Az etnopolitika kapcsán kialakult vita egyes hozzászólásai arra késztetnek, hogy megpróbáljam tisztázni álláspontomat egyrészt az etnopolitika kizárólagosságának tézisét, másrészt a társadalmi osztály fogalmát illetően.
Többen feltételezik (Szántai János, Rostás Szabolcs), hogy kritikámban az erdélyi magyar politika evidens meghatározottságát vitatnám, nevezetesen azt, hogy ez egy kisebbségi pozíció által is meghatározott politika. Igaz, egyedül Salat Levente tisztelt meg azzal, hogy ezzel a vélelmezett állásponttal szemben megfontolásra érdemes gondolatmenetet is megfogalmazzon, így válaszomban az ő szövegére hivatkozom. Írásom második felében a Borbáth Endre által érintett gazdasági „vakfolt” kérdéséhez is kapcsolódom, bár az övétől eltérő nézőpontból.
A kizárólagosság ellen
Salat Levente első állítása, hogy „minden bizonnyal” igazam van abban, hogy az RMDSZ (vagy csak a kampánya?) „nem létezőként kezel egy sor olyan gazdasági, szociális, társadalomszerkezeti és az intézményi kultúra hiányosságaiból adódó hátrányt és marginalizációt, amelyek az erdélyi magyar társadalom jelentős része esetében a mindennapi élet részét képezik, és amelyek vonatkozásában a változtatás nem volna elképzelhetetlen.” A következő mondatban azonban történik egy sokatmondó retorikai művelet: mindaz, ami az előbbi mondatban még az erdélyi magyar társadalom „jelentős részét” érintette, itt már csak „viszonylag szűk rétegeket érintő problémák”-ként kerül említésre. Vajon mi indokolja, hogy Salat Levente egyszerre ismeri el, ugyanakkor egyszerre kisebbíti is az etnopolitikai keretben nem megjelenő gazdasági, társadalmi, politikai problémák jelentőségét?
Salat Levente talán arra gondolt, hogy ugyan az általam említett problémák az erdélyi magyar politikai közösség jelentős részét érintik, ám csak „viszonylag szűk rétegek” lennének politikailag mobilizálhatóak e problémák mentén, viszonylag szűk rétegek tekintik ezeket ténylegesen politikailag is orvosolandó problémáknak? Röviden: érinti őket, de nem tudják? Vagy: érinti őket, de mégsem érdekli őket?
Ezt az olvasatot támasztja alá a cikk harmadik része, ahol most már tudományos érvmenettel aládúcoltan jelenti ki, hogy az erdélyi magyarságtól nem szabad elvárni, hogy tudjon arról, illetve foglalkozzon azzal, ami őt érinti:
„…az talán világos, hogy Borbély András nézőpontja az etnopolitikát illetően elhibázott: az vitathatatlan, hogy az általa felsorolt problémák és hiányosságok súlyos adottságai az erdélyi magyar kisebbséghez tartozó emberek mindennapjainak, amivel normális viszonyok között valóban foglalkozniuk kellene az köz ügyeit intéző politikusoknak, ám tévedés azt gondolni, hogy azok fontosabbak egy kisebbségi közösség tekintetében, mint az etnopolitikai célkitűzések, azaz, a román állam és az erdélyi magyarság közötti viszony megnyugtató rendezése. Egy kisebbségi közösség közvéleményétől megítélésem szerint alaptalan dolog elvárni a Borbély András által leltárba vett problémák többsége iránti érzékenységet és az ebből fakadó közösségi akaratképző potenciált, ha az erdélyi magyarok zöme nem érzi biztonságban a közösség jövőjét (hogy miért, arról még lesz szó alább). Úgy tűnik tehát, hogy Borbély András az etnopolitikát tekinti amolyan ’úri huncutságnak’, amely eltereli az RMDSZ politikusainak a figyelmét a valós társadalmi problémákról.”
Az érvelés itt is hasonló mintát követ, mint a cikk elején, azonban kiegészül egy, az etnopolitika széles körű politikai relevanciáját alátámasztó érvelésnek szerintem ellentmondó következtetéssel. Mint mondja, „normális viszonyok között” mindazzal foglalkozni kellene, amit én említeni merészeltem. Pusztán abban tévedek, hogy „normális állapotnak” tekintem a kisebbségi állapotot, illetve a domináns és nondomináns etnikai csoportok létezését.
Mindössze három bekezdéssel korábban azonban maga Salat Levente említette annak a zürichi kutatásnak az eredményeit, amely szerint az etnopolitikai mobilizáció és ellenmobilizáció nem valamiféle kivételes állapot sajátossága, hanem mindenhol jelen van, ahol vita tárgyát képezi, hogy ki birtokolja az államot, milyen nyelven lehet az állam intézményeiben kommunikálni, milyen lenne a mindenki érdekeit tükröző államszerkezet, stb.. Mint mondja, „a világ hozzávetőlegesen 200 államából legalább 180-ban ez a helyzet”. Ha pedig ez így van, akkor nem logikus, hogy azt a szituációt, amelyben domináns és nondomináns csoportok etnopolitikailag mobilizálódnak és ellenmobilizálódnak, valamilyen kivételes állapotnak kell tekinteni, és erre hivatkozva minden más típusú fogalmi keretrendszert és politikai gyakorlatot jogos hatályon kívül helyezni. Sokkal logikusabb lenne az, hogy az etnopolitikai perspektívát, a dominancia és alávetettség problematikáját az általában vett politikai gyakorlatok evidens és megkerülhetetlen összetevőjének, részösszefüggésének kell tekinteni, ám nem kizárólagosnak.
Hiszen az etnopolitikai problematika széles körű jelenlétéből és fontosságából miért kellene arra következtetni, hogy ahol van etnopolitikai mobilizáció és ellenmobilizáció, ott „alaptalan dolog”, mint Salat Levente mondja, elvárni az érzékenységet bármilyen más társadalmi, gazdasági és politikai probléma irányába? A világ 200 államából 180-ban akkor szintén „alaptalan dolog” másról gondolkodni, mint etnopolitikáról?
Salat Levente érvelésének abból a részéből, amely az etnopolitika kizárólagosságának jogosságát igyekszik alátámasztani, nekem inkább egy olyan következtetés adódik, hogy az etnopolitika még ott is politikai (vagy ahogy mondani szokás: ideologikus), ahol tisztán tudományos gyakorlatként állítja be magát, vagyis a politikai álláspont nem csak az elemzés tárgyaként, hanem nézőpontjaként is megjelenik. Hiszen egyfelől kivételes helyzetnek tekint egy statisztikai értelemben legalábbis „normális” állapotot („normális” annyiban is, amennyiben nem azt tekintjük az egyedüli „normális állapotnak”, hogy minden etnikai, rassziális vagy etno-rassziális jellegű identitásképződménynek külön állama legyen, hanem el tudunk gondolni méltányos multietnikus politikai közösségeket, államokat, intézményi szerkezeteket stb.). Másfelől e kivételes (valójában statisztikailag „normális”) állapotra hivatkozva az etnikailag mobilizált lakosságot távol akarja tartani mindenfajta szociális és gazdasági probléma iránti érzékenységtől, vagyis az etnopolitika nevében számos vonatkozásban depolitizálná az erdélyi magyar közösséget.
Úgy tűnik, az etnicitást olyan prepolitikai adottságnak, „szubsztanciának” tekinti, amelynek vitatása jogosan esik politikai cenzúra alá a monopolpárt szóvivője részéről, sőt e vitatás sérti a közösség etnikai érzékenységét, ezért jogosnak tartja a politikai közösséget is az etnikai kártyára hivatkozva depolitizálni, minden más, az életét egyébként szerinte is „vitathatatlanul” érintő kérdést illetően politikailag deaktivizálni, miképpen az etnopolitika aktuális hogyanját is kérdés nélkül hagyni.
Szeretném leszögezni, hogy e nem egészen meggyőző érvelés ellenére is
vitathatatlan” számomra, hogy az a dimenzió, amit etnopolitikának nevezünk, része kell hogy legyen az erdélyi magyarok politikai perspektívájának.
Számomra is kétségtelen, hogy számos olyan strukturális hátrány és sérelem éri az erdélyi magyarságot (amelybe beleértem a vele etnikailag és etno-rassziálisan nem homogén csoportokat is: magyar romákat, magyar örményeket, magyar zsidókat stb.), amelyek nondomináns etnikai státusából fakadnak Romániában, s ez egyelőre így is fog maradni. Amit vitatni kívánok, az az, hogy:
- az etnopolitika önmagában elégséges eszköztár lenne az erdélyi magyarok emancipációjához
- s amennyiben elfogadjuk, hogy nem elég, továbbra is ezt kell-e átfogó keretnek tekinteni, minden mást ezen keresztül kell-e megszűrni
Paradox módon Salat Levente érvelésének egy másik vonulata is jogossá teszi ezeket a kételyeket. Hiszen implicite azt állítja, hogy az RMDSZ-nek nem érdeke elismernie saját harminc éves, szerinte „de facto autonómiá”-nak tekinthető intézményépítési sikereit, hiszen abból az következne, hogy az etnopolitikai program által az adott keretek között kitűzhető célok jelentős részben már megvalósultak, mögöttünk vannak. Ami persze nem jelenti azt, hogy már minden rendben van, hanem csak azt, hogy amit ezzel a programmal és eszköztárral a jelen viszonyok között el lehet érni, azt elérték. Amiből meg az következnék – még szerinte is, aki védelmezi az etnopolitikát –, hogy más, az etnopolitikát kiegészítő, vagy azt átkeretező „politikai narratívára” lenne szükség.
Úgyhogy sem logikailag, sem az RMDSZ etnopolitikai teljesítményét elismerő álláspontja szempontjából nem érthető számomra, miért ragaszkodik Salat Levente az etnopolitikai kizárólagosság téziséhez. Ha az egyszerűség kedvéért föltesszük, hogy a társadalomtudomány tárgya az ember-ember közti viszonyok összessége, az emberi viszonyokból szövődő társadalmi valóság, a politikát pedig úgy, mint ezeket a társadalmi viszonyokat tudatosan alakító cselekvés, akkor nem látom be, mi lenne a döntő érv arra, hogy kisebbségi helyzetben a társadalmi viszonyok komplexitását az etnikai dimenzióra korlátozzuk. Azzal együtt sem látom be, hogy elismerem az etnopolitikai dimenziónak mint az egyik valóban önálló tényösszefüggésnek a létét és fontosságát az erdélyi magyarok vonatkozásában.
Másfelől abban sem vagyok biztos, hogy azon okok, amelyek az erdélyi magyarok etnikai szorongását és létbizonytalanság-érzését okozzák Romániában, egytől egyig a nondomináns etnikai státuszra vezethetőek vissza, s nem éppenséggel azon szociális, gazdasági, intézményi és politikai okok némelyikére, amelyeket én említek, s amelyeknek nincs közvetlen közük a nondomináns szituációhoz, hanem másféle kontextuális meghatározottságokból is következhetnek. Persze, akinek csak kalapácsa van, az mindent hajlamos szögnek látni. Vagyis könnyen lehet, hogy
hajlamosak lettünk – éppenséggel az etnopolitikai keret kizárólagossága miatt – mindenféle szorongásainkat etnicizálni,
ami ráadásul elszigetelő mechanizmusként hat, és megakadályozza, hogy bizonyos problémák esetében az etnikai „mikró-univerzumon” kívüli szövetségeket és szolidaritást tanúsítsunk, illetve várjunk el.
Etnopolitika és/vagy osztályharc?
Salat Levente hármas szerkezetű osztályozása szerint „az etnopolitika annak a megfelelője, mint amit az első paradigma logikája szerint az osztályharc fogalmával írunk körül, a második paradigmában pedig az egyéni szabadságjogok kivívásáért és alkotmányos szavatolásáért folyó közdelemnek tekintünk.” Csakhogy Salat nem egyszerűen az etnopolitika, hanem az etnopolitika kizárólagossága mellett érvel, amiből az következik, hogy etnopolitika szerinte helyettesítheti is az osztályharc és a szabadságjogi küzdelmek révén elérhető emancipációt. Ez igencsak problematikus állítás. Mivel az osztály fogalma ebben a vitában is vörös posztónak számít, illetve a fogalmat félreértések övezik, a továbbiakban csak ezzel foglalkozom, a keretek és a hiányzó kutatások szabta leegyszerűsítéseket is vállalva.
Hadd kezdjem azzal, hogy az osztálypozíció nem azonos jelentésű a társadalmi státusszal, társadalmi réteggel, társadalmi ranggal és hasonlókkal. Az osztálypozíció a tőkéhez viszonyított pozíciót jelent, mégpedig a tőkének akár több (gazdasági, társadalmi, politikai, szimbolikus) dimenziójához viszonyított pozíciót. Az osztály tehát relacionális kategória, amelyet a domináns tőkés termelési mód és az ez által determinált társadalmi (erő)viszonyok „osztanak ki” az egyének, illetve társadalmi csoportok számára. Fontos még megjegyezni, hogy „termelésen” ebben a fogalmi keretben nem egyszerűen szűken vett „gazdasági tevékenységet” szoktak érteni, hanem a társadalmi élet egészének a termelését és újratermelését.
Hogy rögtön egy példát is mondjak: ha az RMDSZ kampányaiban és tényleges politikai gyakorlatában is unos-untalan egyfelől a gazdák, másfelől a vállalkozók (mintha a gazdák nem mezőgazdasági vállalkozók lennének) kapnak kiemelt szerepet, ahhoz ugyan
nyugodtan hozzábiggyeszthetik, hogy „magyar gazdákról” és „magyar vállalkozókról” van szó, attól az még nyílt és szemérmetlen osztálypolitika marad, amely ott ordít az RMDSZ naponta ránk ömlő kampányhadjáratában.
Nem kell különösebben elmélyülni a politikai-gazdaságtanban ahhoz, hogy ráeszméljünk az egyszerű tényre: egy vállalkozás esetén, amely élő munkát alkalmaz, az értéket nem maga a vállalkozó, hanem az alkalmazottai termelik, akik fölött kontrollt gyakorol, amikor munkájukat bérbe veszi a vállalkozó. Mint a termelőeszközök (pl. az állótőke), a know-how, az üzleti kapcsolatok stb. birtokosa jövedelme nem a saját bérmunkájából származik, hanem egyszerűen abból a relacionális tényösszefüggésből, hogy tőkét birtokol, mások pedig nem rendelkeznek ilyesmivel, így kénytelenek neki dolgozni.
A tőke-munka antagonizmusból levezethető osztálypozíciók két ideáltipikus esete, a bérmunkát végző munkásosztály és a termelőeszközöket birtokló tőkésosztály között, mellett persze számtalan átmeneti kategória létezik. Számos olyan „alvállalkozó” van például az építőiparban, akik jogilag ugyan vállalkozók, ténylegesen azonban munkások, mivel vállalkozásukban a termelés java részét ők maguk végzik, vagy épp csak minimális profitra tehetnek szert a nagytőkések által uralt ipari mezőben, akiknek ki vannak szolgáltatva. Vállalkozói státusuk így a „vállalkozóbarát gazdaságpolitika” porhintése pusztán, „hadd higgye magáról a szerencsétlen, hogy a maga ura” alapon, illetve a kizsákmányoltak közti mikróhierarchiák szerinti megosztottság, versengés és atomizáltság fenntartása és újratermelése érdekében. Olyan példa is sok akad, hogy egyes politikusoknak mondjuk nincsen semmilyen tőkevagyon a nevükön, politikai tőkéjükből (pozíciójukból) adódóan azonban, amely lehetővé teszi, hogy ösztönözzék a tőkebarát környezet létrejöttét, „járandóságot” zsebelnek be a „fejlesztésekből”. Ahogy az is előfordul, hogy a gazdasági és a politikai tőkésosztály résztvevői tőkéjüket kulturális hegemóniává, vagyis domináns kulturális-tudományos-ideológiai narratívává tudják átfordítani, amit azok is elsajátítanak, akik alávetett pozícióban vannak.
Amikor tehát „vállalkozóbarát gazdasági környezetről” visszhangoznak az RMDSZ-pulpitusok, akkor az egyértelmű állásfoglalás azok mellett, akik már rendelkeznek tőkével, birtokolnak termelőeszközöket, tőkejövedelmük van, azaz nem kényszerülnek arra, hogy puszta testi vagy szellemi képességeiket áruba bocsájtva bérmunkát végezzenek.
Ám akiket az RMDSZ-politikusok rendre ekként kiemelnek, egészen biztosan az erdélyi magyarság egy szűk kisebbségét alkotják. A vállalkozóbarát politika azt jelenti, hogy az RMDSZ nyíltan és szemérmetlenül a tőkét, a tőkével rendelkező társadalmi osztályt, azaz egy szűk kisebbséget támogat, és ezt ki is mondja, nem pedig azt a többséget, akik ezen osztályoknak konkrétan az értéket (tőkejövedelmet, profitot stb.) termelik, magyarul: akik a munka java részét elvégzik.
Tájainkon persze úgy szokás gondolni, hogy a vállalkozó jótevője az alkalmazottaknak azzal, hogy munkát biztosít számukra. Az RMDSZ politikusai is láthatóan meg vannak győződve arról, hogy ha támogatják a vállalkozókat (értsd: a tőkét), akkor az embereket magukat támogatják, hiszen „munkahelyeket teremtenek”. De miféle jótétemény az, amely valójában színtiszta kényszeren alapul, hiszen akik bérmunkát végeznek, azok nem szabad elhatározásból teszik ezt – bár a formálisan-jogilag „egyenlő felek”, a tőkéhez viszonyított pozíció szempontjából azonban nagyon is egyenlőtlen felek között megkötött munkaszerződés jogi bálványa ezt az illúziót kelti –, hanem egész egyszerűen azért, mert nincsen más opció: bérmunka itthon, vagy bérmunka külföldön.
Hogy megint példát is mondjak: a pár éve Gyergyóditróban a Srí Lanka-i vendégmunkások körül kialakult konfliktus megértéséhez, és a kisközösségnek a román liberális-mainstream médiában kialakult megbélyegzésével szembeni védelméhez is nélkülözhetetlen lett volna az osztályperspektíva. Hiszen valójában a vállalkozóval szembeni kiszolgáltatott viszony és a globális munkaerő-migrációs folyamatoknak való kitettség, tehát nyilvánvalóan a tőke-munka antagonizmus képezte a konfliktus mélyebb gyújtópontját. Úgy gondolom, hogy igenis van felelőssége abban a politikai és értelmiségi elitnek, hogy nem áll rendelkezésre olyan politikai-gazdasági narratíva és fogalmi apparátus az erdélyi magyar közbeszédben és politikai nyilvánosságban, amely az ilyen bonyolult politikai-gazdasági konfliktusok és érdekfeszültségek kapcsán kialakult vitákat anélkül tenné lefolytathatóvá, hogy ne lehessen az ügyet az „elmaradott, provinciális, rasszista magyarok” román liberális sémába beletuszkolva ad acta helyezni – mely sémát ráadásul aztán a magyar értelmezők is interiorizálnak és a közösséget belülről is megosztó „rasszista székelyek” narratívájaként visznek tovább.
Egy szocialista politika kiindulópontja így nem valamilyen szubjektív ideológiai hagymáz, mint azt némely bánatos erdélyi értelmiségiek vizionálják, hanem alapszinten a munkaszerződések és munkajogok által szabályozott termelési viszonyoknak, illetve a társadalom számára rendelkezésre álló termelőeszközök (a termőföldektől az egyetemekig) tulajdonlását szabályozó jogi viszonyoknak – amelyeket a kapitalizmusban mindközönségesen a szabad, piaci magánviszonyok közé, tehát a politikamentesség szférájába szokás sorolni – a politika, tehát a közügyek szintjén való kezelése. Hiszen hogyan ne lenne politikai az, amit maga az állam és a jog ír elő és szabályoz, és hogyan ne lenne közérdek mindaz, amin végső soron még az etnikai kisebbségek létfenntartása is alapszik?
Etnikai közérdek és osztályérdek
Hogyan érinti mindez az etnopolitika kizárólagosságának kérdését? Az etnopolitikát vélhetően azért tekinthetik hívei megkérdőjelezhetetlennek és kizárólagosnak, mert a nondomináns etnikai pozíció, az ellenséges politikai környezet és más körülmények azt a hatást keltik, hogy az etnopolitika az erdélyi magyarság közös érdekeit fejezi ki, sőt az egyetlen reális közös érdek itt éppenséggel az etnikai pozícióból levezethető érdek. Az etnopolitikai kizárólagosság görcsös követelése mögött egy etnikailag meghatározott közérdek föltevése húzódik meg, amit úgy is szoktak nevezni, hogy a „megmaradás” érdeke. De akár létfenntartásnak is mondhatnánk, hangsúlyozva ezzel, hogy a kisebbségi megmaradásnak politikai-gazdasági dimenziói és feltételei is vannak, hacsak nem akarunk kizárólag székely zászlókkal és más szimbólumokkal táplálkozni.
Azonban egy olyan szempont, amely az erdélyi magyarságot nem az etnikai érdek, hanem az osztálypozíciók szerinti érdekek felől vizsgálná, esetleg fényt deríthetne arra, hogy az erdélyi magyarság számára nem egyetlen közérdek létezik csupán, s hogy mondjuk nem a vállalkozók a gazdaság, pontosabban a közös élet anyagi és szellemi termelésének kizárólagos, sőt nem is a legfontosabb szereplői. Gyanút foghatnánk, hogy az etnopolitika, ebből a nézetből legalábbis, az egymással szemben álló (osztály)érdekek kibékítésének, az „osztálybékének” az ideológiája, miként arra is, hogy
az RMDSZ-nek magának is van osztálypolitikája, mely azonban korántsem fejezi ki az erdélyi magyarság közösségi érdekeit, hanem annak csak egy szűkebb, eleve privilegizált frakcióját képviseli.
Hisz elvégre is az osztálypozíció léte nem ideológiai döntés kérdése, hanem társadalmilag objektív, bár történetileg alakulásban lévő és alakítható adottság vagy viszonyrendszer – merőben ugyanúgy, ahogyan az etnikai pozíció –, amely akkor is van, ha Csoma Botondnak, Kelemen Hunornak, vagy akárki másnak momentán nincs érkezése tudomást venni róla. Sőt még akkor is létezik, ha történeti, ideológiai vagy politikai okokból nem alakulnak ki, vagy éppen anatéma alá esnek bizonyos társadalmi osztálypozíciókat kifejező identitások (régiesen: „osztálytudatok”). Melyek így, értelemszerűen, nehezen mutathatók ki attitűdöt, értékrendet és hasonlókat vizsgáló kérdőíves szociológiai kutatással. Az osztálypozíció ugyanis nem az emberek tudatában, hanem a körülményeikben, a magától értetődőnek, mintegy természetesnek tűnő társadalmi, termelési és érintkezési viszonyaikban gyökerezik. Mindez nem feltétlenül és szükségképpen válik tudatossá és identitásképző tényezővé, főként ha az „ideológiatermelő osztály”, az értelmiség és az érvényben lévő kulturális minták le is tiltják, megbélyegzik vagy gúnyolják – vagy a levitézlett polgári individualizmus, vagy a nemzetiséget esszencializáló etnicizmus, vagy egyszerűen csak egy perspektívátlan nihilizmus felől – bizonyos osztálypozíciók politikai kifejezését és érdekeinek képviseletét.
Mentségükre legyen mondva, nem ők tehetnek róla, hogy az egészen a második világháborúig Erdélyben erős pozícióban lévő, valójában nemesi többségű és dominanciájú, de „polgárivá” átsilizált magyar tőketulajdonos réteg erejét – mint azt kicsit sem marxista történelmi munkákból is világosan ki lehet olvasni – valóban megtörte egyfelől a román „nemzetépítési folyamat” (ha jól értem, az etnopolitikai eszköztárban így nevezik a szocialista iparosítást és urbanizációt), másrészt az államszocialista osztálypolitika, amely tömegével proletarizálta a régi, rendies parasztságot és cselédséget, és kisajátította az „úri rendek” dominálta kisebbségi tulajdont. Ez vonult be például Kolozsvár „elrománosításának” narratívájaként a népi emlékezetbe. Másfelől ugyanebben az időszakban épültek föl a székelyföldi városok is – „elrománosítás” nélkül.
A folyamat bonyolult, és nem ugyanúgy érintette az erdélyi magyarság egészét, s főként nem a különböző osztálypozíciókat elfoglalókat. De ezt az „osztálytraumát”, az erdélyi magyarság osztályszerkezetének történeti átalakulását, illetve a korábban rendies szerkezetű, tehát igencsak aszimmetrikus arányokat mutató kisebbségi tulajdon „szocialista” átalakítását is jó lenne végre nem csak etnopolitikai polaritások mentén („a románok elvették”) megérteni és elemezni.
Biztos-e például, hogy a kisebbségi emancipáció netovábbja az, mint ahogyan azt Kelemen Hunor meghatottan előadja, ha a korábban magyar úri-nemesi, később a román állam által államosított tulajdont manapság a magyar állam visszavásárolja saját magának?
Biztos-e, hogy ettől az erdélyi magyar kisebbségi tulajdon egyáltalán gyarapszik, hacsak nem abban az értelemben, hogy az erdélyi magyarságot mint olyat Orbán Viktor a saját politikai tulajdonaként veszi kezelésbe? S még ha netán gyarapszik is, demokratikusabb szerkezetű lesz-e?
Nem úgy van-e inkább, hogy az etnikai közérdek és a „szimbolikus nemzetegyesítés” etnopolitikai narratívája által fedezetten is gátlástalan vagyonkoncentráció és az erdélyi magyar közösség politikai-gazdasági leuralása zajlik?
Azt sem ártana tisztábban látnunk, hogy az elmúlt közel harmincöt év neoliberális kapitalista rezsimje alatt, melyet a politikai nyilvánosság szintjén itthon mindmáig senki nem kérdőjelezett meg, összességében jobb, avagy rosszabb lett az erdélyi magyarok osztályhelyzete (a tőkéhez viszonyított pozíciója). Mindez a román államhoz való viszony mellett – és nem helyett! – egy másik dimenzióban is érthetőbbé tehetné helyzetünket, és talán politikai cselekvőképességünk körét is bővítené.
Már e történeti folyamatok megértéséhez is jó szolgálatot tehetne néhány szisztematikus osztályelemzés, mely kimutathatná, hogy nem csak a román államnacionalizmus és magyarellenesség az egyetlen releváns politikai dimenzió itt. Mert éppenséggel – és kicsit konkrétabban – az erdélyi magyarok középosztályi pozíciójának meggyengülése, a kiszámítható életpályamodellt ígérő középosztály alatti pozíciók kigyérülése, az erdélyi magyar társadalmon belüli fölfele irányuló mobilitási pályák szép lassú rövidre zárulása, és a munkásosztály instabil és kiszolgáltatott gazdasági helyzete is okozhatja azt az etnikai szorongást vagy létbizonytalanságot, amelyre az etnopolitikai mobilizáció az erdélyi magyarok körében olyan evidensen apellálhat.
Ezek az okok nem a román államnacionalizmushoz köthetők, hanem az egyébként a román politika fősodor egésze által is támogatott, de annál jóval szélesebb körű neoliberális politikai-gazdasági rezsimhez, amelynek az RMDSZ is kritika nélkül – bár talán öntudatlanul; mint a nép Salatnál: érinti, de nem érdekli őket – aláveti magát.
Pedig ki tudja, még az is lehet, hogy – Csoma Botond szóhasználatát kölcsön véve – „észszerű komplementaritást” fedezhetnénk fel az etnikai és az osztálypozíció együttes alkalmazásával. Mi több, talán észszerű politikai alternatívát is találnánk, ha a sosemvolt domináns tulajdonosi polgárság és a sosemvolt etnikai homogenitás föltétlen visszaóhajtása helyett olyan politikai-gazdasági programot barkácsolnánk össze, amely a magyarság azon számbeli többségének az osztályhelyzetével, életlehetőségeivel és óhajtásaival is számot vet, akik – objektív, azaz a társadalmi-termelési viszonyokból következő okokból – már sosem lesznek sem vállalkozók, sem tőkések, sem polgárok, miként Csoma Botond, aki a jelek szerint lélekben most már mindörökre erdélyi magyar kispolgár szeretne maradni.
