Megkérdeztem egy öregasszonyt, mit csinált egy életen át. – Temettem – mondta, és vihogott. Most vajon vihognak a tehetségtelenek? Picasso már húszéves korában túlélte őket.
Éluard halála után egy évvel. A Vel’ d’Hiverben Eluard kötetét Picasso dedikálja. Maurice Faillevic, aki Dacquin asszisztense volt a Panait Istrati-film forgatásakor, Picassóval dedikáltatja nekem az Éluard-kötetet. Pour mon ami, le pocte Pablo Bodor Roumanie – Pablo Picasso. A kötet eltűnt – s vele egyetlen bizonyítékom arról, hogy Picasso – legalább Picasso – költőnek tartott. Igaz, olvasatlanul. De mégis, Picasso.
– Mit kívánsz? – Hosszú életet, rövid halált. – Mennyi Föld kell neked? – Kétszer annyi, mint Ég. – Az Égbe nem lehet temetkezni. – Az Égben nem lehet meghalni. – Mennyi ég kell neked? – Amennyi tiszta föld lesz a Földön. – A mocskos föld neve Guernica. – Az emberek fölött galambok szállnak. – Az emberiség egyik neve Pablo Picasso. – Keresztneve. – Ha újrakezdenéd? – Nem változtatnék nevet.
Benne volt az egész művészettörténet, az összes halálok, minden bohóc, a csikót fürdőztető kamaszok, a vasaló asszonyok, a meztelen lányok, a klarinét-szóló és az örök, csillapíthatatlan, infantilis reménység, a férfi férfiak sajátja: a forradalom. Halálakor megmozdultak az összes halálok, minden bohóc, a csikók, kamaszok, vasaló asszonyok – és fölsikított a klarinét a forradalom hangján.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 15. számában, 1973. április 13-án.
