Október tizenegyedikén reggel fél hatkor sűrű, hideg, kellemesen őszi eső hullott Kolozsvárra. A főteret páncélkocsik, tankok, szekerek, lovak, ágyút vontató járművek, katonák töltötték meg. Orosz és román csapatok meneteltek a környező utcákon.
Néhány civil is kimerészkedett már az óvó- vagy rejtekhelyekről, és hitetlenül bámulták a kavargó tömeget, mint amikor valaki nehéz, lidérces álomból ébred, és nem tudja elhinni, hogy csak álmodta a sok borzalmat. A városháza felé indultam, ahol a jelentkezőket kisebb rendfenntartó egységekbe osztották; egyiknek én lettem a parancsnoka. Mi tagadás, hízelgett nekem a cím: íme, ezzel adódik az új világ: parancsnok lettem. Kötelességem: az emberek mozgósítása, felvilágosítása, az új világ melletti bátor kiállás.
A volt Szentegyház utca 11 szám alatti lakásban Csóka József, a kiváló színész nagy örömmel, boldog mosollyal fogadott bennünket. Nekem különösen régi jó barátom volt, meg is hívott, ha vége a „körmenetünknek”, térjek vissza hozzá, akad a ház körül egy kis harapnivaló is. Ettől kezdve mindennapos vendég lettem nála. Egyik reggel hosszas töprengés után így szólt hozzám:
– Te Kuli, mi lesz a színházzal? És mi lesz velünk, színészekkel? Kellene valamit csinálni, gyere menjünk át Fekete Miskához, itt lakik a szomszédban.
Miska bácsi harsány üdvrivalgással fogadott. Elmesélte, milyen csodával határos módon menekült meg az összeszedéssel megbízott nyilasok karmai közül – a csodába felesége, Felszeghi Mária is besegített. Különben ő is égett a vágytól, hogy végre, négyévi mellőzöttség után, színpadra léphessen, színházat csináljon. Időközben befutott Hevesi Miklós – akit szintén a felesége, Kőműves Ilus bújtatott – és Réthely Ödön bácsi is. Ad hoc gyűlést tartottak a lakás Miska bácsi-féle önarcképekkel ékesített szobájában, melynek eredménye az lett, hogy mint egyetlen ifjú, én kaptam a feladatot, menjek el a már napok óta megjelenő Világosság szerkesztőségébe és kérdezzem meg Balogh Edgártól, mi a teendő.
Balogh Edgár, aki ugyanegy időben mindig legalább négyféle problémát intézett, azonnal élénk helyesléssel fogadta a dolgot, és azt válaszolta, amit neki felelt a városparancsnok, amikor felvetette előtte a napilap kérdését: Miért nincs még lap? Azonnal jelenjenek meg. Tehát: Miért nincs még színház? Azonnal menjen föl a függöny.
Másnap megjelent egy hirdetmény a Világosságban, hogy minden volt tag, valamint azok, akik bekapcsolódnának a színházi életbe, jelentkezzenek a színház épületében.
És jöttek. Éhesen, fázva a régi és új tagok. Mikor lehet itt játszani? Hiszen minden mozgathatót elvittek Mihályffyék, a volt igazgató és társasága. Se ruhatár, se díszlettár, minden romhalmaz. És különben is, kinek kell ilyen időben színház?
Fekete Mihállyal és Kőműves Nagy Lajossal az élen beléptünk az igazgatói szentélybe. Őrült rendetlenség – látszott, hogy valakik sebtében csomagoltak és távoztak.
És közben érkeztek, jelentkeztek a színészek, a díszletezők és műszakiak, zenekariak és a többiek. Befutott az elsők között Flóra Jenő, Szabados Árpád, Stefanidesz Ili, Gróf László, Beness Ilona, Papp Nusi, Jancsó Adrienne, Wojticzky Elvira, Sugár Jenő, Moravszki Roman, Cserminszky Kurt, Topán Lulu, Dunky Éva, Borbély Lili, Szász Nusi, a műszakiak közül Lamos Pista, a két Czanka, Szilágyi, Meseșan, Kovács, a főszabász, Gyula bácsi és Gyula néni fodrászok, Stern Jóska fővilágosító, Stefi papa és Szabó Ica, a két karmester, Kollár koncertmester, Gizi néni, a kellékes és a régi tagok egész sora. Újak is érkeztek: Székács Elemér (Bobby), Sebesi László és Péter, Bara Margit, Dorián Ica. Engem is beszervezett Csóka, miután néhány műkedvelő előadáson már látott (vagy ennek ellenére?).
Azután megjött a Bretán család: Miklós és két gyermeke: Judit és Endre, csatlakozott Iván Cornel, Pop Mihai és velük a román tagozat.
Az első társulati gyűlés. Magától értetődött, hogy majdnem egyhangúlag Fekete Mihályt választottuk igazgatónak. Első napirendi pontként hivatalosan bejelentették, hogy megalakult a kolozsvári színház, román és magyar tagozattal. Játszani fogunk, plakátokat nyomatunk, és elsősorban rendbehozzuk a színházat. Második pont: miből fogunk élni? Szubvencióról szó sem lehetett még, tehát kizárólag a napi bevételből kell fenntartanunk magunkat. Készítenek majd formai besorolást, de hogy ennek hány százalékát kapjuk kézhez, az a bevételtől függ. Aki nem fogadja el a feltételeket, visszaléphet. Senki sem lépett vissza. Volt olyan vélemény, hogy mivel a Nemzeti Színház volt tagjai megkapták a háromhavi járandóságukat, nekik nem jár fizetés a három hónap leteltéig. Fejembe szökött a vér, felálltam és tiltakoztam az ilyen jogtalan megkülönböztetés ellen. Persze, elsöprő szavazattöbbséggel az emberi belátás diadalmaskodott.
Ezután nem maradt más hátra, mint kitűzni az első, bemutatkozó előadás időpontját.
És megkezdődtek a próbák. Hogy miért, azt senki sem tudta, de az új korszak első bemutatója Farkas Imre Mókuci zenés játéka, az Iglói diákok volt. Folytak a próbák, lázasan, buzgón, lelkesen, szorongva: lesz-e közönségünk, lesz-e kinek játszani? Mind több akadályba ütköztünk. Nem volt ruhatár, elfogadható, színpadképes ruhával pedig nagyon kevesen rendelkeztünk. Szerencsére Kovács mester vezetésével a szabók mégis összeszabtak néhány megfelelő öltözéket, úgy emlékszem, Radics bácsi – szabómester és ruhakölcsönző – is erősen besegített.
Nagy gond volt a hideg, fűtetlen színházterem. A próbák még valahogy lezajlottak, mert a színpadon sálakba, szvetterekbe és mindenféle meleg holmiba burkolóztunk. De mi lesz a közönséggel? Megfagy a közönség, és befagy az előadás. Küldöttség ment tehát a városparancsnoksághoz, amely azonnal kiutalta a szükséges pakurát, hogy az előadásokra be lehessen valamelyest fűteni. A próbák közben Fekete Mihály vezetésével zavartalanul folytak. Parádés szereposztásban: Csóka, Stefanidesz Ili, Székács, Sugár és Fekete Mihály az apa szerepében, aki a harmadik felvonásban csárdást rop az asztal tetején.
És elkövetkezett az új korszak első színházi előadása. Az időpont délután három óra. Nem lehetett később kezdeni a sötétség és kijárási tilalom miatt. Mindannyian – szereplők és szurkolók – a színpadon tolongtunk és kimondhatatlan boldogsággal hallgattuk, amikor a vas csikorogva felgördült. Mindenki odarohant a kukucskálóhoz, és ujjongva állapítottuk meg, hogy zsufi van.
A zenészek már elfoglalták helyüket. Megjelent szigorú, szemüveges arcával Stefanidesz József, Stefi papa is. Fellépett a karmesteri pultra, hatalmas taps közepette meghajolt, kezet fogott Kollárral, a koncertmesterrel. Beintett, és a zenekar játszani kezdett. Aztán adott jelre felment a bársonyfüggöny, és megkezdődött az előadás. A közönség – az első közönség – hálás volt, mindenre bejött a taps, minden énekszámot többször kellett ismételni, a végén pedig olyan szűnni nem akaró ováció tört ki, hogy már-már attól tartottunk, nem érünk haza a kijárási tilalom kezdete előtt. Hiába volt odakint csípős hideg, mindannyiunknak melege lett.
A következő előadás próza volt: Zilahy Lajos Tűzmadara, amely Felszegi Mária és Flóra Jenő nagy sikerét hozta. Az volt a műsorpolitika, hogy minden héten tartsunk bemutatót: felváltva egy operettet, egy prózát. Következett: Mágnás Miska, Éjjeli menedékhely (Satin: Hevesi, Színész: Fekete, Báró: Csóka, Luka: Réthely, a női szerepekben: Jancsó Adrienne, Papp Nusi), Csárdáskirálynő, Marica grófnő, Ember a híd alatt, Szakadék.
Aztán került sor az Özönvíz előttre. Fekete alakította Darkót, és feltétlenül bekecsben akarta játszani a szerepet. De honnan lehet bekecset szerezni? Mikor megkezdődött az előadás, Fekete végigszáguldott a ruhatáron, ahol a nézők kabátjai lógtak, és a ruhatáros tiltakozása ellenére leemelt a fogasról egy príma bekecset, és így minden kelléke megvolt, hogy méltóan alakíthassa a szerepet. Nem is volt ekörül hiba, viszont az előadás vége előtt rohanni kellett vissza a ruhatárba, nehogy botrány süljön ki az önkéntes ruhakölcsönzésből. Nem lett botrány, sőt a ruhatárosnő szerint a bekecs tulajdonosa igen büszke volt arra, hogy a főszereplőn ugyanolyan bekecs volt, mint az övé.
Aztán a Liliom került bemutatásra. Liliom: Flóra Jenő, Julika: Jancsó Adrienne, Muskátné: Kőszegi Margit, a többi szerepekben Király József, Beness Ilona, Borovszki Oszkár, Bara Margit. Ebben a darabban lépett fel először és aratott mindjárt kirobbanó sikert Dorián Ica, aki Marikát játszotta, és – szerencsés fickó! – én voltam a partnere Hugó szerepében.
Minderre visszaemlékezve, meg merem kockáztatni a kijelentést: hősi korszak volt ez. Hogy milyen színvonalúak voltak az előadások? Nehéz erre három évtized távlatából válaszolni. Az idő annyi mindent széppé és romantikussá varázsol! De a színvonalról eléggé meggyőzően vall az akkori társulat névsora…
Az idény végéig sok nélkülözés, sok gond, de sok öröm közepette körülbelül harminc bemutatót tartottunk (a balett- és operaelőadásokkal együtt). A következő évad aztán már Janovics Jenő igazgatása alatt, a hatóságok szervezett támogatásával, rendes státussal indult meg.
Megjelent A Hét V. évfolyama 25. számában, 1974. június 21-én.