Igazságvizsgáló

Hát igen, a nép szaváról, a nép szavának fontosságáról kellene valamit írnom, de már nem a nyomtatott Népszavában, hanem kizárólag az online újságban. Sem nosztalgiázni, sem drámázni nem akarok, mindössze arra hívom fel a figyelmet, hogy van abban valami keserű irónia, hogy a napilap alig néhány héttel az Orbán-rezsim elsöprése után szűnik meg.

Nem ismerem közelről a lap belső életét, küzdelmeit, az egyesek szerint fausti alkunak beillő megegyezést, amely állami hirdetésekkel tette lehetővé a Népszava fenntartását, de a végeredményt ismerem: a lap következetesen, tényszerűen és egyértelműen mutatta be, hogyan és mivel tette tönkre Magyarországot 16 éven át Orbán Viktor.

Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy a függetlenségétől még nem megfosztott korábbi Index vagy Origo is tett engedményeket a hatalomnak, mint ahogy a gazdaságilag erős RTL is. Sőt még az Egyesült Államok legerősebb, legbefolyásosabb médiavállalatai is kénytelenek meg-meghajolni a hatalmával visszaélő Trump elnök előtt. Ettől még az ott dolgozó médiasztárok és médiamunkások is dolgozhatnak tisztességesen, meg az itteniek is. Szóval csak lassabban a testtel – mondom azoknak, akik most a magasztos, tiszta erkölcs nevében gyorsan rárontanak az áldozatra.

De nem ezért írok a nép szaváról, hanem azért, mert bár Orbánék a legkülönbözőbb mocskos módszerekkel szerezték meg, hajtották uralmuk alá, vagy legalább próbálták befolyásolni a teljes magyar médiát, a nép szava mégis hallható maradt a kormánytól többé-kevésbé vagy akár teljesen független médiában, és az új technológiák következtében lényegében mindenhol. Még Orbán Facebook-oldalán is lehetett olvasni maró kritikát, és nemcsak szerkesztőségek, hanem a közélettel foglalkozó magánemberek is képesek voltak maguknak nagy nyilvánosságot teremteni. Vagyis miközben egy kifinomultan ügyeskedő puha diktatúra igyekezett mindent és mindenkit ellenőrizni, a társadalom szépen kicsúszott a fojtófogásból.

Hogy a Népszavának sikerül-e életben maradnia, nem tudom. Ehhez is, az új megoldásokhoz, ötletekhez, új technológiához is kell pénz, és valószínűleg egy egész korábbi szerkesztőséget nem lehet változatlanul fenntartani. Látjuk, hogy az egész világon visszaszorulóban van a hagyományos sajtó, hát még annak a nyomtatott része, az új világot pedig inkább új szereplők építik ki, nem annyira a régiek. És mégis hadd kérdezzem meg csendesen: nem tartozna-e hozzá a magyar kulturális örökség fenntartásához, hogy belátható ideig még fenntartsák a hagyományos napilap-sajtót? A hozzánk hasonló méretű vagy még kisebb, szomszédos Ausztriában vagy Szlovákiában, ha nem is virul, de él még a sajtónak ez a része, és ha néhány magyar milliárdos kísérletet tenne arra, hogy veszteségek árán is tovább működtesse a lapot, akkor talán szebben, békésebben, megértőbben búcsúzhatnánk a régi világtól.

Igen, a nyomtatott sajtó veszteséges, és előbb-utóbb kimúlik mindenképpen, de még nem halt meg, és párosítva az online újdonságokkal, talán képes lenne átadni valamit a hagyományos kultúrából a manapság csak telefont bámuló új generációknak. Nem állami pénz kell bele – isten ments, még csak az kéne megint! –, hanem olyan mecénási pénz és főleg elhatározás, hogy ebben a divatból kifutó, mégis értékes formátumban is érdemes hozzátenni valamit a demokratikus közélethez, nyilvánossághoz, kultúrához.

Hetilapok, magazinok még vannak, könyv még létezik, az újságot, mint mindennapi tárgyat és tartalmat nemcsak az idősebbek, de a tizenévesek is felismerik, legföljebb érdektelennek, unalmasnak tartják, és nem veszik a kezükbe. Mielőtt az újságok múzeumba kerülnek, talán érdemes volna a megmentésre méltókat lélegeztető gépre tenni. Abból van elég. Mert a nép szavát érdemes a legkülönbözőbb formában és eszközökkel meghallgatni és közvetíteni. Hogy emberibb módon élhessünk együtt.

Megjelent a Népszava-online Vélemény rovatában 2026. május 30-án.