Az alábbi sorok nem a halottról – hanem a már súlyos betegről készültek. A Hét szerkesztősége kért fel két-három héttel ezelőtt; a cikket bátorításul, erősítésül szánta a betegnek, aki – mint majd minden élő – végül is oly kevés bátorításban, elégtételben, elismerésben részesült. A Hét rendelése beleillett abba az elképzelésembe, hogy intézményeink és szerkesztőink történetéhez néhány vázlattal, portréval – amilyenek a diáklapokról, az Utunk születéséről, avagy a Gaál Gáborról szóló írásaim voltak – hozzájáruljak.
A lapzárta és a halál egybeesett és összejátszott; utolsó pillanatban múlt időbe tettem minden igét.
A Salamon Edwin festette, önmagába sandán és keserűen kacsintó háromszög egyre jobban hasonlított Földeshez. Edwin több változatban festette meg: talán azért, mert a modell szelleme és arca átkozottul mozgékony volt, s közben a keserűségét úgy forgatta a szájában, mint egy bon mot-t; a tekintete meg olyan gyors és gúnyoros volt, mint a védteleneké. A háromszög megfoghatatlanul és állandóan mozgott, megnyúlt, szélesbedett, de inkább keskenyedett és kacsintott, mint ama deikus háromszögek: az egész háromszög egyetlen Szem, ha nem is az Isten, de a szellemiség szeme, mint egy háromszögű, kemény és rugalmas rács, amelyet foglya szétfeszítget – a háromszög mozgott, változott, de szögeinek összege mindig azonos volt és egyenlő; foglya lehetett hercegien elegáns és bohémen zilált, lehetett a mélypont alatt és tündökölhetett magasan, a háromszög sosem változott át körré, négyszöggé, mert pillérei, támpontjai mozdíthatatlanok voltak: (1.) a marxista fogantatású bölcseleti mélység és a romániaiságba ágyazott nemzetiségi közéletiség; (2.) az esztétikai elemzés valószínűtlenül pontos szellemessége, mely szikrázó, mint a tréfa és a kés – és (3.) végül valami furcsa, bohém, majdhogynem fintorral keveredő, hihetetlenül „lovagias” korrektség…
Földes bármikor bármit elveszíthet – mondogattuk – csak a nagyvonalúságát soha. Az lehet – mondogattuk –, hogy ha már nem járhat szmokingban és lakkcipőben, ha már nincs teveszőr-köpenye és szarvasbőr-kabátja, akkor blazírtan elviseli önmagát gyűröttebb ingben is – de az nem lehet, hogy legméltatlanabb szellemi vagy politikai ellenfelével is ne járjon el a lovagiasság legöngyilkosabb szabályai szerint. Az lehet, hogy pontosan átlásson a szitán – de az nem lehet, hogy át is rázzon rajta valakit.
Különös, hogy szinte már elviselhetetlen mozgékonysága milyen megállapodott – megátalkodott – merev stabilitással, bohémsége udvari etikettel, külső hányavetisége belső laboratóriumi renddel párosult. A világ amorf dolgaiból közülünk senki sem tudta úgy kifejni- kifejteni a kristályosítható szellemieket, mint ő; senki sem volt képes ilyen mélyen meglátni a dolgok igazi értelmét – s főként: ilyen mély értelmet adni az amorf dolgoknak is…
Földes közelében az emberben nyomban föltámadt valamiféle veszélyességi érzet; a levegőbe szimatolt, hogy nem gyullad-e ki, nem robban-e fel valamilyen öreg fogalom… Tudta ő jól, hogy mi fán terem a tapintat és a diplomácia, de arcára úgy ráfeszült a gyűlölet, szeme olyan gyilkosra sárgult a dühtől, hogy ellenfele – legyen az a legegyszerűbb kis mameluk, szellemi rest, basáskodó szellemi házmester – már-már segítségért kiáltott. A régi, elkötelezett nemzedékhez tartozott, amelynek az irodalom a politik a folytatása más eszközökkel; az a fajta, aki a háborúkat megnyeri, csak a csatákat veszti el sorozatosan, s nem akarja elhinni, hogy csatákban is szerezhet az ember halálos sebet; valamiféle történelmi „adventizmusban”, örök várakozásban élt – akárcsak azok, akik a mindennapi cselekvés úszótempóinak egymásutánjában már-már alig néznek fel a vízből, s azt hiszik, egyszer majd elérkeznek a Nagy Tettek másik Partjára.
Földes László, mint nemzedékünk – s ezen nem évjáratot értek – annyi más tagja, át-cselekedte, át-úszta, át-várta életének évtizedeit, abban a reményben, hogy nyugodtan „fórt”, előnyt adhat a szorgalmas fafejűek egész seregének, majd egyetlen nekilendüléssel behozza a differenciát… Egyszer aztán több évre visszavonult. Tudós koponyájához azonban a vívóbajnok, a szegényt védő betyár, a jó kalandor, a vonatrobbantó, a partizán, a Fanfan la Tulipe temperamentuma társult: nem az a fajta volt, aki az ilyen társadalmi csendben öreg nyelveket tanul, és megírja a polinéziai fétisek és tabuk monográfiáját. Földes László nem tudott remekműveket írni – az utókornak. Már csak azért sem, mert tanár volt, pedagógus és lapember: kellett az azonnali közlés láza, izgalma, szellemi-erkölcsi haszna. Nem tudott több éves távlatokban írni. Ha fel nem olvashatta legalább fiatal tanítványainak – tíz sort sem tudott leírni. Verset és regényt lehet az asztalfióknak írni; politizálni nem lehet az asztalfióknak. Politizálni és szerkeszteni nem lehet az asztalfióknak.
Az indulatait sem gyömöszölheti senki a fiókba. Márpedig Földes kritikái: a szellem indulatszavai… A könyveken kívüli világ is nagy szerepet játszott titkos technológiájában: a mindent, nyers életet és művészi művet egyaránt azonnal absztraháló készsége remekül működött, mint egy furcsa bűvészszerkezet, az autótemetőkben működő univerzális prést és az elektronikus mérleget egyaránt magában foglaló készülék, amely Lászlóffy-verset és piaci kofa kaján képét és hegedűszót és sajtóhibát, titkos dokumentumot és szerelmi kalandot egyaránt bölcs és éles energiává bont le és finomít… Olykor úgyéreztem, a világ csak azért van, hogy Földesnek véleménye legyen róla. Ő pedig azért lett irodalmár, mert amikor szellemi mohósága körülszimatolt a hirtelen felnőtté lett világban, véletlenül olyan helyen tért magához, ahol épp az irodalmat szelték át a legszikrázóbb és legéletesebb erővonalak.
Földes nem tudott olyan bohém vagy zilált lenni, hogy az rontson a presztízsén. Nyilván azért, mert az érvek igazságán kívül sohasem ismert el és sohasem érvényesített más igazságot. Azért volt tekintélye, mert fütyült a tekintélyelvekre. Tekintélye volt. Van. Kár, hogy nincs életműve. Hogy szinte csak annyi van, amennyit mások életművébe beépített.
Vajon kik fogják egyszer majd bevallani, hogy mennyit kaptak kölcsön tőle? Igaz: ha ki is tennének mindent az ő szerkesztői asztalára, amit tőle kaptak, akkor sem tudnánk kirakni abból az életművét. Földes, ha tehetné, abból, ami az asztalán sorakozna, újból kezdené a soha véget nemélő kirakós játékot: lapot csinálni, életművek létrejöttét segíteni, gondolatokból és érzelmekből újra kirakni az emberek értelmét-lelkét olyanná, amilyennek álmodjuk.
Írók, írjátok meg szerkesztőtöket.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.