sem kerüli az éles helyzeteket, az újságíró mindenre rákérdez, ami Borbély Lászlóról, az RMDSZ politikusról, a miniszterről, a közéleti emberről a nagyközönség soraiban valósan vagy hamisan él, és feltárja az életpálya egyéni és családi hátterét is, a gyermekkortól a nagyapa korig. Akad itt bőven Neptun, RMDSZ-es kormányzati szerepvállalás, belső szervezeti viták és egyéni ellentétek-konfliktusok.
Az évek során sokan dicsérték, sokan szidták az RMDSZ politikusait és ma sincsen ez másképpen. A romániai rendszerváltás több tucatnyi erdélyi magyar, a kialakuló politikai elit számára hihetetlen pályaívet tett lehetővé. De miért éppen számukra, hiszen 1989-ben az önmagát parancsuralomra felélő és sötétbe-fagyba kergetett Romániából, a településneveiktől és iskoláiktól megfosztott magyarság soraiból velük együtt többen is ott álltak a változások rajtvonalában és mégis menetközben eltűntek? Valószínű, a válaszok a társadalmi átalakulások kezdeti zűrzavarában, a későbbi útvesztőkben mindenekelőtt az egyéni jellemvonásokhoz tapadnak. A valóságérzéshez. A közösségi érdekek kitapinthatóságához. A helyzetfelismeréshez. Adott elvek melletti kitartáshoz vagy elhagyásukhoz. A munkabíráshoz. A céltudatossághoz. Kapcsolathálókhoz. Olykor meg a véletlenhez. Nem is sorolom tovább.
Inkább olvassuk a könyvet.
(A szerzőnek Az írógéptől az iCloudig című könyvéből)
Ágoston Hugó: Előszó
2007 júliusának közepén a Társadalmi Párbeszéd Csoport 22 című bukaresti közéleti
hetilapja közzétette egy szerkesztőségi felmérés eredményeit, amely mérvadó román
politikai elemzők érdemjegyei alapján rangsorolta az akkori román kormány tagjait. A
versenyt, a legnagyobb, hetes átlaggal, Borbély László, a fejlesztési tárcát akkor fél éve
vezető miniszter nyerte meg. Közvetlenül utána Markó Béla miniszterelnök-helyettes
következett, Korodi Attila és Nagy Zsolt szintén a mezőny első felében zárt, Călin
Popescu-Tăriceanu miniszterelnök fölött. Az osztályozás szigorát jellemzi, hogy a
tizennyolc kormánytag közül öt nem ért el átmenő jegyet, további hat pedig épphogy vonal fölé került.
Ez az elsőség, amely a romániai magyarság újabb figyelemfelkeltő sikere volt az első
államelnök-jelölés, az első kormányra kerülés, az első miniszterelnök-helyettesség és sok más parlamenti és önkormányzati, közös és egyéni előzménytelen eredmény után,
megerősítette, hogy érdekvédelmi szervezetünk emberei a legmagasabb színvonalon versenyképesek, és természetes módon helyük van a romániai intézményrendszer
legmagasabb szintjein.
Borbély László a honatyák úttörő nemzedékéhez tartozik: 1990-től mindmáig tagja
Románia parlamentjének (négyéves megszakítással, amikor minisztériumi államtitkár
volt). Politikai pályafutásának állomásai nyomon követhetők életrajzában. De egyetlen
politikus pályája sem mutatható be pusztán adatok, dokumentumok tükrében, bármilyen gazdag legyen is a szakmai önéletrajza.
Ezért íródott ez a könyv, mintegy húsz találkozás beszélgetéseinek lejegyzése: hogy közelebb hozza hozzánk a politikus mellett az embert a maga sokszínűségében.
A szerteágazó társalgásból ugyanakkor az is kiderül, hogy bármennyire is színes és
autonóm egyéniség Borbély László, tevékenysége legfontosabb hajtóerejének a közösséget (a közszolgálatot) és a csapatot (a csapatszellemet) tartja.
Beszélgetéseink során felismertem, hogy rendkívül tudatosan építkező politikus osztja meg velem – és immár az olvasóval – élményeit, tapasztalatait. És talán interjúalanyom örökmozgó természetének titkára is rájöttem. Ez pedig egy olyan család- és társaságközpontú, feladat- és
élménykereső joie de vivre, aminek sajnos a nyomai is kezdenek eltűnni a virtualitásra és
gyűlölködésre átformált világunkból. A kor tanújaként tett vallomásai pedig nemcsak azt
mutatják meg, hogyan működik ő maga a változó körülmények között, hanem azt is,
miként működik a politika.
Hogy mi mindent tett, és mi mindent ért el Borbély László a maga és a közössége számára, mit jelentett a hazai magyarságnak az eltelt negyed évszázad folyamán, benne van ebben a könyvben.
És ha azt mondtuk, hogy az úttörő nemzedék tagja, akkor oda is el kell érkeznünk, hogy ez az úttörő nemzedék, élén a két marosvásárhelyivel, Markó Béla szenátorral és Borbély
László képviselővel, ez év végétől lemond a politikai szerepvállalásról. Meglátjuk, ki lesz
és mi lesz utánuk.
A beszélgetőtárs örül, hogy mindkettőjükkel sikerült egy-egy könyv erejéig részt vennie
mozgalmas történetük/történetünk felelevenítésének szellemi kalandjában.
Legyünk jók!
Marosvásárhely, 2016. október
A szerkesztő megjegyzése
Az RMDSZ „megmaradt” vezetősége sokáig – és testületilg azóta se – köszönte meg a „mártír-város” visszavonult parlamenti képviselőinek a munkáját, pedig az ő korszakuk volt a legeredményesebb a romániai magyarság politikai történetében. Ezért született az alábbi vers.
Vásárhelyi öregfiú honatyákat faggatunk
Vásárhelyi képviselő öregfiúk, hogy vagyunk –
Most, hogy újabb mandátumért többé már nem indulunk?
Ugye azért szép kaland volt? – néha siker, egy-két seb…
Maradnak is utánatok vélemények s kérdések…
Először is, mit éreztek: ami elmúlt, mivé lett?
Megérte, hogy közben fogyjon az erő s az eszmélet?
Kellett nektek politika, küzdelem a jogokért,
Gyertyás-könyves körmenet és szavazó, aki megért?
Elhittétek s hitettétek: a sorompó nyitva áll –
Egy a pálya, egy a végcél, a szabadság megtalál?
Képzelhetjük: a dicsőség egészen szárnyára vett?
Hogy teljesen és örökbe bírjuk a becsületet?
(S nekünk mit ért, hogy valaki nevünkben is hősködött,
Hogy csak nézett Európa, bámulták, mint ősködöt?)
@
Erény az, ha gerinces vagy, nem hajtsz fejet, sem térdet,
Amíg folyton vádak érnek: „kompromisszum, önérdek”?
Hogyha csendben, biztonságban építenéd jövődet,
Nem pedig vitákban, melyek felemésztik erődet?
Hogyha véded igazunkat, amiközben üldöznek
Kintről-bentről tamáskodó ármány- s eszmeüzérek?
Nem másak, mint ez az ország, ahol minden eladó
S megvehető, becsületnél becsesebb az ebadó.
Abszurd ország, hiszen csak a szitok s átok közös itt,
Hol a többség kisebbséget unzsenírt kiközösít.
Hol a jogod és a sorsod kézben tartják szekusok,
Ügyészek, bírák és papok, akiknek a száma sok.
(S „lebukás” után a kollég’ azt se tudja, minek ült,
Hogyha ült, de mindenképpen lesz belőle menekült.)
@
S az milyen volt, mikor fürgén megjelentek színgyártók,
Kijelentve, nem az fontos, mit ti éppen kijártok?
Hogy követeléseinket „levegyék az asztalról” –
Köll a „közös sikersztori”, a hatalmi rock’n roll!?
Hova lett a pluralizmus, eszmék vegyes mámora?
Ballibsizik kéjesen a náci trollok tábora.
S egyes góbébb társaitok ugyan semmit nem bánnak?
Miközben titeket fúrtak, bókoltak a turbánnak.
S kik nektek keresztbe tettek, hogy az ember kiakadt,
Odaátról kapnak csőstül érmeket és díjakat.
Itt a harc, ott a dicsőség, itt a kín, ott meg a báj?
Itt a szomorú alázat, ott a dölyfös hagyomány?
(Két nemzetstratégánk közben, két sör s két viszály között,
Pénzes állásokba szépen Mutyilendbe költözött.)
@
S eztán mi jön? Az új csapat… Ki lesz alkalmas oda?
Ki játszik a középpályán, kit tesznek a kapuba?
Ki lesz az új Markó, Borbély, Kelemen és Kerekes
Vásárhelyen? Ilyeneket kérdezni is gyerekes.
Önrendelkezés – még tétel? Ez a vágy és ez a cél?
Teljes független szabadság? Álljon félre, aki fél?
Városunk még az a város, hol a legtöbb magyar él!
Feláldozzák egy-két éles hiúsági-kanyarér’?
Megöregszünk, s nemzetünknek sokasodnak bajai.
Utódaink látni fogják, hogy sír a két Bolyai.
Nem sajnállak, nem féltelek, ideje volt mennetek.
Azt sajnálom, mi veletek immár végképp elveszett.
(Visszavonultok – s nincs hála, meg se hökken sajtó, net!?
Létezik, hogy csak én mondom: sápóbá és köszönet!?)
A fenti szövegben szó szerinti, illetve parafrazált átvételek találhatók Arany János Április 14-én című, 1849-ben írt verséből.
