A romániai elnökválasztási hajrá politikai tétjei ezúttal drámaian korszerűek, mivel elég pontosan követik az euroatlanti politikai átalakulások dinamikáját. Ahogyan az egyébként represszív euroatlanti status quo-t kibillentette Donald Trump második megválasztása, és ahogyan ennek nyomán az ukrajnai háború kapcsán fölmerült az európai politikai közösség erőteljesebb – egyelőre inkább csak katonai –önállósódásának lehetősége, a mainstreamnek nevezett romániai koalíciós pártok status quo-ját ugyanúgy kibillentette előbb Călin Georgescu, majd az ő politikai győzelmének jogi úton megkísérelt semmissé tétele után George Simion immár visszavonhatatlan első fordulós győzelme.
A jelenlegi állás szerint három irány között oszlik meg a politikai erőtér. Az egyik erő a többség által már másodszor leszavazott, a PSD-PNL-RMDSZ kormánykoalíció által képviselt, intézményeken keresztüli társadalmi kontrollra, továbbá főként az elitek közti alkukra támaszkodó politika, nevezzük ezt játékosan az elitdemokrácia koncepciójának.
A másik erőt jelenleg az ezt az elitek közti alkupolitikát ultraliberális irányba meghaladni próbáló Nicușor Dan képviseli, akinek politikai imázsa főként a status quo-t képviselő, korruptnak láttatott elitektől való „civil” függetlenségen és technokrata szakmaiságon, az Európai Unió iránti feltétlen lojalitáson, a neoliberális gazdasági érdekeket kiszolgáló antiszociális, profitérdekű megszorításpolitikán, és a meglehetősen hagyományos öngyarmatosító urbánus-középosztályi „nyugatosságon” alapszik.
A harmadik erőt a jelenleg győztes pozícióban lévő George Simion képviseli, aki ebben a pillanatban egyszerre testesíti meg a romániai „establishment” hatalmát mintegy alulról megtörő, az elitellenes indulatokat – ahogyan mondani szokták – „hatékonyan becsatornázó” népi politikát, ugyanakkor az euroatlanti status quo-t megtörő, az egyszerre nyugatról (Trump) és keletről (Putyin) is támogatott, nem mellesleg Orbán-hívő, így hát nagyon is bizonyos elitek szolgálatában álló úgynevezett szuverenizmust, nevezzük játékosan ezt a brancsot újdönsült ultranacionalista internacionálénak.
Ha létezne bárminemű komolyan vehető, a fennálló tőkés gazdasági szisztémával szemben kritikus vagy legalább némiképp tudatos politikai erő, az most joggal és bátran mondhatná, hogy az elitváltás nagy politikai rituáléja, amely éppen most zajlik, épp csak azt fedi el, hogy a társadalmi termelés alapvető viszonyai tekintetében továbbra is minden jegecesen megváltoztathatatlannak látszik. Tulajdonképp ez okozhat egyfajta dermedt félelmet: nézni, ahogyan a nagy felfordulás közepette minden marad a régiben. Esetleg változnak a kedvezményezettek és a kedvezményezők, de a kedvezményezési logika marad, sőt ugyanazok a tendenciák fokozódnak.
Történelmi példákból sejteni lehet ugyanis, hogy a szélsőjobboldal hatalomra kerülése általában azt jelzi, hogy a tőkés társadalmi-termelési rendszert attól fogva csak kevésbé szép, kedves és békés (úgy, mint: szakmai, független, liberális, demokratikus, intézményesen ellenőrzött) eszközökkel lehet megmenteni, ezért hát meg kell változtatni a politikai kormányzás formáját, na meg a kormányzati szereplőket.
Úgyhogy nem kell félnetek, általában minden rosszabb lesz, miközben lesz, akinek jobb, de amitől igazán félni kellene: a rendszer megdöntése, az ezúttal sem fog megtörténni, mivel úgy döntöttünk, megvárjuk, amíg maga alá temet. Szóval: csigalom, nyugavér.
Azon mindenesetre el lehetne még gondolkodni, hogy Simion, Orbán és társaik legfőbb sajátossága nem az, hogy Európa-ellenesek, ahogy a liberálisok mondják, hanem az, hogy – mint a fasizmussal lenni szokott – éppenséggel a nyugati modernitás belső válságának a tünetei. A nyugati modernitást nem az ilyen-olyan „idegenek” pusztítják el, mint ahogy épp ezek a fasiszták általában hirdetik. Belülről bomlik fel, azok az „idegenek” is mi vagyunk. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy a fasizmus is „európai találmány” (bár jól importálható).
A tudomány autonómiájának visszavonása, az egyenlőség doktrínájának elvetése, a szociális igazságtalanságok nacionalista és rasszista uszítással való „gyógykezelése”, a humanizmus kiüresítése és „jóemberkedéssé” silányítása, a keresztény köntösbe bújtatott, átpolitizált újpogányság és a többi jellegzetes vonás annak a jele, hogy azok a bizonyos „európai értékek”, úgymint a tudomány autonómiája, az egyenlőség, az univerzalizmus, a szegények méltósága, a kereszténység mindig is önnön ellentéteikre támaszkodva álltak fenn. Feltételezték, magukba foglalták azt, amihez képest magukat meghatározták. Így nem meglepő, ha a válság pillanataiban ezek az „európai értékek” rendre önmaguk ellentétébe csapnak át. Ahogy a posztkolonialisták mondanák: az európai tudományosság, egalitarizmus, semlegesség és egyetemesség mindig is hiedelmeken alapuló, rasszkódolt, nacionalista, elfogult és részleges volt.
Legalábbis valahogy így hangozhatna a mostani helyzet egy dialektikus politikai magyarázata.
Amiből az következne, hogy végre valahára nem a nyugati modernitás-eszme („Európa! Európa!”) represszív-retrográd „elitizmusa”, nem is ennek jól ismert bennfoglalt „populista” másikja („Nemzet! Nemzet!”) között kellene választanunk.
Mindkettőt túl kellene lépni. Végre fel kellene találni egy harmadik politikai lehetőséget. Stipi, stopi, mi lesz az?
