Az olasz neorealizmus másodvirágzásának kis remeke a Kenyér és csokoládé, mert az emigráns sors egyértelmű drámája sem készteti önsajnálatra a film alkotóit, hanem elragadó öniróniával dörgölik saját orruk alá a „dolce far niente“ precivilizatorikus lehetetlenségeit, amelyek alkalmazkodásképtelenné teszik a dél-olasz parasztokat svájci körülmények között.
Nino Manfredi, ez a hősszerelmes-szépségű, csodálatos humorú nagy tragikus színész annak az embernek a groteszk drámáját közvetíti, aki fél lábbal-fél lélekkel még benne van az otthonos koszban, de sorstársainál már nem viseli el; aki sem következetesen fejlődni, tanulni, kikupálódni, sem következetesen hazatérni nem képes. Évek óta dolgozik külföldön, méghozzá a vendéglátóiparban, de anyanyelvén kívül sehogy beszélni nem tud – ám nyelvtanulás helyett szőkére festi a haját, hogy ne ismerjék fel az idegenségét. Égbekiáltó a kiszolgáltatottságuk – de még égbekiáltóbb, hogy nem hajlandók a tunya parlagiságból, az önsajnálatból és önimádatból kigyógyulni, versenyképessé edződni a magasabb civilizációban.
Az önismeret s a társadalmi felelősségtudat remekel ebben a szívszorító-kacagtató filmben.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.