Az áltudományos elméletek sokszor kapcsolódnak össze tudománytagadással vagy a tudományt középpontba állító összeesküvés-elméletekkel. Ha valakinek nincs bizalma a tudomány iránt, akkor az olyan retorika is, ami ellenségképet kreál a tudományból, hatásos tud lenni. Többek között erről beszélt interjúnkban Falyuna Nóra nyelvész, tudománykommunikációs szakértő, akit Boldogkői Zsolt kérdezett.
– Boldogkői Zsolt: Hogyan változott a tudománykommunikáció szerepe az utóbbi években, az infodémia, az álhírek, a dezinformáció és az igazságon túli világ korában? Izgalmas inkább ez a világ, mert van mit kutatni, vagy inkább kiábrándító?
– Falyuna Nóra: Azt gondolom, a tudománykommunikációnak inkább a jelentősége és hatékonyságának körülményei, szempontjai változtak az utóbbi időben. A jelenlegi meghatározó információs és kommunikációs környezet, az online tér számos lehetőséget, de kihívást is jelent a tudománykommunikáció számára, például azt, hogy a tudományos dezinformáció könnyebben, gyorsabban és nagyobb hatókörben terjedhet. Ez hangsúlyosabbá tette a hatékony tudománykommunikáció jelentőségét, hiszen rengeteg olyan megtévesztő vagy megtévesztésre alkalmas tartalom készül és terjed, ami akár az egyén, akár a társadalom életében okozhat ártalmakat. A tudománykommunikáció-kutatás régóta felhívja a figyelmet arra, hogy az a „hagyományos” megközelítés, ami a tudományos ismeretek puszta átadására fókuszál (ez az ún. deficitmodell) önmagában nem elégséges, ebben a környezetben pedig különösen nem. Ismerni és érteni kell egyrészt a környezetet, amelyben a tudományos dezinformáció terjed, azt, hogy mi motiválja ezek létrehozását és terjesztését, és azt, hogy milyen körben és miért tudnak meggyőzővé válni; másrészt azt a kontextust, amelyben tudománykommunikációt végzünk. Hiszen a tudománykommunikáció módját, formáját, célját és sikerét számos tényező befolyásolja, egy igen összetett kontextusban zajlik, ezért nem minden helyzetben ugyanaz a tudománykommunikációs gyakorlat a célravezető.
– Az online tér, a közösségi platformok csak felszínre hozták a korábban is meglévő irracionalizmust, vagy erősítő hatással is vannak erre?
– Az online világ kialakulásától kezdve rengeteg kulturális és társadalmi változást hozott magával, és inkább kölcsönhatásról érdemes beszélni. Változás, hogy sokkal több információhoz lehet hozzáférni széles körben, illetve nemcsak hozzáférni, hanem előállítani és változtatni is azokat. Az internetfelhasználó már nemcsak passzívan befogadhatja az elérhető tartalmakat, hanem bárki gyárthat és megoszthat tartalmat. Az információ mennyisége óriási, így egyrészről sokkal szélesebb körben tudja megválasztani mindenki azt, hogy mit szeretne fogyasztani. Másrészről viszont az információmennyiség átláthatatlansága miatt sokkal szelektívebb is a figyelem, aminek jó eséllyel a már meglévő hiedelmek adják az alapot: azzal az információval fog foglalkozni az ember, ami amúgy is érdekli, amivel egyetért. Ez erősíti az információs buborékokat, hiedelemkamrákat, amit az online algoritmusok is támogatnak a személyre szabott tartalomkínálással. A közösségi platformokon továbbá bárki megtalálhatja a hozzá hasonlóan gondolkodókat, akikkel erősíthetik egymás véleményét. Mindez pedig a bizalom szempontjaira, és általában az információhoz való viszonyulásra is hatással van: milyen információforrást tart hitelesnek vagy megbízhatónak valaki.
– Mi a véleményed a tudomány, illetve a tudományos gondolkodás népszerűsítésének helyzetéről hazai és nemzetközi szinten? Megfelelő a szakemberek hozzáállása ehhez a kérdéshez, vagy többet kellene tenni a közgondolkodás javításához? Milyen hatékony módszerek léteznek erre? Milyen retorikai eszközökkel lehetne meggyőzőbbé tenni a tudományos állításokat?
– Azt gondolom, mind hazai, mind nemzetközi színtéren vannak kiváló kezdeményezések, ugyanakkor a tudománykommunikáció-kutatás bővítésére, eredményeinek és szempontjainak hatékony gyakorlatba ültetésére szükség van. A hatékony gyakorlat tudja ötvözni a különböző tudománykommunikációs modelleket, hiszen különböző célközönségekkel különböző kommunikáció lesz a sikeres, és ezt nagyon fontos szem előtt tartani: több célközönséggel, többféle helyzetben, csatornán, változatos célokkal valósul meg a tudománykommunikáció. Az ebben részt vevők pedig, mint bármilyen kommunikációban, nemcsak különböző ismeretekkel, de különböző igényekkel, szándékokkal, tapasztalatokkal, hiedelmekkel vesznek részt, amik mind befolyásolják az információbefogadását. Az az elgondolás, hogy a tudományhoz való hozzáállást kizárólag az ismeretek hiánya, a laikusok „tudatlansága” befolyásolja (vö. deficitmodell), épp ezért is kritizált. Ezért fontos, hogy ne pusztán tudománynépszerűsítésre és puszta tudományos ismeretterjesztésre helyeződjön a fókusz, hanem a releváns ismeretek átadására. Ebben az információs zajban nem a még több, hanem a még jobb információ átadása a lényeg. A kulcs az érthetőség, ami pedig nem kizárólag adott tartalom „lebutítását” jelenti, hanem azt, hogy releváns legyen, az ember motivált legyen arra, hogy feldolgozza az információt, tudja, hogy miért érdekes vagy hasznos számára az az információ. Ehhez a klasszikus kommunikációs gyakorlatok jó eszközöket adnak: legyen a figyelme felkeltve, kapcsolódjon a téma konkrét élethelyzethez vagy kérdéshez, legyenek példák, hasonlatok, metaforák, amik a bonyolult, sokszor absztrakt elméleti tudást kézzelfoghatóvá teszik. Jó retorikai módszer továbbá a keretezés, a storytelling. A kommunikációs csatornák már egy következő kérdés, ezek is meghatározzák a kommunikációs stílust, másként kell és lehet például a TikTokon kommunikálni, mint például egy újságcikkben, és ezek más lehetőségeket is kínálnak.
– Hogyan használják az áltudományos irányzatok a nyelvi elemeket, hogy hitelességet sugalljanak? Milyen módszerekkel lehetne a nyelvészeti kutatásokat közérthetőbbé tenni, hogy ellensúlyozzák az áltudományos narratívák befolyását?
– Az áltudományos tartalmak, ha van megtévesztési szándékuk, sok esetben úgy kívánnak hatással lenni, hogy magukra öltik a tudományosság látszatát, kialakítva azt a képet, hogy a tudományos diskurzus részei, rendelkeznek a tudomány tekintélyével és hitelességével. Mondhatjuk úgy, hogy van egy forma, amit megtöltenek olyan tartalommal, ami nem igazán illeszkedik a formába. Ehhez kiváló eszköz a tudományos kommunikáció jellemző elemeinek, például a szaknyelvnek, tudományos hivatkozásoknak vagy titulusoknak a használata vagy mímelése. Ezek a tudományon belül mutatják a szakértő hozzáértését, jártasságát és relevanciáját adott területen vagy témában, és segítik a szakértők közötti kommunikációt, de egy nem hozzáértő számára nem feltétlenül érthető ezek tartalma, szerepe vagy megbízhatósága – épp ezért lehetnek megtévesztők vagy megtévesztésre alkalmasak. Azzal szoktam érvelni, hogy a hatékony tudománykommunikációnak az is a része, hogy a tudomány működéséről is tud jól kommunikálni. Tudományosnak tűnő tartalmak esetében nemcsak a tartalom, de a forma is rendkívül lényeges. Saját kutatásaim alapján pedig azt is gondolom, az áltudományos vagy tudománytagadó, vagy tudományellenes tartalmak kommunikációs szempontú elemzése jól használható szempontokat ad a hatékony, a nyilvánosságot és a célközönséget valóban ismerő tudománykommunikációs stratégiák kidolgozásához. Ezek feltérképezése segíthet a tudománykommunikációs szereplőknek, hogy megalapozzák az adott kommunikáció kontextusát és üzenetét.
– Szerinted az iskolai oktatás világszerte megfelelő képzést ad a gyermekeknek és a fiataloknak a modern világban való tájékozódáshoz, ideértve az információdömping és a manipuláció kezelését is?
– Nem foglalkozom oktatáskutatással, így nem tudom hitelesen felmérni az oktatási programok felépítését vagy minőségét. Viszont az információmanipuláció problémáinak kezeléséhez szükséges kritikai készségeket, az információtudatosság kompetenciáját elsajátítani kulcsfontosságú valamennyi korosztálynak, így azoknak a generációknak is, akik már a digitális kultúra térnyerésében szocializálódnak. Ezt támogathatja az, ha a téma megjelenik az oktatásban, akár külön programként, akár ha az egyes szaktárgyak óráin nemcsak a tananyag átadására fektetnek hangsúlyt, hanem arra is, hogy milyen forrásokból juthatnak megbízható tudományos ismeretekhez az adott tárgyban.
– Az áltudományos és egyéb tudománytalan nézetek burjánzása jellemző az alternatív orvoslás területén. Milyen nyelvi eszközök és retorikai technikák dominálnak az ilyen tartalmak közvetítésében? Milyen tipikus érvelési hibákat lehet felfedezni ezekben?
– A különböző áltudományos elméletek kommunikációja között lehetnek különbségek például az érvelésben, források használatában attól függően, hogy milyen kontextusban jelennek meg, milyen szándékok vezérelhetik az elmélet megfogalmazását és terjesztését, hol terjed. Az irányok ugyanakkor körülbelül ugyanazok: a tudományos kommunikáció használata vagy mímelése, nem releváns hivatkozások használata, vagy releváns és megbízható források használata megtévesztő módon, nem hiteles szakértők feltűnése, érzelmekre, félelmekre, vágyakra hatás. Az egészségügyi dezinformáció esetében pedig különösen kulcsfontosságú, hogy az emberek életében fontos szerepet tölt be az, hogy információhoz jussanak egészségről, betegségekről, életmódról, gyógyszerekről, és több okból is fordulhatnak a tudományon kívül más információforrásokhoz: nem kapnak kielégítő vagy érthető tájékoztatást, nem váltak be a javasolt gyógymódok, elvesztették bizalmukat, tehetetlenségüket és kiszolgáltatottságukat szeretnék kompenzálni, reményt, támogatást keresnek. És minél több információt keres az ember, annál több ellentmondásba is ütközhet a hiteles információk között is. Azt a döntést pedig, hogy kiben bíznak és mit hisznek el, milyen ajánlásokat fogadnak el, nagyban meghatározzák az egyéni hiedelmek, érzelmek, meggyőződések, illetve az egyén társas környezete is. Mindez pedig kihasználható.
– Miért olyan vonzóak vajon az áltudományos magyarázatok egyes emberek számára?
– Ez rendkívül sok tényezős. Egyrészt ha az ember bízik a tudomány tekintélyében, de bármely kérdésére nem kap választ a tudománytól, vagy nem ért egyet azzal, akkor egy olyan magyarázat, amely tudományosnak tűnik, és egyben támogatja is az elképzeléseit, azt jó eséllyel elfogadhatja hitelesnek. A tudományon belül is számos vita zajlik, a szakértők nem mindenben értenek egyet. Ezekkel az akár kifejezetten ellentmondásos szakvéleményekkel is találkoznak az emberek, és ezek esetében is eldönthetik, hogy melyiket tartják a maguk számára elfogadhatónak. Erre kiváló példa lehet a Covid19-pandémia körüli infodémia. Rengetegen vettek részt a kommunikációban, és a dezinformáció is széles körben terjedt. Egy ilyen éles helyzetben a nyilvánosságban megjelenő szakértői megnyilatkozások közti ellentmondásokra való reflexió kulcsfontosságú, ami azért is alakulhatott ki, mert a tudományos kutatás és a tudománykommunikáció egy időben zajlott. Folyamatosan láttak napvilágot új tudományos információk, még nem lektorált tudományos publikációkat tettek közzé preprint felületeken, amelyek között voltak, amiket visszavontak, de addigra már a közösségi médiában például elterjedtek. Ezért is fontos magáról a tudományról való kommunikáció is. Másrészt, ha egy áltudományos tartalomnak van szándéka, akár megtéveszteni, akár befolyásolni, akkor sok esetben nemcsak a tudományosság látszatának kialakítása jellemzi a kommunikációját, hanem az érzelmekre hatás is: nagyívű ígéretek, reménykeltés, a saját élet feletti kontroll megélése. Harmadrészt az áltudományos elméletek sokszor kapcsolódnak össze tudománytagadással vagy a tudományt középpontba állító összeesküvés-elméletekkel. Ha valakinek nincs bizalma a tudomány iránt, akkor az olyan retorika is, ami ellenségképet kreál a tudományból, hatásos tud lenni.
– A koronavírus pandémia idején sokan – köztük a tudományban bízó laikusok is – szembesültek azzal a ténnyel, hogy a tudomány nem képes határozott jóslásokat adni például a járvány pontos történéseit illetően. Csökkentette ez vajon a tudomány iránti bizalmat?
– A legutóbbi Eurobarometer-felmérés alapvetően a tudományról alkotott pozitív képről számol be, ugyanakkor a tudomány iránti kritikus meggyőződésekről is számot ad. Nehéz megállapítani ok-okozati viszonyokat, ugyanakkor a tudománykommunikáció-kutatás ezzel kapcsolatban is hangsúlyozza, hogy a tudomány valósághűbb ábrázolása és kommunikációja fontos tényező a tudomány iránti bizalom formálásában.
– A járvány idején volt egy hangos médiaceleb társaság, akik a demokrácia, a szabadság és az önrendelkezés jogáért álltak ki, kritizálván az elzárásokat és gyakorlatilag oltásfasisztának és inkompetensnek nevezték a szakembereket. Mindez nagy hasonlóságot mutatott az államellenes szuverén állampolgárok mozgalmának narratívájával. Nyelvészeti és kommunikációs szempontból, hogyan elemeznéd az érveiket?
– A szuverén állampolgárok mozgalmát idéző meggyőződések és viselkedésjegyek magyarországi megjelenésének kutatását épp a koronavírus-járványhoz kapcsolódó infodémia [információs járvány – u7szerk.] vizsgálatához kötődően kezdtem meg a Bolyai-kutatásom keretében. A covid idején nemcsak Magyarországon, hanem világszerte megjelentek ennek az alapvetően az USA-ból eredeztetett mozgalomnak a narratívái. Az eredeti mozgalom legfőbb meggyőződése, hogy az állam és valamennyi hatalmi ága illegitim, vagy nem is létezik, vagy az, hogy az Egyesült Államok egy cég. Ez az eszmerendszer különböző összeesküvés-elméleteknek, jogi vagy történelmi információk újra értelmezésének, és gyakran szélsőséges meggyőződéseknek a hálózata, amely különböző narratívákban fejeződik ki. Ezek az amerikai történelem és jogrendszer sajátos értelmezéseiből erednek, ezért más országokban a helyi viszonyokhoz illeszkednek, és sok eleme az eszmerendszernek nem jelenik meg más országokban. Kommunikációjukat tekintve az egyik legfontosabb jellemzője az áljogi nyelvezet kialakítása, ami nagyon hasonló az áltudományos nyelvezethez: jognak próbálja kiadni magát, és igyekszik elnyerni jogi jellegét, tehát a legitim jogi kommunikációs stílust és szövegszerkezetet használja, miközben olyan információkat közöl, amelyek nem illenek ehhez a formához. A kapcsolódó összeesküvés-elmélet miatt pedig egy olyan képet fest, hogy ennek az áljognak a képviselői az igaz, de elhallgatott „titkos jog” tudói. És ezzel vissza is lehet élni, például azt vizsgálom, hogy a tudományos dezinformáció narratíváiban és kommunikációjában is megjelentek ezek a meggyőződések és a nyelvezet. Az összekapcsolódásnak a közös pontja pedig fakadhat a hivatalos intézményekkel iránti bizalmatlanságból, amivel szemben az egyik alternatív tudásformákat és alternatív tekintélyeket kínál, a másik pedig egy alternatív jogrendszert.
Névjegy
Dr. Falyuna Nóra nyelvész, tudománykommunikációs szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Társadalmi Kommunikáció Tanszék egyetemi adjunktusa, MTA Bolyai-ösztöndíjas kutatója, és a Tudomány és Társadalom Kutatóműhely vezetője. Fontosabb kutatási témái: tudománykommunikáció; áltudomány, összeesküvés-elmélet és tudományellenesség; manipuláció, megtévesztés, dezinformáció a digitális kommunikációban.
