Az élet olcsó publicisztikai fogásokkal dolgozik. Például: 1971. április 27., falumúzeum, Bukarest. Tévéfelvétel készül: a bánffyhunyadiakkal a „Csáki bíró lánya”. Mintegy ötven tagú együttes: csudálatos viseletük beragyogja az egész falumúzeumot; a múzeum igazgatója, a tudósan elfogulatlan és lelkes Gheorghe Focşa (ugyanaz, aki a Jóbarát Zsuzsi-baba akcióját is felkarolta) az egész felvétel ideje alatt szakadatlanul fényképezteti őket. „Erős napja” van ma ennek a szabadtéri néprajzi múzeumnak, százával barangolják be a külföldi turisták – s a hunyadiakat, a tévékamerákkal egyszerre, megszámlálhatatlan-sok filmezőgép és fényképezőgép örökíti meg. Figyelem a háttérben megbúvó Fekete Sándort, az együttes„szellemi motorját”: mulatva élvezi ezt az – egyelőre – „kisebb méretű világsikert”, s nyilván arra gondol: lám, mégsem ártott az a nyílt levél, amelyet A Hét hasábjain a tévé magyar szerkesztőségéhez intéztek, amikor az a csíkmenaságiak előadásában közvetített részletet a Csáki bíró lányából… Basa Mária, a Kolozs megyei szaktanács magyar közművelődési irányítója (aki immár hét magyar szakszervezeti színjátszócsoportot tarthat számon hatáskörében, köztük olyan díjnyertes, kitűnő kisegyüttest, mint a Cselényi József vezette vasúti szakszervezeti csoport) – az ügyelő szerepét tölti be Mecalin vágórendező mellett, de néha úgy belefeledkezik az előadás szépségébe, hogy ügyelés helyett sír. Illetve – ne túlozzunk – könnybe lábad a szeme. Birta József, az adás bemondója, mivel a csíkmenaságiak felvételét is ő irányította, a hunyadiakkal is maga foglalkozik; csak azon mulat, hogy mivel kalotaszegi ház nincs a múzeumban, kénytelen volt Hargita megyei ház udvarán levezetni a felvételt…
De hol az az olcsó publicisztikai fogás? Egyik kollégánk a következőket meséli.
A felvétel szünetében három lány egymásba karolva sétál a parkszerű múzeumban: akárha Kőrösfő utcáján. Külföldi, főleg angol és amerikai turisták veszik körül őket, kattannak a fényképező-, peregnek a filmezőgépek, dünnyögnek a kommentárok. Csudálják őket, igaz, el vannak ragadtatva viseletüktől, igaz – mégis, ebben a csodálatban talán van valamicske zavaró is, abban, ahogyan néma tárgyakként bámulják őket, ahogy a fejük fölött átbeszélnek, ahogy úgy beszélnek róluk a jelenlétükben, ahogyan szép paripákról, kutyákról vagy autókról szokás…(„Arra gondoltam” – meséli a kolléga – „hogy a mai kalotaszegi lányok nagyszülei közül sokan voltak amerikások, igaz, nem valaminő pompás viseletben barangolták be Amerikát, csak néma munkaerők voltak, s azután, évek primitív, könyv nélküli szorgalmával úgy, ahogy megtanulták a clevelandiak vagy detroitiak nyelvét…”) …És akkor az egyik szép leány szembefordult az egyik turistával, talán azzal, aki túlságosan belebámult az arcába, és szép, tiszta angolsággal megszólalt: – Kívánnak esetleg némi felvilágosítást az urak?
Hogy ezt kérdezte-e valóban – nem tudhatta a kolléga: nem ért angolul. Állítólag azonban a külföldi vendégek roppantul elcsodálkoztak; talán egy pillanatig azt hitték, a lányok a múzeum beöltöztetett alkalmazottai; aztán még jobban csodálkoztak, amikor megtudták, hogy mégiscsak „autentikus” kalotaszegi lányok… Csak éppen középiskolások, és Bánffyhunyadon az angol a választott és így kötelező idegen nyelv.
Megpróbáltam ellenőrizni: melyik szólalt meg. Fekete Sándor azt hiszi, Kudor Anna-Mária volt, más mást nevezett meg – úgy látszik, nehéz utánajárni. Sokan tudnak jól angolul azok közül, akik Szentimrei Jenő hajdani és ma is ható kezdeményezésére a képernyőn is eléneklik-eljátsszák a Csáki bíró lányának balladáját…
Megjelent A Hét II. évfolyama 19. számában, 1971. május 7-én