Bodor Tamás ismert alakja a bukaresti magyar sajtóéletnek. Az Ifjúmunkás, ahol újságírói pályáját kezdte, sokak számára kellemes emlékeket idéző, rendes és tartalmas, jól szerkesztett, nem csak a legfiatalabbak által kedvelt lap volt. Gárdája a többi magyar lappal rendszeresen érintkezett; abban a periódusban Bodor Tomi kapocs volt nem csupán az Ifjúmunkás és a szerkesztőség között, hanem a sportvilág, a sok kiváló magyar sportoló felé is. Arról nem is beszélve, hogy ikertestvérével, a nemrég elhunyt Bodor Andrással együtt, ők ketten – Bandi és Tomi – a közös társasági életből, a bukarestiséget sokkal elviselhetőbbé tevő összejövetelekből is derekasan kivették a részüket.
Bodor Tamás hétfőn a román közrádió kolozsvári magyar adásában beszélt pályájáról, Mihály István kérdéseire válaszolva. Szövegét a kérdések által tagoltan, de azokat elhagyva, némi utószerkesztéssel és kiegészítéssel közöljük.
Azzal kezdeném, hogyan lettem egyáltalán újságíró. Úgy, hogy újságíró családban nőttem fel, Nagybátyám, Kahána Bernáth alapította a híres Brassói Lapokat, nyomdát, kiadóhivatalt, melyeknek a tulajdonosa volt. Édesapám tudtommal ott még nem írt, de a felszabadulás után a kolozsvári Egységben már igen, ennél a zsidó hetilapnál együtt dolgozott Kallós Miklóssal, Nussbaum Lászlóval és talán Erdélyi Lajossal, Lalóval is. Késöbb a Falvak Népéhez került, majd a Magyar Szónál és az Előrénél dolgozott. Én a matematikával hadilábon álltam, tehát olyan pályát kellett választanom, ahová az nem kellett. Az orvosi és a jogegyetem nem vonzott, igy apám nyomdokaiba kívántam lépni.
Hogyan lettem sportújságíró? Úgy, hogy amióta az eszemet tudom, érdekelt a sport. Gyerekkoromban, tíz-tizenkét évesen, úsztam, vízilabdáztam a kolozsvári Vasasnál, később a bukaresti Steauanál, de nem voltam elég komoly és kitartó. Focizni persze még korábban kezdtem, a brassói parkban, amely inkább volt grund nekem és ikertestvéremnek, meg a Kolostor utcai katolikus iskola kisdiákjainak, mint a mai szépen kiépített Központi Park. Bukarestben aztán, tizedikesként, a foci mellett kézilabdáztam is, amíg megboldogult drága jó Mortun testnevelő tanárunk le nem fújt mindent: alooo, mingea, domnu! Az egyetemen már alábbhagyott a lendület, időnként kosárlabdáztunk…
Amikor Domokos Géza, nyugodjék békében, felvett az Ifjúmunkáshoz, a külpolitikai rovat gondozását bízta rám, majd idővel a sportrovatot is – hogy úgy mondjam – felügyeltem. Ez nagyjából a sportos Kincses Jóska írásainak a megszerkesztéséből állt. Az egykori ifjúsági asztalitenisz-bajnok Kincses Jóska jó humorú váradi bohém gyerek volt, nem vetette meg a piát, nekem meg a nem éppen nyomdakész kéziratai végére kitett egy csomó vesszőt azzal, hogy rakjak majd oda belőlük, ahova kell. Amikor az ivászatok és a Magyar Nagykövetségnél dolgozó barátnőjének ostroma túlságosan lefoglalták, majd ki is telepedett, a sportrovat teljességgel rám maradt. Aminek nagyon örültem, mert úgy éreztem, és így is volt, hogy a sportriportok, kommentárok, interjúk írásakor elkerülhetem a politikát. Másféle politika persze itt is volt, de erről majd a továbbiakban…
Rendszeresen eljártam főleg a futballmeccsekre, a román sportújságíró kollégák megismertek, megválasztottak a Romániai Sportújságírók Egyesületének vezetőségébe, 1976-ban tagja lettem a Nemzetközi Sportújságírók Egyesületének. Megítélésem szerint előnyömre vált, hogy országos jellegű, bukaresti újságnál dolgoztam, mert különben a kolozsvári László Frici, a sepsiszentgyörgyi Áros Karcsi és talán az aradi Oroszhegyi Károly is jobb sportújságírók voltak mint én.
l952 nyarán kerültünk Bukarestbe. Szüleink tudták, hogy ez vár ránk, és a nyolcadik osztály után az utcasarkon levő híres Brassaiból ikertestvéremmel együtt átírattak a 3-as számú román líceumba, hogy tanuljunk meg jól románul. Mi már jól beszéltük a nyelvet, a Berde Mózes utcában a szomszédos Cacoveanu-fivérektől, Sandutól és Gigitől megtanultuk, de a suli, az más volt. Így aztán Bota tanár úrnak köszönhetően is, matematikából bukott diákként érkeztünk pótvizsgázni Bukarestbe a Caragiale Liceumba. Ott szépen kibekkeltük a 3-ast (az volt akkor az átmenő jegy), bár persze a gyengébbnek számító B-be kerültünk. Az A-ban az elvtársak ivadékai voltak, például Petre Borila és Iosif Ranghet fiai. Nálunk is volt egy, Zaroni, az utolsó padban ült, és az agrárminiszter apjáról szóló viccekkel röhögtette a népet. Egyre sem emlékszem ezek közül, arra viszont igen, hogy egyik diáktársunk sem törődött azzal, hogy mi Kahánák voltunk, a másik Nikolini volt, a harmadik Fayer vagy Gostian. És később az egyetemen sem törődött senki azzal, hogy magyar vagyok, hogy Kahána voltam és Bodor lettem. Mellesleg, azért lettem a dálnoki édesanyám leánykori nevén Bodor, még az egyetemen, mert újságírónak készültem, és tudtam, hogy a romániai sajtóban zsidó névvel nem igazán lehet cikket aláírni. Ezt édesapám példájából is tudtam, aki a Magyar Szóban majd az Előrében is csak Bodor Tamás néven publikálhatott, hiába hívta a fiatal Mihálka Zoltán és a többiek Samu bácsinak.
Bukarestben, ahhoz képest, mi elég jól megvoltunk. A szerkesztőség összejárt bulizni, vagy a kiállítási csarnok területén levő Prahova kerthelységbe sörözni, Bogdán Tibivel fogadni, ki tud több szármálét megenni. A román pincér barátunk volt, vette a lapot, amikor a sörösüvegeket próbáltuk – idézőjelben – „jól” számolni. Fiatalok voltunk és felszabadultan marháskodtunk, ugrattuk egymást.
Milyen volt az Ifjúmunkás tartalma? Amilyen lehetett! Volt benne tényfeltáró riport, hagyományőrzés, irodalom (főleg versek), zenerovat, rocksarock, olvasószolgálat, például dr. Veress Albert elmegyógyász orvosi rovata fiataloknak, viselkedési tanácsadó, társkereső, tömegsport és versenysport. És, sajnos, elég sok úgynevezett mussz-anyag, ami nélkül elképzelhetetlen lett volna egy újságnak megjelenni. Nincs mit szépíteni magamat, még a sportrovatban is kényszerültem kompromisszumra, például, handabandázni a fiatalok honvédelmi felkészítéséről. Összességében azonban elmondható, hogy az Ifjúmunkás nagy érdeme az volt, hogy egyáltalán létezett, hogy a magyar fiatalok anyanyelvükön olvashattak nekik szóló újságot. Jobb lett volna ha csak a Scanteia Tineretului-t kapják? A kérdés, ugye, költői…
A hatvanas évek végén én személyesen nem éreztem semmilyen szabadabb légkört, nyitást. Minden illuzórikus volt. A cenzúra akkor is működött, amikor átkeszresztelték öncenzúrára. Én például ragaszkodtam ahhoz, hogy a magyar sportolók nevét magyarul írjam. Nálam nem létezett Ludovic Satmareanu vagy Alexandru Satmareanu, ha nem engedték, hogy Szathmárit írjak, akkor mindkettőből Szatyi lett, vagy Lajos, vagy Sanyi, vagy dinamós becenevén Peggy. Nálam Gergely Lacinak és Vigh Jóskának volt (általam írt, de a nevük alatt futó) igen népszerű rovata, nem Gherghelinek és nem Iosif Vigunak. Ráksi Gáborból nem lett soha Gabriel Racsi és Selymes Tiborból sem lett nálam Tiberiu Selimesi, Nagy Mikiből N. Naghi. Sillai Ilonát sem írtam Ileana Silainak, Balázs Jolánt és Sőtér Jánost sem román elnevezésükön. A magyar sportolók identitásának megőrzése nem csak a nevük szempontjából volt fontos számomra, hanem azáltal is, ahogy megválogattam, kiről írjak. A tőrvilágbajnok Stáhl Jencsik Katiról, a szintén kitűnő vívó Szabóné Orbán Olgáról, férjéről, a polós Szabó Sándorról, a kézilabdás Miklós Magdáról és Bíró Zitáról, a tornász Éberle Emiliáról, vagy a válogatottságig feljövő Gerstenmayer László focistáról..
Az Ifjúmunkás-matinékről nem tudok bővebben szólni, mert nem sok közöm volt hozzájuk. Talán egyszer vagy kétszer voltam jelen, emlékezetem szerint akkor is a sportrovatról beszéltem. A főszervezők Cseke Gábor, Matekovics János és Tar Károly voltak, ők vitték a nehezét. Hogy működhessen a dolog, meg kellett adják a cézárnak, ami a cézáré. A lényeg az olvasókkal való kapcsolat éltetése volt, talán kultúra népszerűsítő és közösségformáló szerepe is volt, nem tudom. Kívülről könnyű véleményt formálni, ezt kerülöm, de talán a felhajtás túl nagy volt és sok energiát öltek bele Csekéék.
Domokos Géza volt az első főszerkesztő, magasan ő volt a legjobb, sajnos, viszonylag kevés ideig dolgozhattam a vezetése alatt, éppen kezdő koromban. Nagyon igényes ember volt, lett is egy szép kis patkóbél-fekélyem, úgy izgultam, hogy megfeleljek. Domokos után Dali Sándor lett a főszerkesztő, nagyon szerettük, pedig focizáskor elég durva volt. Azt hiszem, ebben is Domokos Gézát akarta utánozni. A szerkesztőséget viszont nagyon jól vezette, értékes embereket hozott be, mint amilyen Gálfalvi Gyurka volt, akinek az alkalmazásáért valóságos közelharcot vívott a Sajtóosztállyal. Dalit Cseke Gábor váltotta, nagy munkabírású, sokat író főszerkesztő, a munkatársakat megbecsülő, közülünk való, közvetlen ember volt, aki szorgalmazta a terepmunkát, amihez nem nagyon volt kedvem, de gyomrozása nyomán írtam néhány jobbacska riportot. Az utolsó főszerkesztő Varga József volt. KISZ-aktivistaként került a nyakunkra, nulla újságírói múlttal a háta mögött, de jóindulatú, tanulni akaró és alkalmazkodni képes embernek bizonyult a kézdialmási eredetére büszke Jóska.
Az évek során komoly szerkesztői gárda váltotta egymást a lapnál, Domokos, Dali és Cseke mellett ott volt Lázár László, a művelődési rovat és az irodalmi melléklet tapasztalt szerkesztője, Zöld Lajos, aki a nevelési rovatot vezette, Vajnovszki Kázmér tapaszalt „mindenes”, Domokos Éva a tájékoztatás rovatával, Gálfalvi György tényfeltáró riporter, Elekes Ferenc költő és publicista, Müller Ferenc filmkritikus, Molnár Héricz Lajos újságíró és író, Tar Károly publicista és író, Kovács Nemere és Molnár Erzsébet, kolozsvári, illetve nagyváradi tudósítók, a szerkesztőséghez később csatlakozott Kós Anna, aki az iskola rovatot gondozta, Székely Ervin jogász, újságíró és író. Elnézést, ha valaki fontos emberünkről megfeledkeztem.
Legalább ilyen hosszú lenne felsorolni azokat a személyiségeket, akik az idők során publikáltak az Ifjúmunkásban. Azokat mondom, akik most hirtelen eszembe jutnak. Domokos Gézán kívül Méliusz József, Szász János, Kányádi Sándor, Markó Béla, Vári Attila, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Halász Anna, aztán Aradi József, Kocsis István, Hervay Gizella és Zsehránszky István, akik a szerkesztőség tagjai is voltak. Ki is még? Tomcsányi Tibor, Farkas Árpád, Csiki László, Czegő Zoltán, Magyari Lajos, Ágoston Hugó… És sokan mások.
Újságírói életem legszebb korszaka vitán felül az az időszak, amikor sportújságíróként kiutazhattam külföldre, a labdarúgó válogatott vagy az ökölvívók szerepléséről tudósítani. Ott lehettem az 1970-es németországi és az 1990-es olaszországi foci világbajnokságon, Athénben, Tiranában és Budapesten, a válogatott mérkőzésein, a belgrádi ökölvívó Európa-bajnokságon, a budapesti tornász világbajnokságon, amelynek Szabó Kati volt a csillaga. Kint voltam a müncheni olimpián, igaz, nem akkreditált újságíróként, csak turistaként riporterként. De hozzá kell fűznöm, hogy kellemes élmény volt számomra megannyi hazai rendezvény is, elsősorban a csíkszeredai B-csoportos jégkorong világbajnokság, a bukaresti ökölvívó EB, a szintén Bukarestben lebonyolított birkózó Európa Bajnokság, amelyeken baráti viszonyba kerültem több neves magyarországi sportújságíróval, televíziós riporterrel, Knézy Jenővel, Vitár Róberttel, Gyulai Istvánnal, Z. Vincze Györggyel, Falus Istvánnal.
Sok híres sportolóval találkoztam, készítettem interjút – ez a munkámhoz tartozott, pontosabban – ez volt a munkám. Igyekeztem mindenkivel közvetlen, baráti viszonyt kialakítani. Volt, aki a lakására hívott beszélgetni, Kicsid Gábor, Szathmári Sanyi vagy Gerstenmayer László például. Vagy Bíró Zita, a marosvásárhelyi női kézilabda legeredményesebb évében, amikor megnyerték a Román Kupát. Vagy Stáhl-Jencsik Kati tőrvívó világbajnok, akinek a férje, Stáhl István egy ideig az Ifjúmunkásnál kollégám volt. Gergely Laciról és Vigh Jóskáról nem is szólva. Károlyiék is otthonukban fogadtak Onesti-en. Márta kedves volt, Béla mintha távolságtartó. A 100 kérdés a százszoroshoz címet viselő nagyinterjúmhoz Bölöni Laci a lakásunkon ”nyilatkozott”, a feleségem is kedvelte. De vele nagyon sokszor beszélgettem öltözőben, a pálya szélén, vendéglőben, a szállodában, ahol Bukarestben lakott. Emlékszem még, hogy a kitűnő röplabdázó Derzsi Ede meghívott a munkahelyére, a fővárosi rendőrség bűnügyi osztályára, és megmutatta a bűntárgyakat és hogy mivel dolgoznak. Na, az ő nevét sem írtam biza Derzeinek, ahogy a román médiában nevezték… A legotthonosabban az ASA öltözőjében éreztem magamat. Mihelyt meglátott, Sólyom Csaba azonnal bekonferált? Bodor Gy. Tamás, és megnyomta a Gyét, ahogy apámtól megkülönböztetően írtam az újságban. Nagyon barátságosak voltak velem Nagy Miki, Fazekas Árpi, Nágel Zoli, Hajnal Gyuszi, Kanyaró Attila, a tragikusan korán meghalt kicsi Lukács Ede, Both Gyuri, Czakó János, Biró Levente ”Laska” (Zita férje), de Ispir, Varodi, Paslaru és Muresan is. Micsoda focicsapata volt egyszer Vásárhelynek!
Hogy utána a televíziós korszakom?… Nehéz, de szép volt. Úgy kerültem oda, ötvenöt évesen, félig-meddig munkanélküliként, hogy azt sem tudtam, mi fán terem a televíziós zsurnalisztika. Versenyvizsgázni kellett ugyan, de szerintem előre „le volt rendezve”. Gödri Ildikóval és Balázs Jánossal pályáztunk három posztra! Nekem meg kellett írnom két hírt, lefordítanom egy román újságcikket és leírni valamilyen filmezési elképzelést. Hát ebből a háromból szerintem a fordítás jól sikerült, a harmadik biztos süket volt. Mindhármunkat simán felvettek, Gödri Ildikó talán már belsős is volt.
Amikor Boros Zoltán felvett, kikötötte, hogy sporttal nem foglalkozom. Volt rá egy embere, nem sokat értett a sporthoz, de a férje a TVR sportosztályának a főnöke és elég nagymenő volt az intézménynél. Így lettem híradós, hírszerkesztő. Le kellett írni a hír szövegét, vagy megszerkeszteni a külsősöktől, vidéki tudósítóktól beérkező anyagokat, felvenni a szöveget elektronikára, és bevágni rá az irányításod alatt dolgozó operatőr által lefilmezett nyersanyagból a megfelelő képeket, képsorokat.
Szövegmondásra legtöbbször valamelyik kollégát kértem fel, mert a beszédtechnikám nem volt éppen kirakatba való, a vágást szakosított vágók végezték, az álatalam kiválasztott képekből, képsorokból. Beletelt egy kis időbe, amíg a munka technikai részét megtanultam, legalábbis irányítani. Egy nagy szobában dolgoztunk, amikor a vihorászás, csevegés bizonyos hangszinten felül ment, mindenkit letácsoltam. Jaa, Tomi bácsi dolgozik…
A legjobban azt szerettem, amikor a parlamentben filmeztünk. Akkoriban nagy harcok dúltak a magyar érdekképviselet körül, nagy nyomás alá került az RMDSZ. Szegény Sváby Ferit sokat kellett lökdösnöm, ezt filmezd, ez a képviselő kell, ez a szenátor kell. Egy sajtóértekezleten Iosif Chiuzbaian igazságügyi minisztertől magyarságot sértő megnyilatkozása miatt interjút kértem és egy kérdésemmel eléggé sarokba szorítottam. Amikor az adás előtt Boros Zoli megnézte az anyagot, meglepődését nem palástolva felkiáltott: na nézd csak, Tomi! Azért volt meglepődve, mert amúgy nem voltam elég rámenős… Az anyaghoz gratulált.
Televíziós csúcsteljesítményem végül mégis a sporthoz kötődött. Bár irtóztam a direktbe menő szerepléstől, a lámpaláztól és a tökéletlen beszédtechnikámtól, a kollégák rávettek, hogy vállalkozzam egy stúdióbeszélgetésre Bölöni Lacival. Ma úgy hívják, tóksó! Közel egyórás film lett belőle, a szalag most is ott van a Magyar Adás tékájában. Egy újrajátszást biztosan megért, lehet, hogy többet is… Ennek a stúdióbeszélgetésnek azért volt egy előzménye. Amikor még az újságnál dolgoztam, Tomcsányi Mari rávett, hogy készítsünk egy beszélgetést az éppen másodjára világbajnokságot nyert, a világ legjobbjának is megválasztott Birtalan Istvánnal, Kicsid Gáborral és Orbán Istvánnal. Én kérdeztem, Tomcsányi Mária rendezte és szerkesztette a műsort. Nagy közönségsikere volt. Mellesleg éppen Tomcsányi Mari barátnőmnek köszönhetem, hogy a televízióhoz kerültem. Ő szólt, hogy újságírót keresnek…
Szerettem a televíziónál dolgozni, kedveltem a kollégákat, ők is szerettek engem. Sok ügyes és nagyon jóravaló fiatalt ismertem meg a szerkesztőségben, akik sokra vitték az életben. Jól menő cégvezetők lettek, mint például Miklós Ervin, vagy a romos Dániel Kastélyt felújító, Székelyföld legelőkelőbb idegenforgalmi létesítményévé változtató Rácz Attila. Onnan mentem nyugdíjba, és a televíziónál eltöltött közel öt évemnek köszönhetően is, ma elfogadható a nyugdíjam.
