Semmi sem sikerült neki, amit nem indulatból csinált. Életének az a korszaka lett művekben maradandó, amelyben vérmessége dühösen összecsendülhetett az ideológiával, hiszen tudjuk: nem minden, halált megvető ostromlóból lesz fegyelmezett várvédő. A népfelkelők fajtájából való volt a romániai magyar irodalomban, hadakozásokban vakmerő, aki aztán feszengett a strázsán, kényelmetlen volt neki a díszlépés, vénen is kamasz tempóival rítt ki a fegyelmezett sorból. A darócot jobban viselte, mint a mundért.
Pedig viselte. Meghatóan igyekezett. Hiszen hajdani nagy műveiben – főként az Új pásztorban – nemcsak a lázongó gondolkodott, igazán nemcsak a tagadás boldogsága ragyogott és füstölgött. A híres expresszionista és polgárpukkasztó, a sértően szókimondó, aki Grósz úr piszkos gatyáit lengette az osztályharcban és gyengéd trivialitással írta le a kis pásztor nemi keserveit, aki vadul fölfalatta a disznókkal a kimustrált vén kondást, és könyörtelenül az orrunkra kötötte, hogy a kannibalizmus az osztálytársadalom leglényege – tulajdonképpen mindig szerelmes kölyök volt. Nemcsak világnézetének sóvárgó szerelmese, de hamar könnybelábadó szemű, meghatott hódolója fűszálnak, madaraknak, meghitt csöndeknek, méhek nyári zsolozsmájának.
Talán parnasszista költő lett volna belőle, ha a fájdalmas felismerések nem erősebbek benne a derűs lírai szemlélődés örömeinél. Tulajdonképpen azonban örülni szeretett volna, nem lázadni, ezért tudott a második világégést követő reményekben őszintén megkapaszkodni, a csapkodó ember ezért kereste minden akkori jóban a beteljesülő igazolást, s volt, miként voltunk annyian, a valóságból a megnyugtatót kiszemelgető, idillikus poétája is a zsánerriportnak.
Életművének egésze, vaskosságában és meghatottságában, rikító vonalaiban és pasztellszíneiben, bizakodó meghasonlásában és finom rajzaiban, a morgolódásban és a himnikus líraiságban is: maradandó, egyedi, összetéveszthetetlen.

A nyolcvanegy esztendős Szilágyi András, aki sosem kereste a siker kegyeit, aki csak végletes önmagához tudott konformista lenni, a lázadó és idillikus öreg, zseniális kamasz, a nagy író meghalt

(BoP) Élet és Irodalom, 28. évfolyam 50. szám, 1984. december 14.