Ma azt tartom a Vulkán legfontosabb értékének, amiből napról napra nagyobb a hiány Magyarországon: a szabadságát. […] A szabadságnak azonban komoly ára van. – Bojár Iván Andrást az újonnan indult Vulkán folyóirat kapcsán kérdeztük.
Néhányan közülünk valóban vulkánok, a Szentgyörgyhegy és a Badacsony oldalában, mások gyakori vendégek itteni kertjeinkben. És van, akinek nincs szüksége bazalthegyre húzódni, hogy szakadatlan hallja, érezze, a Föld mélyéről szüremlő fenyegető morajt. Életünk alapállapota ez.” – írjátok újonnan indított folyóiratotok, a Vulkán bemutatkozásában. A konkrét földrajzi helyen túl mit jelent neked a vulkán, honnan ered a név?
A név innen ered, a Szent György-hegyről, ahol az életem felében tartózkodom. Idén harminc éve, hogy az enyém is besimult a hegy történetébe. Könyvet is írtam róla, hasonlóan a Nagy Káli Könyvhöz, de egy szerencsétlen kiadói visszakozás miatt sosem jelent meg. Ma is itt a gépemen. Ez a hegy egy kialudt vulkán, és azok is, amelyekre az ablakomból látok: Szigliget, Badacsony, Gulács, Tóti-hegy, Csobánc. Távolabb a fonyódi két cici, aztán Hegyesd büszke kis kúpja, a megcsonkított sebes Haláp, és innen 28 km-re a Somló. Ezek mind ugyanannak a sok millió évvel ezelőtti földtörténeti pillanatnak a szülöttei, de még ma is élnek hiedelmek a vulkánokkal kapcsolatban: pár évenként cikkek születnek róla, mindig van valaki, aki furcsa morgást hall épp a hegy gyomrából. Túl a földrajzi-fizikai körülményeken két szöveggel is találkoztam, amióta megírtam a magam lapindító vulkánügyi fejtegetését, s mindkettő erősen rímel rá: Orbán Ottó egyik verse és Márai naplóbejegyzése, amelyben a Vezúv oldalán, folyamatos fenyegetettség közepette tengetett életek sajátosságáról ír. Ha nagyon leegyszerűsítem, a 21. század elejének létállapota a vulkánon élés. Állandó fenyegetés és fennkölt kilátás, valamint mély kapcsolat a múlttal, a Földdel.
Az online folyóirat, amelynek te vagy a főszerkesztője, egyszerre foglalkozik irodalommal, művészettel és környezetvédelemmel. Nem nagyon létezett még ilyen típusú lap. Volt mégis valamilyen előképe ennek? Mikor és hogyan fogant meg a lap létrehozásának ötlete?
Évekkel ezelőtt felvetődött már egy lap létrehozásának ötlete. És akkor a cím is. Ez esetemben nem meglepő, időnként szoktam lapot alapítani. Kellett azonban idő, mire cselekvéssé érett a gondolat. Előkép? Konkrét előkép nem volt. Ma már saját öröm kedvéért, amolyan nyugdíjas passzióból és nem világmegváltási vagy piaci célzattal készítem a lapot. Nagy hálát érzek emiatt mindenki iránt, aki társam ebben. Ami a típusát illeti: két előkép, vagy két és fél létezik, létezhet: az ÉS, a New Yorker meg a régi-régi, tabloid formátumú, erősen kulturális súlyú Magyar Narancs, amit még én főszerkesztettem 1990-91-ben. Az ÉS társadalmi súlya, pozíciója vonzó. Ugyanakkor az ÉS nem esztétikai, hanem társadalomtudományi írásait domináló emberjogi nézőpont, anélkül, hogy annak aktualitása elveszett volna, talán generációs okból is, nem hagy teret egy ma már sokkal aktuálisabb, és sajnos azt kell mondjam, még a legszentebb emberi jogi kérdéseknél is húsba vágóbb szemléletmódnak. És ez a környezetvédelem.
Nagyjából vége a világnak. Mondhatnék még ilyen erős mondatokat, például, hogy a 25. órában vagyunk, és hasonlókat. Lényeg, hogy az emberiség, legalábbis a magyar humán értelmiség egyáltalán nem vette észre, hogy totálisan átalakult a világ problématérképe. A nyolcvanas évek diskurzusai folynak ma is. Ezalatt nem témaváltást szorgalmazok, hanem átfogó attitűd és szemléleti váltást, aminek éppúgy meg kell majd jelennie az irodalomban, lírában, sanzonban, festészetben, kortárs táncban stb., ahogy például a formatervezési és építészeti gondolkozásban, következésképp azok esztétikájában már megjelent. Új létmód vár az emberiségre. Valószínűleg temérdek szenvedéssel, konfliktussal, vesztéssel és nélkülözéssel járó létezési mód. De nem huhogni szeretnék, csak most egy olyan platformot tartok aktuálisnak, amin éppúgy lehet beszélni egy személyiség mentális belvilágáról, mint a jövő évi élelmet szavatoló termőföld vagy a jövőnk zálogát jelentő erdők ökológiai belvilágáról. Egységben látom a lélekkel létező embert és a környezetet, amelyben él. Különféle folyamatokban lehetnek, de egyik hat a másikra.
Mi célja a kultúra és a környezetvédelem egy folyóiratban való vegyítésének, milyen ambíciókkal indítottátok el a Vulkánt?
Önképzőköri és gimnáziumi iskolaújsági ambíciókkal, ha az alapítás lelkesültségére gondolok. A szó valódi értelmében, a magunk örömére. Örömfakasztási, öröm megélési céllal. Olyan mint a házimuzsika. Ám közben nem tehetjük meg, hogy ne az élet legsúlyosabb kérdéseiről beszéljünk.
Hogyan határozzátok meg a lap filozófiáját, milyen irányokat jelöltetek ki magatoknak az induláskor? Milyen helyet kívántok betölteni a magyar kulturális színtéren hosszabb távon, már ha lehet egyáltalán hosszabb távra tervezni?
Ma azt tartom a Vulkán legfontosabb értékének, amiből napról napra nagyobb a hiány Magyarországon: a szabadságát. Nincs kiadónk, nincs felettesünk, bennünket sem politika, sem a piac nem regulázhat, mert egyiken sem vagyunk jelen. Nincs is ilyen ambíciónk. A jelent éljük, mégpedig tudatosan. Nemcsak megtörténik velünk, nemcsak fellök és elsodor, de ki is ragadunk belőle mozzanatokat, szövegileg megformáljuk, birtokba vesszük. A szabadságnak azonban komoly ára van.
Milyen szempontok alapján válogattad össze a sokszínű szerkesztő- és szerzőgárdát?
Évek óta nyomon követtem a Facebookon remek szövegeket, kiváló tartalmakat merő passzióból előállító embereket. Van, aki író, van aki hivatalosan nem. Csak ír. Jól, jókat. Őket kerestem meg, így sorolódunk most egy a felületén VULKÁN szót lángbetűkkel kiíró ernyő alá.
Ma a kulturális szféra egyetlen része és szereplője sincs könnyű helyzetben, sorra vonják meg a támogatásokat, színházak, újságok mennek tönkre. Mi ösztönzött benneteket mégis folyóirat-alapításra? Mik a nehézségei egy folyóirat elindításának és üzemeltetésének ilyen körülmények között? Milyen kilátásai vannak ma egy kulturális-környezetvédelmi folyóiratnak?
A teljes anyagi kudarc. Ezért nem foglalkozunk anyagi kérdésekkel. Csak szellemiekkel. Nyilván nagyon szeretnénk sarokházat venni a honoráriumainkból, de az első percben kimondtuk, hogy amiként eddig is ingyen írtunk, ezután is ingyen írunk. Egyrészt ez szabadságunk záloga, másrészt a magam nevében mondva, abból indulok ki, hogy egy szellemi ember nem pénzért szellemi ember, hanem mert ez a létformája. Nem bérbe olvasok könyvet, és naplót vagy novellát sem írok azért, mert valahol azt a novellagyárban kifizetik. Így legalább, ha nem lesz sikeres az írás, nem lesz lelkifurdalásom sem, hogy pénzt kaptam egy vacakért.
Tartalmaitok nem fizetősek, és nem is tervezitek azzá tenni őket. Hogyan tudtok így fenntartani egy nagyon friss, még nem bejáratott lapot?
Ahhoz, hogy elindulhassunk, találkoznunk kellett egy csodálatosan áldozatkész nővel, Kondorosi Edittel, aki szintén passzióból, ugyanakkor hatalmas energiabedobással elkészítette a weboldalt. Létezik hát a platform, ahonnan el tudunk indulni. Nagyon korai pillanatban vagyunk, hogy mit hoz a jövő, akár a lap működtetését illetően, még nem mernék semmi határozottat mondani. Egyet tudok, rendszerint nem szeretem a járt utakat.
1989-ben egyike voltál a Magyar Narancs alapítóinak (majd főszerkesztője is voltál), 1998-ban Octogon néven építészeti folyóiratot indítottál, most pedig itt a Vulkán. Miben volt más a rendszerváltáskor, az ezredforduló környékén, és ma lapot indítani? Illetve ehhez kapcsolódva mennyiben más a 90-es évek „hőskorszakában” szerkesztőnek lenni, mint ma?
Mindkét korábban általam (is) alapított lap piaci jelenléttel számolt. Ez meghatározó különbség. A Magyar Narancs a rendszerváltó nemzedék lapja volt, lett. Minden sejtjében a szép reményekkel induló társadalmi átalakulás vágyát és céltételezéseit hordozta. Ezekből most, harminchárom év után látjuk, egy undorító, önző, mind a Földet, mind a társadalom szereplőit kizsigerelő bunkó rendszer jött létre. Vagyis az akkori álmok és szándékok kicsorbultak, dirib-darabra törve hevernek az utca mocskában. Mi maradt hát? Bevonulás a könyvtárszobába. Gondolkozni még szabad, legalábbis lehet. Akkor, amíg még örömöt okoz, ezzel próbálkozunk. Ebben a harminchárom évben, a magam nevében szólva, nagyjából lepergett egy élet. Az enyém. A legaktívabb évtizedeim. Egyre kevésbé foglalkoztatnak a jelen úgynevezett kihívásai, azok a dolgok, pozíció, hatalom, pénz, ami az úgynevezett siker fokmérői, és mind erősebben foglalkoztat az a párbeszéd, amit a múlt szereplőivel Platóntól Ady-ig, vagy a jövő vélt szereplőivel, egy klímakatasztrófát túlélő kor gyermekeivel folytathatunk.
S van még egy nagyon lényeges különbség: a Magyar Narancs egy macsó szerkesztőség lapja volt, amiben női szerzők nehezen tudtak kirakatba kerülni. Itt szép számban írnak szuper nők hihetetlen finom, érzékeny szövegeket anélkül, hogy a nemi arányokra egyébként figyeltünk volna. Más kor ez már, természetes módon hagy teret csak nők által megfogalmazható minőségeknek. Számomra ez rendkívül izgalmas.
2019-ben elindítottátok a 10 millió Fa országos közösséget, s egyben programot, aminek az egyik alapvető célja, hogy az 1fő-1fa elvét megvalósítva 10 milliót fát ültessetek Magyarországon. Hogy álltok jelenleg a projekttel? Mik a jövőbeli kilátások?
Egyszerre jól meg nem jól. Ez utóbbi, mert soha nem vagyok elégedett azzal a mennyiséggel, amennyit sikerült elültetnünk. Jól, mert az ültetéseink minőségével viszont elégedett lehetek. És még inkább azzal az országos közösséggel, ami a 10 millió Fa ügye köré szerveződött. Korábbi évtizedeimre jellemző baráti köröm mellé egészen más hivatású, látásmódú nagyszerű emberek barátságát nyerhettem el itt. Nagyjából negyedmilliót ültettünk eddig, nehéz körülmények között, hiszen elsősorban településeken belül. Miközben nekünk már rég zöldmezőn, száz és ezer hektárokon kellene milliónyi fát ültetnünk.
Egyik szerzője voltál a 2022-ben kiadott Vírusnapló című könyvnek, amelyben tizenegy újságíró, író, értelmiségi a pandémia időszaka alatt írt naplói, esszéi olvashatók. Honnan származott az eredetileg Facebookon megjelenő naplósorozat ötlete, hogy állt össze a szerzőgárda, és hogyan lett könyv az internetes bejegyzésekből? Hogyan értékeled a Facebook-oldal és a könyv fogadtatását?
Régi Magyar Narancsos kollégám, barátom Sükösd Miklós ötlete volt, hogy hozzunk létre egy közös naplót, ami napról napra követi nyomon a pandémia folyamatát. Elsősorban tehát ex-Narancsosok kaptunk meghívást ebbe a körbe, de néhányan olyanok is, akikkel most dolgoztam először. Rendkívül érdekes volt három évtized után ugyanott folytatni a beszélgetést, együttműködést életem startvonalának szereplőivel, ahol valamikor a ’90-es évek elején abbahagytuk. Két évig írtuk. 2020 márciusa óta eltelt bő három év, s a közben újra intenzívvé vált szakmai, emberi kapcsolatokra gondolva már nem is értem hogyan maradhatott ki ennyi idő.
Idén februárban Ukrajnában jártál, ahova többek között aggregátorokat, adaptereket, powerbankokat, ruhákat és élelmiszert is vittél. Az útról naplót írtál, ez a Vulkánon olvasható. Milyen élményekkel, tapasztalatokkal tértél haza az útról? Mi az, amit a híreken keresztül nem láthatunk a háborúból, csak ott helyben, személyesen tapasztalható meg?
Jártam kint korábban is, karácsony előtt. Mindkét út megviselt. Egyrészt hihetetlenül felemelő, hogy lényegében pár Facebook-poszt hatására mintegy 5-600 magyar összeadott 30 millió Ft-ot, amiből egyrészt 30 áramfejlesztőt, meg rengeteg mást tudtam vásárolni, illetve szintén civil adományok révén rengeteg meleg ruhát a téli időszakra. És felemelő volt ezt a civil erőt képviselnem Ukrajnában, ahol nem nekik, nekünk magyaroknak volt hatalmas szükségünk rá, hogy ott bennünket ne csak alávaló, leghitványabb nemzetnek lássanak, de együtt érző embereknek is. Ez tehát szép volt, és feltöltő hatású. Van irodalmi életet érintő vonatkozása is: Jászberényi Sanyi novemberben Ukrajnába kijuttatott aggregátora adta az ötletet, hogy én is nekilássak, s amit civilként megtehetek, segítség gyanánt, megtegyem. Most már egy mentőautóra gyűjtök a Kárpátok Alapítvány munkatársaival közösen. Remélem, a tavaszi offenzíva támogatására sikerül eljuttatni a front környékére.
A felemelő momentumokon túl nagyon leverő a háborús országban járni. Ott most minden Háború. A kenyér, a tál leves, amit megeszel, a benzin, amit a kocsiba tankolsz, a fiatal lányok tekintetében csillogó jogos életvágy, a fiatal srácok tompa pupilláján a szorongás. Mintha egy haldoklót kellene szóval életben tartani – ilyen érzés jelen lenni a háborús országban. Csikorgó, fájdalmas, keserű. Hetekig tartott mindkét út után elengednem az álmaimból az ott belém költözött nyomást. Mindkét utat végigírtam, és közben is született egy sor esszém, naplóbejegyzésem, amiket szeretnék hamarosan kötetbe rendezni.
Budapesti és Szent György-hegyi lakhelyeden is rendszeresen szervezel „házibulikat”, kiállításokkal, koncertekkel egybekötve. A Balaton-felvidék alternatív értelmiségi jellege nagyon fontos volt egy időben, ma ez talán már kevésbé van így; Budapesten pedig – ahogy sok értelmiségi közösségi tér, találkozási hely zárul be, lehetetlenül el politikai okokból – talán az érződik, hogy egyre erősödik egy underground közeg. Te hogy tapasztalod ezeket a mozgásokat Budapesten, illetve a Balatonnál, és van-e ambíciód arra, hogy egyfajta szervezője légy ezeknek a közegeknek, köröknek?
Hogy én legyek A szervezője, ilyen ambícióm nincs. Az viszont tudatos, hogy a NER elképesztő pénzpocsékolása, csak haveri vagy lakájkörökhöz eljuttatott, végül sok esetben tapasztalhatóan meghatározó értéket nem teremtő finanszírozási rendszere mellett felmutatható legyen a tény: a magyar kultúra él. Sőt a kultúra nem pénzből születik. Még az opera és a film sem. Bizonyos operák, bizonyos filmek, piramis szerepet játszó építészeti művek hatalmas pénzek nélkül természetesen nem valósulhatnak meg, de a teremtő gondolat képes mérlegelni és kreatív adottságként kezelni a fizikai lehetőségeket. A kultúrának épp ez a lényege. A semmiből is tud teremteni. Ha van mondás, van üzenet, kifejezni vágyás, akkor az létrejön.
Másrészt pedig nem látok közegeket, köröket. Folyamatos nyivákolást hallok, panaszos sóhajtozást. Értem, hogy rossz nézni, amikor tehetségtelen hülyéket akkora összegekkel küldenek meg, hogy összecsuklanak alattuk, vagy díjakkal cafrangoznak középszerű, netán annál is színvonaltalanabb hű talpnyalókat, de nehogy már ezzel foglalkozzunk! Amíg a gondolatért börtön nem jár, addig tessék gondolkozni, írni, színházat csinálni, zenét szerezni, elmenni a hiteles és minőségi produkciókra éhes publikumig. Nehéz? Az! Ez, kérem, Magyarország. Szabad kultúrát, művészetet csinálni általában sosem volt sem könnyű, sem kifizetődő itt létrehozni. Akinek így nem megy, mehet NER-kompatibilis kultúrnapszámosnak rossz vagy valamicskével jobb pénzért, vagy maradhat hiteles alkotó, és maradhat független, szabad, igaz ember.
A Vulkán április 21-én 17 órától lapbemutatkozó eseményt tart az Írók Boltjában.
Forrás: Újnépszabadság