valaminl a kegyelmi ügybe belebukó Novák Katalin utódjául a kormánypártok által jelölt Sulyok Tamás,
az Alkotmánybíróság elnöke 2024. február 26-án az Országgyűlésben (Fotó: Beliczay László/Magyra Hang)
Sulyok Tamás nevét, ha hirtelen érkezésekor nem is, hosszú és gyötrelmes távozásakor az egész ország megismerte. Azért csak akkor, mert Magyarország történetének talán első olyan államfője volt, aki egyes számú közéleti tisztségviselőként a Fidesz kormányzat idején kifejezetten ódzkodott a közéletben való részvételtől. A feltételezhető ok: elődjének kínos megbuktatását követően mind ő, mind megbízói ezt találták a legmegfelelőbb viselkedési módnak ahhoz, hogy se szavakkal, se tettekkel ne késleltesse egyetlen percre sem a hatalmi elit érdekérvényesítését. Végig megalázó helyzetben volt. Ezt azonban vagy nem vette észre, vagy – ez a valószínűbb – úgy tett, mintha nem venné észre.
A Tisza Párt által eltávolított államfő elnöki tevékenységének értékelését, pontosabban politikai selejtté nyilvánítását már sokan elvégezték, ezt tehát hagyjuk. De a Sulyok távozása körüli perpatvar jó alkalom annak áttekintésére, hogy mit kapott az ország a vezetésével megbízott személyektől a rendszerváltás óta eltelt lassan negyven évben.
A felmérés eredménye összességében ijesztő. Még akkor is, ha Göncz Árpád, Mádl Ferenc és mások, a kormányoldalon Antall József, Horn Gyula és mások személyében voltak az országnak rangjukhoz illő kvalitású vezetői is. Ideálokban gondolkodni nem érdemes. Mindegyiküknek voltak nehéz pillanatai. Göncznek például, amikor néhány hangoskodó szélsőjobbos ellentüntető által hagyta magát elhallgattatni egy 1992. évi nyilvános eseményen. Ellenben a taxisblokád idején volt bátorsága szembehelyezkedni a kormánnyal. Antall sem mindig állt a helyzet magaslatán. Jelen voltam, szóvá is tettem, amikor a washingtoni Fehér Házból távoztában Bush elnök négyperces üdvözletére ennél jóval terjedelmesebb, közhelyekben bővelkedő beszéddel válaszolt, mert senki nem világosította fel a hivatalos fehér házi látogatások szigorú protokoll szabályairól. De ő volt az, aki elindította az országot a demokratizálódás irányába, és meghozta a fordulatot Magyarország és a Nyugat korábban primitív megfontolások által alakított viszonyában.
Azt, hogy Horn Gyula „pufajkásból” lett rendszerváltó politikus, a jobboldal önmagán kívül mindenre kiterjedő ébersége folytán mindenki tudta. Kormányzása vállalhatóbbnak tűnik némely utódokénál. Bajnaiék előtt ez volt az utolsó olyan kormányzati ciklus, amelyben a vezető elit nem felelőtlen költekezéssel rombolta az országot, és táplálta az elszegényedést saját hatalmának megőrzése érdekében. És Horn önként vállalt valamit, ami azóta is elképzelhetetlen: azt, hogy a kétharmados törvényeket csak az ellenzék beleegyezésével módosítja.
Gyurcsány Ferenc teljesítménye is komplexebb megítélést érdemel a lassan már általánosan elfogadottnál. Az öszödi beszéd, amely hosszú hanyatlásának kezdetét jelölte és végül bukásához vezetett, hatalomtechnikai értelemben ügyetlenség volt, az emberi kvalitások tekintetében azonban lehet, hogy ez volt karrierjének csúcspontja. Ebből és egy másik, kevésbé ismert kijelentéséből („Ne toljuk túl a korrupciós biciklit, mert arra mi magunk is rámehetünk” – hangzott el a DK 2015-ös elnökségi üléseinek egyikén) nyilvánvaló, hogy végletekig, már-már önpusztítóan őszinte emberről van szó. A határon túli magyarokkal kapcsolatos balfogásai, az MSZP elsorvasztásában játszott szerepe, a korrupcióval szembeni engedékenysége és más ballépései ellenére és azokkal együtt személyében a magyar közélet ellentmondásos, de érdekes személyiséget veszített el.
A fentiekkel ellentétben az Orbán-korszak kormány- és államfőinek arcképcsarnokában mintha kivétel nélkül a magas posztra alkalmatlan személyiségeket látnánk. Csak álmélkodni lehet azon, hogy sikerült ennyi vitatható képességű vagy jellemű politikust egy ország hatalmi hierarchiájának legtetejére juttatni. Erre az egyetlen lehetséges magyarázat a közhelyszerű igazság, miszerint a magyar politikában semmi más nem számít, mint az, hogy ki kinek a kicsodája.
Áder János, akit Brüsszelből rendeltek haza az államfői posztra, végig pártmunkásként dolgozott. Hiába erőltette amúgy elismerést érdemlő szorgalommal a nemzet egészének képviseletére alkalmas vezetőként való szereplést, egy pillanatig sem a magyar nemzet, mindig és kizárólag a Fidesz–KDNP érdekeinek megfelelően cselekedett. Szolgai meghunyászkodással írt alá mindent, amit a kormányban ülő főnökei az orra alá dugtak. De Áder legalább látható volt, s nem ügyetlen a nemzeti lobogó lengetésében. Ünnepnapokon az egész nemzethez szólt elégséges méltósággal ahhoz, hogy a maga oldalán állók közül senkinek ne jusson eszébe, hogy valójában néhány tucatnyi ifjúkori barát érdekében politizál.
A rendszerváltás után felcseperedett politikai elit leglátványosabb szégyenmenete Áder után következett. Több egymást követő Orbán-lakáj a tiszteletet parancsoló, de nem mindig megérdemlő államfői poszton segítette a Fideszt azon az úton, amely az április 12-i katasztrofális bukással ért véget. A tények ismertek, különösebben részletezni őket felesleges, emlékeztetni rájuk nem árt. Schmitt Pál, a kardvívó, gúnynevén „Plagi bá”, aki úgy szerzett diplomát, hogy diplomamunkájának kétharmadát kimásolta egy másik dolgozatból, e gyermeteg turpisság nyilvánossá válása után nem maradhatott az ország első embere. Utódja Novák Katalin („Katica”) lett, aki ugyancsak a pártelit elvtelen kiszolgálását vélte feladatának, s akinek azért kellett kiköltöznie a Sándor-palotából, mert a kegyelmi botrány után valakinek el kellett vinnie a balhét, és a NER bevett gyakorlata szerint nőkre esett a választás.
És végül következett a tájékozatlanságban, önálló gondolkodásra való képesség hiányában látszólag mindkettőjüket kiütéssel verő „Sulytalan” Sulyok Tamás. Rövid regnálása idején az elődökhöz hasonlóan neki is a „fiúk” lakájaként kellett volna tevékenykednie, de nem tevékenykedett sehogy. Gyaníthatóan mégiscsak meglévő szellemi képességei csak akkor kezdtek halványan felderengeni, amikor saját pozíciójának megőrzése miatt lett szüksége rájuk. Vagyis túl későn. Most neki is távoznia kell hivatalából, amely mindhármuknál többet-jobbat érdemel.
Tizenhat év alatt a köztársaság elnöki tisztségének tekintélye egyfolytában hanyatlott, Sulyok Tamással semmivé vált. Márpedig helyreállítása kulcsfeladat az ország szellemi egészsége és nemzetközi tekintélye szempontjából.
Az új kormány első ciklusbeli teljesítményének az egyik meghatározó mutatója lehet, hogy képes lesz-e biztosítani olyan személyiség bejuttatását a Sándor-palotába, aki nem egy párt, nem egy bűnszövetkezet szekerét tolja, hanem egy nemzet képviseletére alkalmas. Ezt a feladatot úgy nem lehet megoldani, hogy az elnöki széket a leköszönt hatalom pártkatonái helyett az új hatalom pártkatonái foglalják el. A megoldás szinte elképzelhetetlen a közvetlen elnökválasztás bevezetése nélkül.