Unipán Helgáról és egészen másról
Van valami geometrikus fanyarság abban, ahogy ez a furcsa, valószínűleg nagyon zárkózott asszony látja a világot. A magyar közönség A Hét hasábjain ismerte meg igazán; a bölcs rejtvények feszítőerejével kényszeríti gondolkodásra a nézőt ezekben a talán nem is egészen pontosan (kultúrtörténeti tévedéseknek) elnevezett ironikus rajz-aforizmákban; kis kompozícióit legtöbbször a majdhogynem naturális vonalvezetésnek és a groteszknek az összeszikráztatása világítja meg; persze az elegáns felháborodástól az elnéző gúnyig végigjátszotta ezekben az éles grafikákban a jó szatíra egész skáláját – de ritkán nevettetett.
Ha az ember percekig elnézi a milói Vénuszt persziflázstoldalékával, talán elmosolyodik, amennyiben képes gondolatban végigismételni az összes láthatatlan lépcsőfokokat. amelyek a karikatúra-szobor talapzatáig elvezetnek; ehhez azonban tíz meg tíz Unipán-rajzból „meg kell tanulnia Unipánt”, azaz meg kell tanulnia, hogy az összes lehetséges történelmi, esztétikai vagy erkölcsi aránytalanságok, anomáliák és anakronizmusok közül melyek azok, amelyeken Unipán a maga módján és magában, kissé túlzottan is szemérmesen, de jóízűen mulat.
Az is igen különös, ahogy a puritán rajzi pedantéria és a fintor egyszerre és egyáltalán nem zavaró ötvözetben jelentkezik nála. Különös azért, mert a karikatúra – elvégre ezeket a rajzait nagyrészt ide sorolja a szakma – csak a legnemesebb rétegeiben képes hangosság és harsogás nélkül szerepelni. Unipán gyűlöli a lármát, önként a legcsöndesebb sarkokba áll és ott is csak rajzainak engedi meg olykor-olykor, gyermeki ünnepnapokon, hogy kuncogjanak…
Az ő sorsában és talán művészetetikai alakulásában is szerepet játszott minden könyvbarát örök hitelezője, Tóth Samu. Kiss Jenő Bacovia-fordításainak (Lila alkonyat) borítólapját számtalanszor újraterveztette a diáklánnyal, akiben a mániákus szorgalmon és pontosságon túl fölfedezte az egyéniséget, majd az utolsó tervet célszerű gyötréssel hatszor rajzoltatta újra, míg elfogadta. A Lila alkonyat borítója tizenegy évvel ezelőtt készült, a feladat Unipán alkatának másik, valószínűleg mindvégig rejtőző és rejtve maradó, keserűbb felének felelt volna meg; ezt a mélyebb alaphangot sejthette meg Tóth Samu, de Unipán csak a fintoron belül hajlandó borongó lenni, csak a nevető karikatúra-kislányainak meg a futballozó ábécéskönyv-kisfiúinak a szemébe, szeme állásába lop oda valamit az elégiákból, esőkből és magányból. Tóth Samu azonban elindította az olvasás-közelből ható, nyomtatással sokszorosított grafika birodalmába, és Unipán (ha csak nem botlott rontó-ízlésű, rosszul tördelő, színekhez nem értő, felületes műszaki és grafikai szerkesztőbe) néhány éves, viszonylagos szünet után, kitűnő, Tóth Samut máig dicsérő munkákat adott ki a kezéből.
1967-ben jelenik meg (Hlavathy Lajos műszaki szerkesztésében) Majtényi Erik Fehér madár című könyve az Ifjúsági Kiadónál, gyerekeknek; ezzel azonban az illusztrátor még nem „bizonyított” igazán. Ámde két évre rá, hallatlan rajzkedvvel és bájjal elkészíti az ország talán legkedvesebb, joggal kitüntetett olvasókönyvét (Lesebuch und Sprachlehre, 1969, Editura Didactică şi Pedagogică), amelynek kivitelezői felborították ugyan a grafikus tördelési és színelképzeléseit és itt-ott beleokoskodták magukat, a mesei rajz „ésszerűsítése”, a mű egésze könyvgrafikailag mégis tökéletesen érett, rajzilag és színben, remek ízű, képzeletserkentő, kedélyerősítő; elbűvölő ajándék a kisiskolásoknak. A pedáns Unipán mintha önfeledten játszana, mintha a padlón, gyermekek közé hasalva és velük együtt komponálná meg a könyvet; a könnyen áttekinthető, játszi ötletek özöne teszi megunhatatlanná a rajzokat.
A könyvek tanúsága szerint 1970-ben rajtol Unipán a maga legsajátabb műfajában: megjelenik Ónodi Sándor (első) Tudománytörténeti kaleidoszkópja. (A kéziratot és a borítót meg az illusztrációkat talán még az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztálya fogadta el, de már a Dacia adta ki – talán ezért nem bukkanunk rá a műszaki-grafikai szerkesztő nevére). A hazai magyar könyvpiacon és könyvgrafikában ez Unipán első, átütő sikere. „Fondorlatos”, áttételes, meghökkentő humora, mely az Ónodi álnév mögött tudományos passzióit kiélő Veress Zoltán remek értekező prózájához szegődött, egyetlen ötlet kanyarintásszerű körébe foglalja össze azt, ami a renyhébb olvasónak a szövegben körülményesnek tűnt; Ónodi-Veress elmélyülő, gondolatiságban gazdag, eléggé nem dicsérhetően türelmes tempójú, sokszor titkoltan vidám vagy célzás-rendszerében szellemes szövege remek színpadot, bűbájos bábokat kapott Unipán Helga tollából – és tegyük hozzá, hogy a második, nemrégiben megjelent új Ónodi-kaleidoszkóp rajzai (műszaki szerkesztő Molnár Attila) azt jelzik, hogy Unipánnak van ereje még összefogottabban, élesebben, kerekebben, szellemesebben és egyszerűbben fogalmazni.
Az első Ónodi-kötettel körülbelül egyidőben, emlékezetem szerint ugyancsak az Irodalmi Kiadónál fogadták el Sinkó Zoltán nagy közönségsikerű Ortopéd kalapját Unipán borítójával és rajzaival. Míg az Ónodi-kötet esetében a szövegből nem kötelezően, sőt talán nem is szervesen következő, csak éppen lehetséges grafikai megoldásról volt szó (elvégre a tudománytörténeti kaleidoszkópot tudósok portréival, táblázatokkal stb. is lehetett volna illusztrálni) – tehát a feladat nagyobb önállóságot, képzelőerőt igényelt, addig a Sinkó-könyvben valójában homogenitásra volt szükség. Az Ónodi-kötetben Unipán inkább kommentál, mint illusztrál. Csípős megjegyzéseket fűz a szerzővel cinkosan, a tudománytörténeti gondolatokhoz, és azon is mulat, hogy humoros rajzfilmet perget az esszé alatt. A Sinkó-kötet esetében a szerző jó és demokratikus humora kényelmesebb ihletforrás, a feladat pedig szokványosabb Unipán azonban itt is magára talál, végül is nem „sinkéül” rajzol, hanem rajzaiba koncentrálja azt, amit az írásokban élvezett.
A grafikailag középszerű Transsylvania-kötet és a gyenge Felea-borító mellett és után álljunk meg a teljesen félresikerült Boríték nélkül című Láng Gusztáv–Veress Zoltán-levélváltás borítólapjánál. Ez Unipán egyik legkínosabb kudarca és egyúttal a hazai könyvgrafika meglepő botlása. A tartalmában elegáns publicisztikai esszé rossz ízlésű műsorfüzet köntöst kapott, de tisztességesebb, ha bevalljuk, hogy talán ilyen vidéki színházunk nincsen is. Esetlég egy kisvárosi rossz bútorgyár félresikerült prospektusa lehet ilyen, ha a tervezését történetesen a faliújság-felelősre bízzák. A kudarcban ezúttal a döntő szerepet a grafikus játszotta, aki félreismerte feladatát. Talán ennél kínosabb, amikor a grafikailag jó megoldás valahol a kivitelezésnél csorbul meg. Zaharia Stancu regényének borítólapjára (Wie sehr hab ich dich geliebt, Dacia, 1970) nagyon szép rajzot készített Unipán, a borítólap azonban ettől még nem lett borítólap. Nem tudom, mit és mennyit tanítanak a főiskolán a könyvkészítés grafikai művészetéről. De érdekes, hogy olykor Unipán igen jó borítórajzait rontják el a rossz betűk (lásd az 1970-ben megjelent Franz Hodjak-kötetet vagy akár az 1972-ben ugyanott kiadott Ioachim Wittstock-kötetet), és hogy ezeknek a jó rajzoknak a tükörbe-helyezése, a Kunst-druck-karton, illetve a lakk minősége, a méret, az arányok és különösen a betűk mennyit tudnak rontani a legjobb rajz könyvhatásán. Persze: néha a legelvontabb vagy leglíraibb rajzhoz a legközömbösebb betű illik, mert épp erre az ellentétre van szükség; nem magyarázható azonban el itt, hogy a „közömbös betű” nem azonos az otrombával, hogy az egyszerű nyomdai blokkbetű, hacsak nem reprodukálást mímel, rendkívül precíz rajzú kell hogy legyen, hogy alapos művészi megfontolással kell eldönteni, vajon betű és rajz kontrasztjára vagy egybecsendülésére van-e szükség…
Ennek kapcsán el lehetne vitatkozni – a tördelés tekintetében is – Unipán Latzina-kötetéről. De hogy a grafikus nem egyedül hibáztatható a betű megválogatásában olykor jelentkező melléfogásaiért, bizonyítja az Interpretationen Deutscher und Rumanicndeutscher Lyrik (Dacia, 1972, műszaki szerkesztő Hlavathy Lajos) ízléses, szép ritmusa, összképe. Egyébként Unipán okos dekoratív készségét, stílusérzékét 1972-ben három Kriterion-kötet is dicsérte (Szeretni tehozzád szegődtem, Tavaszi szél vizet áraszt, Szedem szép virágom – mindháromnak Bálint Lajos a műszaki szerkesztője és bizonyára Deák Ferenc a grafikai, a képzőművész-szerkesztője).
Tankönyv, gyermekmese, karikatúra, sejtelmes dekorativitás (Wittstock, Latzina, Hodjak) enyhén groteszk ízű legenda-hangulat (Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja, Horizont, Kriterion, 1971) – sőt, rögeszmésen pontos, bíbelődő és aprólékos természetrajz (Dr. Xantus János: A természet kalendáriuma) – mi ez vajon: sokoldalúság, keresés vagy bizonytalanság?
Azt hiszem, csupán munkaalkalom, szorgalom és tehetség találkozása. Talán kiderült az eddigiekből: a „szabadúszó” grafikus bizonyos határokon belül, azaz a hajlamai, képességei, hajlandósága maximális határain belül természetesen azt a feladatot is elvállalja, amelyet nem a lelkére szabtak; a kérdés tehát úgy is átfogalmazható, hogy vajon; a) „ezen belül” jut-e – szerencsés véletlen vagy illetékesek okos munkája eredményeképpen – olyan feladathoz is, amely valóban a lelkére szabott; b) ismeri-e önmagát eléggé, tudja-e, mi a lelkéhez illő munka; c) van-e önálló energiája és erkölcsi-anyagi kitartása ahhoz, hogy meg is keresse, illetve akár megbízás nélkül elvégezze ezeket a feladatokat; d) a hazai magyar könyvkiadásnak és lapkiadásnak vajon minden grafikai és műszaki szerkesztője egyúttal kompetens művészetpolitikus-e?
Mert Unipán Helga különös tehetsége ürügy és alkalom is lehetne e kérdések felvetésére. Bizarr grafikusi okossága, valószínűtlen mérvű szorgalma, világlátásának erősen egyéni íze, szenvtelennek tűnő persziflázskészsége, gondolatmenetének markáns, konok logikája arra enged következtetni, hogy groteszk meditációiból, amelyeket a szakma karikatúráknak nevez, nagyobb formátumú vállalkozásra is telne.
S miközben nem tudom eléggé dicsérni A Hét szerkesztőségét, amiért Unipánnak ezt a képességét fölfedezte és már annyi ideje gyümölcsözteti, azon tűnődöm, mi van a többiekkel? És gondolatban elsorolok egy csomó tehetséges grafikust, festőt, szobrászt, akire három évben egyszer, ha gondolunk. És aki tíz-tizenöt évi munka után talán akkorácska – kicsi! – „életművet” sem tud felmutatni, mint Unipán, és még annyi róla szóló cikkecskét sem, mint Unipán…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.
