Bokros Lajos: Fény helyett mocsár

Nagy lélegzetű elemzésében a neves közgazdász Bokros Lajos volt pénzügyminiszter és európai parlamenti képviselő a nagyhatalmi viszonyok (át)alakulása mellett főleg a magyar külpolitika Oroszországhoz és Kínához való viszonyát boncolgatja.

A tanulmány/esszé egészében elolvasható az Élet és Irodalom internetes felületén, alább néhány fontosabb megállapítását idézzük.

„(…) Mit tesz a világ hetvenöt évvel a második világháború lezárása és a zsidók, cigányok, illetve egyéb népek iparszerű irtásának felfoghatatlan rémtette után? Az európai nagyhatalmak ugyan a kínai vezetőkkel folytatott tárgyalásaikon rendszeresen megemlítik az emberi jogok sérelmét, de ennél több nem történik. Bár a nyugati és a kínai diplomaták közötti személyes találkozókból nem hiányoznak a látványosan kínos jelenetek, a Kínai Kommunista Párt vállat von, és teljes lelki nyugalommal túlteszi magát a külföldiek bosszankodó megjegyzésein. Megteheti, mert a hang halk, az üzlet rendszerint megy tovább (vagy ha nem, akkor sohasem az emberi jogok megsértése miatt), és tucatjával vannak államok, amelyek nemcsak hogy „elfelejtik” megemlíteni az ujgurok, a tibetiek és a mongolok emberi jogainak rendszeres, módszeres és tömeges sérelmét, hanem szándékosan és tudatosan olyan politikát folytatnak, ami Kína számára kedvező körülményeket teremt a szélesen kibontakozó kultúrakiirtás folytatásához. Ezek közé tartozik a mai magyar állam.” (…)

„A sérelmi politika (…) se nem új, se nem megalapozott. Horthy rendszere is használta, eszmei örököseitől sem idegen. Mindenképpen elmondható róla, hogy a valóságnak mindössze a morzsáit hordozza, de azok elegendők arra, hogy a demagógiát kellően hatásossá emeljék. Ugyanakkor biztos, hogy a kormányzati demagógia torzítja a nemzet történelmi tudatát, megmérgezi lelkét és elfordítja figyelmét a valódi problémáktól. Legfőbb feladata az, hogy hamis érzelmek köntösébe öltöztetve érvet szolgáltasson a nemzet érdekeit súlyosan károsító kormányzati magatartás alátámasztására, annak valódi céljai elfedésére.

De a sérelmi politika mindig alaptalan és eredménytelen. Igaz, hogy az állami külpolitikát, a nemzetközi kapcsolatokat rendszerint kevéssé hatják át értékek, mint érdekek. Ugyanakkor a kettő nem kell, hogy feltétlenül ellentétben álljon. Lehet értékvezérelt külpolitikát a nemzet alapvető érdekévé emelni és viszont. Legjobb példái ennek a felelős magatartásnak az észak-európai államok.” (…)

„A demokratikus államok erős és széles szövetségét egyetlen veszély fenyegeti: egységének megbomlása. Nem véletlen, hogy ellenfelei, elsősorban Kína és Oroszország, minden nem katonai eszközt latba vetve éppen ezt igyekeznek előmozdítani. Ebből a szempontból tekintve a helyzetet az egyik probléma az, hogy az elvileg a nyugati–keleti demokratikus blokkhoz tartozó országok között van néhány, ahol a kínai és az orosz csábítás és beavatkozás nemcsak egyes, a politikai határmezsgye szélén álló pártokat nyert meg saját céljai számára, hanem uralkodó pártokat és kormányokat is. Ezek közé tartozik a mai magyar kormány. „(…)

Nem nehéz felismerni a kínai és orosz politikai berendezkedés alapvető hasonlóságát: mindkét esetben nyíltan önkényuralmi rendszerekről van szó. Mindkét rezsim elsősorban nacionalista, uralkodó ideológiáját mélyen átitatja a nemzeti felsőbbrendűség tételezése. Vannak persze másodlagos különbségek: a kínai kommunista párt nyíltan elveti a jogállami demokráciát, a kínai kultúrától idegen nyugati importként gúnyolva azt, míg az orosz oligarchikus uralom cinikus mosollyal azt hazudja magáról, hogy ő maga testesíti meg az igazi demokráciát. A kettő között a legnagyobb különbséget a gazdaságban lelhetjük föl: míg Kína, legalább egyelőre, kitűnik történelmileg páratlan növekedési képességével, addig Oroszország a stagnáló vagy egyenesen hanyatló, sőt mindinkább kiüresedő termelési-fogyasztási egység képét mutatja. A Kínai Népköztársaság erőtől duzzadó, felemelkedő szuperhatalom, Oroszország lassan és fokozatosan középhatalommá süllyed. Noha az orosz atomrakéták számban és erőben egyelőre az amerikai nukleáris arzenál szintjén vannak, a kínaiaké pedig ehhez képest elhanyagolható, az idő nem az oroszoknak, hanem a kínaiaknak dolgozik. Kína a maga 237 milliárd dollárjával a második legtöbbet költi katonai kiadásokra az USA 750 milliárdja után. Ehhez képest az orosz katonai költségvetés elhanyagolható, mindössze 48 milliárd dollár. Nyilvánvaló, hogy nagymértékű és növekvő katonai kiadásokat nagyméretű és növekedő gazdaság támaszthat alá.

Mi magyarázza a két hatalmas ország erős önkényuralmi berendezkedését? A demokratikus hagyományok hiánya mellett elsősorban az, hogy mindkettő birodalmi szerkezetű.” (…)

„Az angol és francia gyarmatbirodalom szétesésének egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a demokrácia hosszú távon nem fér össze a birodalmi szerkezettel; az anyanemzet sem politikailag, sem katonailag, sem erkölcsileg nem vállalja azt a terhet, amely az idegen uralom fenntartásához hosszú távon nélkülözhetetlen. (Anglia elsősorban békésen, józan belátással, Franciaország azonban két szörnyű háború után fogadta csak el a történelem ítéletét; a vietnámi és az algériai háború nemcsak a gyarmati népek, hanem a franciák számára is pusztító volt olyannyira, hogy csaknem szétszaggatta a francia állam és társadalom szövetét.)” (…)

„Kína és Oroszország – ebben a sorrendben – hatalmas és világméretű kihívást jelent a szabadságelvű demokrácia és az alkotmányos jogállam hívei számára. Nem írhatok nyugatot, mert Japán, Dél-Korea, Tajvan, Ausztrália és Új-Zéland földrajzi és történelmi értelemben nyilvánvalóan keleti országok. Politikailag azonban ma már több-kevesebb okkal és joggal a fenti civilizációs értékek szilárd letéteményeseinek tekinthetők. Noha a demokrácia és a jogállamiság legalább az első három esetében valódi nyugati import, ezen országok stabilitása és jóléte éppen azt példázza, hogy ez a hagyományoktól idegen import belsővé tehető, megemészthető, képviselhető. Tudják ezt az okosabb kínai és az orosz vezetők, ezért valószínűleg áthatja őket a rettegés. A legnagyobb fenyegetés a kínai és az orosz diktatúra számára éppen az, ha a jogállam és a demokrácia iránti igény ezekben a szárazföldi birodalmakban is belsővé válik.

Ezt a folyamatot elősegíteni a Nyugatnak (most már nagybetűvel írom, mert innentől kezdve beleértem a Nyugat fogalmába az említett keleti országokat is) egyértelmű politikai érdeke, sőt az elnyomás alatt sínylődő és a megsemmisítés rémével szembesülő népek és nemzetek érdekében erős erkölcsi kötelessége. Azért elsőrendű politikai érdeke, mert ha a szóban forgó szárazföldi birodalmak belső demokratikus átalakítása nem sikerül, akkor elkerülhetetlennek látszik a fegyveres konfliktus, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Kína között a globális hegemóniáért. Ezt megakadályozni az egész emberiség alapvető létérdeke. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a Nyugat nem végezheti el a kínai és az orosz birodalom nemzetei helyett a demokratikus átalakítás mindennapi békés, belső aprómunkáját. A jogállami demokráciát lehet exportálni, de az kizárólag akkor tapad meg, ha a mag termékeny talajra hull, arra kedvezővé váltak, megértek a belső föltételek.” (…)

„(…) válságteszt a demokratikus közösség számára jelen pillanatban az ujgurok és a tibetiek rettenetes sorsa, a hongkongi viszonylagos szabadság eltiprása, az orosz ellenzéki vezető megmérgezése vagy a fehérorosz társadalmi mozgalom. Mit lehet tenni háborús fenyegetés nélkül és a gazdasági, kereskedelmi, befektetési kapcsolatok részleges megőrzése mellett? A vezető személyeket érintő szelektív szankciók, utazási korlátozások, betétek és vagyonok zárolása rendre erőtlennek bizonyul, különösen olyan körülmények között, amikor Kína és Oroszország maga is a gazdasági-pénzügyi, illetve tudományos-technológiai kapcsolatok lazítására törekszik. Jóval többet hozhatna az emberi és állampolgári jogok védelmében a Nyugat teljes mértékben egységes fellépése, ha ezek sérelmét minden vezető mindig az első helyre tenné a kétoldalú vagy sokoldalú kapcsolatok építése során. Erős hatást gyakorolna a kínai és az orosz oligarchia hatalmi számításaira, ha a nyugati vezetők keleti stratégiájukban abszolút elsőbbséget adnának az emberi és állampolgári jogok védelmének még akkor is, ha ennek hangsúlyozása gazdasági hátrányokkal jár. Értékmentes hatalmi „reálpolitika” helyett értékalapú politika. Véleményem szerint ez szolgálná legjobban minden egyes nép alapvető érdekeit. Igen, de az eredményes fellépéshez hiányzik a Nyugat egysége. Ennek egyik akadálya ma a magyar kormány álnok, kétkulacsos külpolitikája.”

„A hazai közvélemény érdeklődése a világpolitika, a nemzetközi kapcsolatok vagy szűkebben véve a magyar kormány külpolitikája iránt meglehetősen kicsi. Ezen nem lehet csodálkozni egy olyan országban, ahol a nyelv és a kultúra sok tekintetben az elszigeteltség eszköze, és ma nincs olyan általános közérzület, amelyik ezen a helyzeten alapvetően változtatni szeretne. (…)

„Az önkényuralom külpolitikáját, nemzetközi kapcsolatait, külföldi megítélését kevesen sorolják a kudarccal terhelt kormányzati cselekvés területei közé. Pedig itt legalább annyira szembeszökő a magyar nemzeti érdek súlyos károsodása, mint a gazdaságban, az egészségügyben, az oktatásban vagy a szegények, hátrányos helyzetűek, leszakadók, kirekesztettek ellátásában. Nemcsak arról van szó, hogy Magyarország külpolitikája eredményesebb lehetne, hanem arról, hogy a mai kormány tevékenysége óriási károkat okoz a magyar gazdaságnak és társadalomnak azzal, hogy a hazai oligarchia érdekében hazánkat a világ két legnagyobb diktatórikus rendszerének szolgálatába állítja, annak mindinkább kiszolgáltatottá teszi.

Jellemző példája ennek a káros külkapcsolati rendszernek az a két, évtizedekre szóló nagyberuházás, ami kínai, illetve orosz tőke részvételével valósul meg: a Budapest–Belgrád gyorsvasút és a Paks II. atomerőmű. Mindkét esetben legalább három súlyos kifogás fogalmazható meg.

Egyrészt az, hogy a beruházások fölöslegesek, gazdaságilag indokolatlanok, és nincs olyan hiteles kormányzati elemzés, amelyik képes bemutatni értelmüket. Másrészt bizonyos, hogy ha egy nagyságrenddel kisebb méretben és kapacitással (sebességgel) még lenne is némi indokoltságuk, akkor a költségek rettenetesen eltúlzottak, a beruházások méregdrágák. Kijelenthető, hogy ezek a fejlesztések sohasem fognak megtérülni és hasznot hajtani a magyar gazdaságnak. Nem véletlen – és ez a harmadik, talán a legsúlyosabb probléma –, hogy a kormány mindkét beruházás legfontosabb szerződéseit évtizedekre titkossá nyilvánította. Ez nemcsak azt bizonyítja, hogy a beruházásoknak nincs gazdasági értelmük, és így sohasem térülnek meg, hanem azt is, hogy a jelenlegi kormánynak egyéb komoly takargatnivalója is van. Ez nem lehet más, minthogy az építési és a pénzügyi feltételek kizárólag a hazai oligarchia, illetve a külföldi befektetők-hitelezők számára előnyösek. A magyar nemzeti érdek nyilvánvaló elárulásáról van szó, ami gyalázatos bűne a hazai önkényuralmi rendszernek.

Aki nem hisz a fenti tényeknek, annak számára is gyanúsnak kell lenni, hogy a mai magyar kormány vajon miért folytat megveszekedett „szabadságharcot” az alkotmányos jogállam és a szabadságelvű demokrácia értékrendjét valló, bár kifelé azt gyakran határozatlanul képviselő Európai Unióval szemben, ellenben előszeretettel dörgölőzik olyan elnyomó rendszerekhez, amelyek nemcsak a liberalizmusnak, hanem a demokráciának sem a mintapéldái. A kínai és az orosz kapcsolatok mellett érdemes megemlíteni a testvéri szövetséget a türk tanács tagjaival (Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Törökország és Üzbegisztán), Orbán rendkívül szívélyes fehéroroszországi látogatását. Ez utóbbi különösen időszerűtlennek tűnik a kibontakozó demokratikus mozgalom fényében. Sokan rámutattak már, hogy milyen fülsiketítő az a hallgatás, amit külügyminiszterünk gyakorol a minszki tüntetések nyomán. Annál is inkább, mert a magát egyébként ugyancsak illiberálisként jegyző lengyel kormány politikai menedékjogot adott a fehérorosz demokratikus mozgalom egyik vezetőjének, és a litván kormánnyal együtt határozottan kiállt a belarusz belpolitikai válság valóban demokratikus, orosz beavatkozástól mentes megoldása mellett.

A magyar kormány máig meg sem nyikkant a fehérorosz események nyomán, valahogy elfelejtette elítélni Alekszej Navalnij megmérgezését, vagy szót emelni az ujgur nép milliós tömegeinek koncentrációs táborban való tartása ellen, esetleg tiltakozni a hongkongi autonómia eltiprása miatt. A hazai önkényuralmi rendszer külpolitikai hangja Oroszország esetében kísértetiesen hasonlít Trump amerikai elnökéhez: soha egy rossz szó. Vajon nem ugyanaz munkál Orbán esetében, mint amit Amerikában már sokan jeleztek: Trump elnök első számú nemzetbiztonsági kockázat, mert ő maga eszköz (asset) az orosz titkosszolgálat kezében, hiszen korábbi cselekedeteivel annak vergődő foglyává vált.

Egyszer talán lesz majd demokrácia Kínában és Oroszországban, felszabadul az ujgur, a tibeti, a mongol, a csecsen, az ingus, a kabard, a kalmük és a többi nép. Vajon mit fognak írni akkor történelemkönyveikben a huszonegyedik századról? Azt, hogy a Nyugat cserbenhagyta őket? Talán igen, talán nem. De az biztos, hogy Magyarország neve nem fog megjelenni azok között, akik időben felismerték az idők szavát, a huszonegyedik század parancsát, felemelték szavukat nemzetek és kultúrák irtása ellen, és legalább erkölcsi támaszt nyújtottak a két szárazföldi gyarmatbirodalom elnyomása alatt sínylődő népek szabadságküzdelméhez. Azoké között fog feltűnni, akik sunyi és talpnyaló, nyálcsorgatóan haszonleső politikájukkal az elnyomó rendszerek lakájaivá lettek, kárt okoztak nemcsak saját nemzetüknek, hanem elárulták a szabadságuktól megfosztott népek ügyét is.

„A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot!” írta Petőfi a Nemzeti dalban. Most éppen a gyalázat fölkenése folyik. Fény helyett mocsár.”