József Attila és a tenger
1918 nyarán ismertem meg József Attilát. A közelgő forradalom előszelében valamelyik bölcs kormányférfiú ötlete volt, hogy egy balzsamcseppel kellene ellensúlyozni a növekvő háborús nyomorúságot; így született meg a „Károly király gyermeknyaraltatása” nevű akció. Néhány száz magyar gyereket levittek az Adriai-tenger partjára nyaralni. A balzsamcseppből a balzsamot ellopták, silány koszton éltek a nyaraló gyerekek. Én magam is „panamá”-val kerültem oda, egyik nagynéném, aki valamelyik gyerekcsoport felügyelője volt, elvitt magával, nem azért, mert rászorultam, hanem hogy lássam a tengert. Mi Volosca-Abbaziában, a „Villa Zdenka”-ban laktunk, s valahol ott lakhatott a közelben József Attila is, mert első nap megismertem. Sovány, kopaszra nyírt hajú, kissé vastag ajkú fiú volt, nyűtt trikóban járt. Nekem nagyon imponált, mert nagy fiú volt – tizenhárom éves! –, és Attilának hívták, mint a hun királyt. Velem bizonyára szóba sem állt volna – én csak nyolcéves voltam –, de akadt egy pártfogóm, egy helybeli olasz kamaszfiú, Leónak hívják. Ez a Leo tanított meg minket bambusznádból pumpát csinálni, amivel nagyszerűen le lehetett locsolni a kislányokat, ez tudta, merre lehet gyümölcsöt lopni a Monte Maggiore lejtőjén, ez mutatta meg, milyen kincseket lehet gyűjteni apály idején a feltakart tengerfenéken. Leóval nem tudtunk beszélni, de ő igazi mester volt, nem szavakkal, hanem példamutatással tanított, s mikor begórta parittyájával egy motorcsónak ablakát, még József Attila elismerését is elnyerte. Ez a Leo engem mindig magával hurcolt, s miatta tűrtek el a nagyok is, József Attila is. Most azt illenék írnom, hogy szavaimnak hitelt szerezzek, hogy Attila éppen olyan volt, mint bármely egykorú kiskamasz. De nem írhatom. Pajkos volt, mint mindnyájan azok voltunk, játékos volt, mint mi, nagy verekedő volt, és rettenetes szavakat tudott, de ez csak nekem tűnt fel, a kis úrifiúnak. (Fokozta csodálatomat iránta.) Vidám és barátságos fiú volt, ha néha el is öntötte valami hirtelen-kelt indulat. De ha a tengerpartra értünk, s nem az eget tükröző, sima, zöldeskék víz tárult elénk, henem a bóra szélostora alatt vonagló, tajtékzó tenger, akkor megváltozott. Ha szóltunk hozzá, nem felelt, ha közelébe mentünk, ellökött magától. Összefonta a mellén vékony karjait, s nyűtt kistrikójában mozdulatlanul állt a parton, és nézte a hullámokat tornyozó vizet. A bórának az előszele is borzasztó volt, mi valami falhoz vagy fatörzshöz tapadtunk, s ha el tudtunk és mertünk mozdulni, a házfalakhoz húzódva hazaiszkoltunk. Attilát hiába hívtuk, sőt hiába parancsolták haza. Egyszer egy felügyelő tanító el akarta ráncigálni a tengertől – Attila megütötte, s tovább állt összehúzott szemöldökkel, összefont karokkal, és elbűvölve nézte a hullámverést. Ilyenkor féltünk tőle, s amikor egy nem tudom milyen Karcsi nevű fiú bizalmasan közölte velünk, hogy Attila „ördöngös”, ezt nem értettük teljesen, de azonnal elfogadtuk.
Hazafelé egy kocsiban utaztunk. Énekeltünk, s a nagyobb fiúk kártyáztak, amíg valamely pedagógus el nem kobozta a kártyát. Attila az ablaknál állt, s leste, mikor bukkan még egyszer elő a tenger. Egy fiatal, angolbajszos tanító egyszer csak felállt, és azt mondta, hogy most fogjuk utoljára látni az Adriát, mindjárt eltűnik a sziklák megett. Oda akart menni ahhoz az ablakhoz, ahol Attila állt, s félre akarta tolni Attila vállát. Attila vadul lerázta a kezét válláról, és indulatosan kiáltotta: – Itt én nézem egyedül.
Olyan elementáris volt a dühe, hogy a kis tanító pofon sem ütötte, pedig könnyen járt a keze.
Mikor eltűnt a tenger, Attila leült, behunyta a szemét, és szivárogtak a könnyei.
Legközelebb a Medvetánc megjelenése idején találkoztam vele Hatvany Lajoséknál. Megismertem, de bemutatkoztam neki. Mikor késő éjjel gyalog mentünk le az Ostrom utcán a Széna térre, s egy lámpaoszlopnál valakinek dedikálta kötetét, hárman visszamaradtunk: ő, a megajándékozott és én. Nem tudom már, miről beszéltünk, de egyszer felém fordult: – Vajon mi lett Leóból? – kérdezte. Nem várt feleletet, nyilván csak jelezni akarta, hogy megismert.
Dsida Jenő és József Attila
Az Erdélyi Helikonban irt Dsida Jenő a Döntsd a tőkét, ne siránkozz-ról. A kis kritika megdöbbent küzdelem József Attila költészetével. Hol lelkendezik („Az utolsó évek magyar verstermésében alig emlékszem vissza könyvre, mely ennyire lekötött volna… Ebben a pillanatban úgy érzem és ki merem mondani, hogy József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója”), hol elutasítja József Attila szocialista verseit („Hideg fejjel megtanult program és ideológia ez József Attilánál”), nem ideológiájuk miatt, hanem költőiségük miatt („programjával talán sokkal inkább egyetértünk, mint egyetérzünk költészetével”). Dsidával egyetlenegyszer váltottam levelet, 1934-ben. Válaszában, melyben erre a kritikájára célzó passzusomra felelt, ezt írja: „Ma már nemcsak programjával, de költészetével is egyetértek. Nincs nagyobb költészet ma az övénél. Gloria! Gloria! Gloria! Michael pápa egyet lép hátra, mögé, én lábához ülök, mint cselédke.”
Egyszer említettem József Attila előtt Dsida nevét. Megbántam, mert tudtam, hogy milyen érzékeny a kritikákkal szemben. József Attila rajongva beszélt róla. „Barátom” – mondta. Megnyugodva faggattam most már, hogy nem haragudott-e a kritikájáért. Megütődve nézett rám. Azt a passzust idézte, melyet én pejoratívnak éreztem: „Egy-egy versén igaz művészet csillog. De csillogása nem a drágaköveké, hanem a füvek reggeli harmatáé.” – Hát nem gyönyörű?! – kérdezte. Kiderült, hogy leveleznek. (Tudta például, hogy Dsidát Benedek Elek fedezte fel, tudott Dsida egy szerelméről, elmondta, hogy Dsida meghívta, de egyelőre nincs pénze az útra.) Vajon nincs ennek a levelezésnek nyoma?
Karácsony Benő
A magyar irodalmi világba Benedek Elek szíves szava vezette be. Sorjázó regényeit a közönség szerette, az irodalmi kritika fanyalgó fölénnyel elutasította. Perújítása most kezdődött el, mostanában kezdik felfedezni, hogy „olcsó”-nak bélyegzett humora, anarchikus cinizmusa megett mély érzésvilág és súlyos problémák rejlettek. Osvát Kálmán tervezte a felszabadulás után, hogy egy nagyobb tanulmányt ír róla – mint annyi tervét, ezt is sírba vitte. Mikor elmondta nekem tervét – a Magyar Irodalomtörténeti Társaságban akart felolvasni róla –, megajándékozott Karácsony Benő egy hozzá írt levelével, melyet valamikor a negyvenes évek elején írt.
A levél nyilvánosságra tartozó része így szól: „Nem azzal vétkeztem én, hogy népszerű vagyok (voltam? nem, nem, vagyok! mindennek ellenére, nem kívánatos elemként is!)? Tisztelet, becsület a nálam mélyebb és magvasabb íróknak, hát hiba az, ha én az olvasónak írok, hogy gondolok az olvasóra!? Vagy az lenne bennem az „olcsó” (nincs ez a szó kapcsolatban az ocsúval, mindentudó Kálmán bátyám?), hogy szeretem ezt a büdös életet? Mindegy, most már mindegy, csak megbocsáthatatlanul érdekel: magvas, pesszimista és olvashatatlan műveket kellett volna írnom a kritika kedvéért? Ha így van, rosszul van. Nem vagyok jós, de meg merném jósolni, hogy nincs messze az idő, midőn nem lesz bűn az érthető szöveg és az élet szeretete. Ha csalódnám, fel is kötném magam. (Stílusosan: ama fűzfára!) Senkinek sem köszönhetek annyit, mint Dostojewski-nek, de ma már Dickens lenne az íróm, ha visszaforgathatnám életem filmjét. Ha visszaforgathatnám… amilyen népszerűséghajhászó vagyok, nem is Gyulafehérvárt látnám meg a napvilágot, hanem Brassóban, vagy Szászrégenben és Patkányfogó Siegfried néven írnék hősi-komor műveket egy Wochenschauba…”
Koncentrációs táborban halt meg.
Kosztolányi Dezső és Hevesi Sándor
1929-ben vagy 1930-ban Bartók Béla és Székely Zoltán Beethoven-koncertjén a Vigadóban voltam tanúja Kosztolányi Dezső és Hevesi Sándor egyik találkozásának. Hevesi azt fejtegette, hogy Dohnányi Ernő nagyobb zongoraművész Bartóknál, mégis Bartók interpretálja jobban Beethovent. „Ez paradox – mondta Kosztolányi –, ez afféle vidéki realitás!” Ezen a számomra értelmetlen megjegyzésen mindketten harsogva nevettek, és Hevesi hátba is verte Kosztolányit.
Kosztolányi temetésén együtt álltam Hevesi Sándorral a halottasház előtt. Hevesihez odalépett Schöpflin Aladár, kezet ráztak, és Schöpflin azt mondta meghatott hangon: – Ez paradox, szegény Dide…
A temetés után megkérdeztem Hevesit, miért mondta ugyanazt Schöpflin, amit egyszer Kosztolányitól hallottam a Vigadóban. Hevesi nem volt beszédes kedvében, s kurtán annyit felelt: – Ez amolyan fiatalkori szólás volt köztünk.
Most tanulmányozom Cserna Andor Auróra című hetilapjának 1911-es évfolyamát, Balázs Béla, Bölöni György, Pogány József írásai után kutatgatva. Ott lelem a 227-228-ik lapon Hevesi Sándor kritikáját Őszi koncert és Kártya. Kosztolányi Dezső új füzete címen. A figyelemre méltó írás, mely a költői vízióról elmélkedik s azt fejtegeti többek közt, hogy „az Őszi koncert-et csak olyan poéta írhatta, aki a vidéki utcákat rótta, a vidéki szobákban gubbasztott, ott járt-kelt és ott nőtt fel, ahol egy eszmélni kezdő lélek minden kis dologban rendkívülit, különöst, csodálatost lát, ahol egy kilobbanó gyertyafény, egy harisnyát kötő asszony, egy égő vasalóval dolgozó cselédlány valóságos látomás és szenzáció”. Ezen az alapon rokonítja Lagerlöf Zelmát, Dickenst, Krúdy Gyulát Kosztolányival, s ezt írja: „Az Őszi koncert-ben ezek a vidéki realitások válnak víziókká…, míg ellenben a Kártya merőben nagyvárosi vers. Talán ezért marad alatta az Őszi koncertnek. Itt a víziónak nincsenek meg a maga mély gyökerei a realitásban s nincs meg benne a valóság meggyőző ereje. A poéta itt nyers élményekkel, nem pedig leszűrődött, átpoétizálódott emlékekkel dolgozik s nem tud olyan erős lenni. Ez paradox; de maga a költő és maga a költészet is paradox s egy költő semmivel sem szimpatizálhat jobban, mint egy paradox kritikával.”
Erre alludált hát Kosztolányi évtizedek múlva. Hevesi kritikájának merituma is megérdemelné a figyelmet. De most arra hívom fel a figyelmet: ilyen visszhangot vert a kritika, így hordozták a nemzedék tagjai szívükben és ajkukon egy jó szándékú kritika szavait.
Szabolcska Mihály
Akkor ismertem meg, mikor végképp Budapestre költözött, nem sokkal halála előtt. Eljárt az Akadémia felolvasó üléseire, akkoriban lett tiszteletbeli tagja az Akadémiának, és úgy illett, hogy eljárjon. A kis felolvasó teremben mindig Horváth János mellett ült, és folyton kérdezett tőle valamit. (Gombocz Zoltán szerint mindig azt kérdezte, hogy mit mond az előadó, mert szerinte elképzelhetetlen, hogy első hallásra megértsen bármit is.) Egy ilyen felolvasó ülés után, unszolásomra, Gombocz odavitt hozzá, bemutatott. Iszonyatos volt látványnak. Túldomborult, vízfejűségre valló homloka, löttyedő tokája, előremeredő, őszes bajusza, kis disznószemei ma is kísértenek.
Először Szombati-Szabó Istvánról faggattam.
– Ismertem, fiam, debreceni volt, onnan jött át Erdélybe. Tálentomos ember volt, de megrontották őt is. A Nyugat. Pap létére ilyeneket írt, várjon csak, „jajszó-csókokkal csókolgatni egymást”. Ez Adytól lelkezett. Azt írta, hogy üvölt a hold! A kutya üvölt a holdra, kérem, nem a hold üvölt a poétára. De akkor ilyen volt a divat
Adyról kérdeztem:
– Ismertem. Jóravaló fiatalember volt. Beküldte nekem az első könyveit. Reménység volt. Leveleket is irkált nekem. Személyesen is találkoztunk, tisztelettudóan viselkedett. De már akkor is többet ivott az elégnél. Elnéztem neki. Fiatal poéta, majd kiforrja magát. Aztán megbolondult. Megbolondították a váradiak, a zsidónék. Modern lett. Modern! Mi volt az a nagy modernség? Hogy Párizsba ment? Én is voltam Párizsban, én is írtam ott egyet-mást. Mi voltunk az úttörők, csak mi nem csaptunk olyan nagy zajt. Nekünk nem verte a dobot a báááró úr. Tudja, fiam,hogy még Gyulait is ellenem hergelte a báááró úr. Ady úr miatt visszadobtak az Akadémián.
Kövér keze hüvelykujjával vakargatta dudoros-puha homlokát.
– Én szántam Adyt. Tálentomos volt ő is, tisztességes családból származott, érdemes famíliából, lehetett volna belőle igazi poéta, így csak amolyan Lisznyay-féle lett. Kuriózus verselő.
Tudja, fiam, ki volt az igazi „modern” poéta? Hogy meg ne sértsem az emlékét… Gárdonyi. Annak a verseit olvasgassa. Biztosan nem ismerik maguk, fiatalok. No, Isten áldja.
Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában, 1974. január 11-én.